Érdemes időnként megállni és csodálni egy kicsit a minket körülvevő természetet legyen ez egy érdekes felhő vagy a színeződő őszi falevelek, a szalmabálákkal mintázott síkság vagy a hósapkás hegyek. Általuk újra gyerekek lehetünk, és sose sajnáljuk ezeket a perceket. Nem kell ahhoz elutazni, hogy meglessük a hálót szövő pókot vagy gesztenyét gyűjtsünk egy kiskosárba, ha viszont alkalmunk nyílik rá, utazzunk telhetetlenül és csodálkozzunk rá a Földünk ezer arcára, az alkotó hatalmára.

     Korábban már meséltem néhány amerikai nemzeti parkról – egészen pontosan a nyugati parti körutunk során meglátogatott, Las Vegason inneniekről. Grand Canyon, Antelope, Bryce, Zion, emlékszel? Egytől egyig lélegzetelállítóak voltak, s szerencsére nem az utolsóak, hiszen a Las Vegasból San Franciscóba tartó utunk tarkítva volt még néhánnyal. A korábban 80 dollárért megvásárolt éves bérlettel gyakorlatilag bármelyik nemzeti parkba elmehettünk volna, sőt ezt a benzin kinti ára is abszolút támogatta, de nyilván azért kellett a hátralévő napjainkat ügyesen programozni, mert a hazainduló gépünket semmi esetre sem akartuk lekésni (illetve…). A nemzeti parkok mindegyike rendelkezik honlappal, így akár előző este a szállodai ágyban fekve is sitty-sutty szakértőjévé válhat az ember, hogy mit nézzen meg, és merre menjen, de az egyes parkok bejáratához aktuálisan odaérve is ellátnak minden lényeges információval, hiszen mindenhol saját, friss újságot nyomnak a kezünkbe. Ezekben a parkok leírásán, a térképeken és a programokon túl olyan adatok is benne vannak, mint a napkelte/napnyugta időpontja vagy a várható időjárás arra a napra. Miután egy-egy nemzeti park elképzelhetetlenül hatalmas (órákig autózunk benne), útközben simán át lehet tanulmányozni a tudnivalókat feltéve persze, hogy van, aki vezessen, és hogy nem okoz gondot az angol nyelv. Én már félévre előre itthon felkészültem a kiszemelt úti céljainkból, de ezeket a lapokat is mindig átolvasgattam, a térképeik pedig mindenhol fontos segítőink voltak. A környezetvédelem jegyében főszabály szerint egy autó egy újságot kap, sőt ha az emlékdoboz helyett a kukában landolna a példányod, azt a kijáratnál újrahasznosítás céljára jobban örülnek, ha leadod. Az általunk látogatott parkok zömében tiszta Maci Laci meg Nagyon Vadon feeling uralkodott: a parkőrök pontosan olyan khaki egyenruhában és kis kerek szalmaszerű, áll alá akasztott kalapban járkálnak, sokfelé vannak lezárható fémládák meg atombiztos kukák kihelyezve a császkáló medvék miatt, akik valóban elemelik az óvatlan turistáktól a finom falatokat akár az autókat is feltörve, ha azok lelőhelye épp ott van. Vadregényes kalandok ezek az biztos, na de induljunk el szépen sorban Las Vegasból.

     Death Valley (Nevada és Kalifornia): a Halál Völgye a világ egyik legforróbb, legszárazabb és legkülönlegesebb helye, s itt található Észak-Amerika legmélyebb pontja 86 méterrel a tengerszint alatt. Hogy milyen forró? Csupán annyira, hogy a reggel 10 utáni szabadban tartózkodást konkrétan kihelyezett stop táblák ellenjavallják az extrém hőveszély miatt, amibe itt már jó páran belehaltak. Itt, ahol a kocsi motorháztetőjén elkészül a tükörtojás, s itt, ahol a Földön valaha mért legmagasabb hőmérséklet volt: 1913-ban 57°C. Hogy milyen száraz? Az éves csapadékmennyiség kevesebb, mint 50 milliméter, sőt 1929-ben, 1953-ban és 1989-ben egész évben egyetlen egy csepp eső sem esett. „Nincs patak, aminek a vizét ihatod, nincs fa, amire felakaszthatod magad” – mondta az első látogató, aki idemerészkedett és túlélte. Hogy milyen különleges? Az extrém körülmények ellenére is igazán gazdag természeti képződményekben, sőt bármilyen hihetetlen, élővilágban is. Több része, például a Zabriskie pont vagy épp az Ördög golfpályája méltán világhíres, s helyszínét adta több filmklasszikusnak (pl. Zabriskie pont, Jézus Krisztus szupersztár, Csillagok háborúja), de a férjem is előszeretettel forgatott, amikor a nagy Dodge kormánya mögé a kihalt sivatag útjain a felesége végre oda mert ülni. Nem sok helyen álltunk meg és akkor is mindössze pár percre, mert azt a meleget, ami ott van, tényleg nem lehet kibírni. Az itt készült fotók a fotós nem kis fokmérői, hiszen 1-2 kattintás után egyszerűen muszáj továbblépni, illetve az autóba visszasietni, hiszen az átforrósodott földből olyan meleg sugárzik fel, hogy konkrétan éreztük, hogy a lábunk kezd megégni. A parkolókban mindenki járva hagyja ott az autóját, hogy a folyamatos klímázásnak köszönhetően abba egyáltalán vissza lehessen ülni, a mobil eszközök viszont térerő híján végre pihenhetnek egy jót.

     Sequioa (Kalifornia): amerikai léptékkel a park közelében, Kernville-ben ébredtünk ezen a reggelen – leírom, mert egy csoda kis ékszerdoboz ez. A farönkökből összeállított ágyainkban nagyon jót aludtunk a hangulatos útszéli motelben, amiről ott jártunkkor éppen filmet forgattak. A napot a közeli vegyeskereskedésben kezdtük, ahol bár minden volt, ami a modern kor emberének kedves, mégis olyan érzésünk volt, hogy megállt az idő vagy legalábbis jócskán lelassult a megszokotthoz képest. Épp csak cowboyok nem jöttek, bár ott valószínűleg azon sem lepődtünk volna meg, hiszen fegyvereket is bőven felvonultatott az árukészlet. Innen reggelizni mentünk Ewingékhoz (nem viccelek, ez volt a vendéglő neve), ahol fantasztikus panoráma mellett, hegyektől körülölelve és a Kern folyó felett ücsörögve már mi magunk vágytunk rá, hogy megállíthassuk az időt. Gyönyörű táj, gyönyörű idő, friss levegő és nyugalom – nem nagyon akaródzott ezt elengedni, de tulajdonképpen nem is kellett, csupán az újabb idilli állapotért egy kicsit, egészen pontosan a Sequioa parkig továbbautózni. Az itt található óriási mamutfenyők a világ legnagyobb élő teremtményei (több forrás szerint, bár vannak, akik ezt vitatják, mert vannak valami föld alatt elnyúló giga gombák, de én akkor is a mamutfenyők pártján maradok). Ez azon túl, hogy lenyűgöz, a gyakorlatban két dolgot jelent: egyrészt ezek a fák megéltek jó pár évszázadot, sőt évezredet (!), másrészt tényleg baromi nagyok. A legnagyobb példány a maga 83,8 méterével a szegedi dómnál is magasabbra nőtt (egy fa!), a körülöleléséhez pedig 31,3 méteres kerülete lévén jó pár család szükséges (máris hallom a kedves önként jelentkezőket). A súlyát természetesen csak becsülni lehet, de állítólag közel 2000 tonna, azaz 2 millió kiló. Hihetetlen méretek! Van olyan kidőlt fa, amiben régebben katonákat szállásoltak el, de egybe jómagam is belemásztam és a legnagyobb jóindulattal is maximum egy gilisztának látszok rajta, bár ez a vidék, ha már itt tartunk, sokkal inkább a mókusok és a medvék otthona (előbbihez többször is volt szerencsénk). Aranyos, hogy minden fának, facsoportosulásnak van neve és persze története, de igazán az lenne a lenyűgöző, ha ezek a több ezer éves fák maguk mesélnének. Némaságuk viszont arra késztetett, hogy én merengjek el egyrészt a fantasztikus múltjukról (végigélték az időszámításunk szerinti történelmet!), másrészt önmagamról. Hogy az ember bizony milyen törékeny és átmeneti apróság ezen a bolygón és hiába a sok fejlődés meg okosság, ezek a fák az igazán bölcsek. Nem mondom, hogy irigy lettem a fákra, de köztük sétálva elöntött valami mély tisztelet, ami felnézésre késztett a szó szoros értelmén messze túlmenően rájuk, a természetre és a teremtőjükre. Csodálatos ez a világ!  

     Yosemite (Kalifornia): az évi 3,9 millió látogatójából idén mi jelentettünk párat ennek a mesevidéknek, de valójában természetesen sokkal többet jelentett ő nekünk. Az alföldi embert minden hegyvidék elvarázsolja, hát még, ha a világ egyik legszebbikén járhat, hiszen ez a jégkorszak gleccserei formálta és azóta alakuló táj a hatalmas hegyeivel, a kanyargó patakjaival, a kristálytiszta tavaival, a látványos vízeséseivel és az itt élő gazdag növény- és állatvilággal kétségkívül az. Hatalmas területen fekszik, így akár hetekig új meg új részein barangolhatunk, de nekünk a táncrendben mindössze két nap volt rászánva. Sokat nyom persze a latba maga az ideérkező, hiszen a fittség, a tervek és a felszerelés erősen korlátoznak. Mi a magunk 2 kisgyerekével, a gerincbeteg édesapámmal és a térdfájós édesanyámmal semmi komolyabb túrában nem gondolkodtunk, így az 1300 (!) kilométernyi gyalogút lightos részének töredékét céloztuk csak meg, illetve az 560 (!) kilométernyi autóút egy részén kanyarogtunk. A Yosemite szerelem. Olyan szépséges hely, ahonnan már megint nem akarsz továbblépni, s még inkább nem a valóságba visszatérni. Boldoggá tesz állni a tóparton és fürkészni a rajta tükröződő hegyet, mezítláb sétálni a hatalmas köveken és közben szüntelen mosolyogni és folyton lesni, mikor bukkan végre fel egy nagy maci. Bár a férjem szerint igazán előadhatnék valami izgalmas medvekalandot, nem teszem, mivel nem volt részünk benne, csupán kiírva láttuk az egyik nap, hogy vezessünk nagyon óvatosan, mert azon a szakaszon aznap már kettő medvét is elütöttek a nálunk kevésbé fürkésző autósok. Nem véletlen, hogy a park neve is azt jelenti indiánul, hogy grizzly, bár ők ma már nem élnek itt, csak a fekete medvetársaik. Találkozni valószínűleg azért sem sikerült velük, mert ott jártunkkor hatalmas volt a tömeg. Nyilván 3000 km²-en ez elég viccesen hangzik, de persze vannak azok a közkedvelt turistacélpontok, amit mind a 3,9 millió kerek meg húzott szemű ideutazó látni szeretne, meg hát lezárt szakaszok is általában, amik tovább sűrítik a többi területen a népet. A legtöbb helyen már a parkolás is igencsak nehézkes és a parkon belüli ingyenes buszoknál is számítani kell „némi” sorban állásra, akárcsak a családi fotókon felbukkanó idegen mosolyokra. Hiába, ez a népszerűség átka. Na meg a szállások ára. Magán a parkon belül is meg lehet szállni, ha hónapokkal előre biztosan tudja az ember, mikor fogja itt érni az este, azaz jó előre le tudja foglalni (mert élesben sehol sincs „vacancy”) és nem mellékesen ezért kész vagyonokat is kifizetni. Mi beértük a park közelében még üresen fellelhető szálláshelyek egyikével, igaz ezért sem kellett keveset fizetni (jócskán száz dollár felett van egy éjszakára egy szoba). A tankolásról sem árt tudni, hogy a parkon kívül kell jól megtankolni, mert a nemzeti parkok bizony nem a benzinkutakról híresek és ez egy ekkora esetén nem kis gondot jelenthet. A környékbeli benzinkutak tisztában is vannak ezzel, így ne lepődjünk meg, hogy ezeken 1-2 dollárral többe kerül az üzemanyag gallonja, aminek azonban a Yosemite-ben autózva bizony minden cseppje megéri. Sőt, van, hogy az ember egyenesen visszasírja a drága kocsit, mint mi egy hosszabbra sikerült hegyi gyalogtúra során, amit a parkőr bácsi olyan lelkesen javasolt, hogy felültem neki. Az egy dolog, hogy a nagy szenvedések árán „csupán” újabb mamutfenyőkhöz jutottunk el (és persze vissza is kellett jönni), de sajnos az én nemcsak gerinc-, hanem szívbeteg apukám nem túl őszinte öröme elég mélyről gyökerezett és komoly rosszullétben jelentkezett. Azt hiszem ott és akkor az autó volt a legszebb látvány, ami végre a szemünk elé tárult és persze végül happy end lett. Ettől függetlenül a Yosemite csodaszép emlék és tényleg gyönyörű hely, ahova igazán szívből visszavágyok, visszavágyunk.            

Folyt. köv.

PhD

     „A rét” hangzik magyarul Las Vegas spanyol neve, ami a mi magyar pusztánkra gondolva találó maximum annak sok színes virága miatt lehet, de a sivatag közepén megálmodott, és ami még fontosabb, megvalósított nem is akármilyen várost látva az elnevezés azonnal értelmet nyer. S ha Vegas a rét, én voltam az az önfeledt gyerekek, aki vidáman ugrándozva fedezte fel azt négyzetméterről négyzetméterre. S ha Vegas valóban a rét, lennék inkább fűszál, csak hogy örökre részese lehessek…

     Friss (újra)házasként köszöntött ránk a harmadik nap a réten. Annyi minden volt már mögöttünk, de sokkal több minden még nem. Rájöttünk, hogy a komotós, vegasi életmódon változtatnunk kell, mert a napok második fele bizony nem lesz elég a város felfedezésére még akkor sem, ha időközben két további éjszaka ott töltésével módosítottunk az eredeti terveken. Nem árt tudni, hogy Vegasban hét közben megszállni nevetségesen olcsón lehet (aki nem hiszi, nevetgéljen pl. a booking segítségével), péntektől vasárnapig viszont ez távolról sem mondható el. Ezt szem előtt tartva érkeztünk mi hétfőn este és terveztünk továbbállni pénteken reggel, azonban a Vegas iránt lángoló szerelmünk ezt felülírta. A szállodánk recepcióján a hosszabbítás lehetőségéről érdeklődve kiderült, hogy annak semmi akadálya, feltéve, ha a két további éjszakáért hajlandóak vagyunk a négy éjszakáért korábban kifizetett ár közel négyszeresét lepengetni (remélem, bírtad követni). Hát nem voltunk, inkább az internet segítségével kutattunk valami olcsóbb megoldás után, ami csak olcsóbb, de nem olcsó volt, vacak viszont annál inkább (te jó ég, milyen árnyaltan is tudok fogalmazni). A Strip mellett álló, sok medencés, kaszinós és méltán világhírű komplexumból a helyszínelő típusú filmekből ismerős külvárosi, körfolyosós motelbe cuccoltunk át, ahol először egy tömött hamutál módjára bűzlő dohányzó szobát akartak nem dohányzóként ránk sózni. Kellő határozottsággal na meg a gyerekeim heves mutogatásával sikerült egy (hivatalosan legalábbis) nem dohányzó szobába költöznünk (ebben nyitott ajtó mellett már meg lehetett maradni), ahol miután éjfél is elmúlt elsőként a korábban eredményesen felhasznált gyerekek tusoltak le és bújtak ágyba. Az épp csak kilógó, álmosan pislogó szemek aztán gyorsan kipattantak, amikor a szülők is ágyba bújtak volna, hiszen a takarót felhajtva szembesültünk vele, hogy azt korábban egy citromsárga csótányszerűség már elfoglalta, sőt az ágyneműnket is jól összegyűrte és néhány fekete hajszálat is elhullajtott rajta (hinni akartuk legalábbis, hogy csakis ő lehetett)… Anyuka újra megtámadta a recepciót, ahonnan a még nem döntötte el, hogy fiú vagy lány recepciós a látványt egy „oh my God” sikollyal nyugtázta, majd újabb költözést ajánlott fel a családnak. Az ágyban fekvő gyerekek továbbrángatására és a bőröndök be-, kicsomagolására, na meg az újabb meglepetésekre nem vágyva a helyzetet megoldandó csupán tiszta ágyneműket kértem tőle, amiket „do it yourself” akcióban áthúztam, majd továbbküldtem apuék szobájába, ahol szintén akadt némi probléma, amit azonban apu jóval teátrálisabban (felháborodva, dühöngve, ordibálva, csapkodva, hajigálva…) reagált le, de hellyel-közzel csak rendbe lett téve mindkét szoba korahajnalra… Na de ugorjunk vissza a harmadik vegasi napra. A szokásos, bár korábban kezdett és rövidebbre fogott reggeli mártózás után nyakunkba vettük a várost, egészen pontosan a Stripet. Tekintve, hogy a Las Vegas Boulevard ezen szakasza nagyjából 7 km (azaz oda-vissza 14) és uszkve 40 fok volt, ez meglehetősen strapás nap volt, mégis imádtuk. A néhány szálloda közt ingyenesen járó, automatizált monoraillel (vigyázat, van fizetős változata is!) kimentünk a Strip déli végén álló, Zimány Linda által is koptatott, aranyszínű Mandalay Bay-be, ahol elköltöttünk a reggelit, majd megindultunk a többi híres szálloda felfedezésére. A Luxor egy hatalmas piramis, előtte szfinx meg obeliszk, ahogy az kell, benne pedig az ókori Egyiptom maga – persze kaszinósítva. Az Excalibur kívül-belül egy mesebeli vár tornyokkal meg lovagi tornákkal. A New York - New York pontosan oda repít el minket többek közt a Szabadság-szoborral vagy a Brooklyn híddal, de található itt egy olyan hullámvasút is, amire egész egyszerűen nem mertünk felülni, illetve egy olyan hatalmas Hershey’s csokibolt, ahova viszont nagyon is be mertünk menni… A Monte Carlo jött, majd a következő kedvencünk az Aria, ami többek közt a Last Vegas című filmben is feltűnik (illetve nemrég a híradásokban is szerepelt egy tűzeset miatt), s az egyik legújabb és kétségkívül legvékonyabb szállodája Vegasnak. A Cosmopolitan mellett elhaladva nappali pompában is megcsodáltuk a Bellagio-t, majd következett a fiúk által leginkább várt Caesars Palace. Tudom, a Másnaposok című film nem kimondottan gyerekeknek készült, sőt küzdök is ellene sokat, hogy a fiúk ne nézzenek nekik nem valókat, ugyanakkor bevallom, mégis imádom, amikor a távollétemben az apukájukkal összebújva tiltott moziznak és persze rendre lebuknak... Szóval „frankón Cézár palotájába” eljutni nagy izgalom volt a kis rajongóknak, arról nem is beszélve, hogy se szeri, se száma nem volt a filmes cuccoknak és az Alan imitátoroknak. Engem a magam részéről a szálloda melletti The Forum Shops hozott hozzájuk hasonló lázba, de az aznapi Strip-felfedező program miatt megállapodtunk, hogy ezen rész alaposabb felfedezésére szánunk még időt valamelyik másik nap. Az idő előrehaladottsága miatt a soron következő Mirage és a Treasure Island szállodák belső felfedezését is elnapoltuk, s beértem a világ egyik legnagyobb bevásárló-komplexumának, a Fashion Shownak a külső szemrevételezésével is. A Strip ezen oldalán a Trump, picit továbbmenve a Circus Circus, jóval tovább pedig még a Stratosphere van, de ezekig már nem sétáltunk el. Utóbbihoz a szokásos szálloda-kaszinók-éttermek kombón túl egy 305 méter magas kilátótorony is tartozik, ahol hajmeresztő vidámparki elemekkel tesztelhető az esetekben nagy többségében gyanítom, hogy alkohol adta bátorság (például egy hullámvasúti kocsi lő ki és lóg veled (mert velem aztán biztos nem) a 300 méteres mélység felett). A Treasure Islandnál visszafordulva megkezdtük a Strip másik, keleti oldalának a felfedezését. A Wynn és az Encore így szintén kimaradt, de a visszatérős napra ők is odasorakoztak, viszont ott találtuk magunkat a szerintem leglenyűgözőbb helyen, a Palazzo és a Venetian elé varázsolt mini Velencében. Ha képen látod, sokat segít a felirat, hogy ez bizony nem Velence maga, de ott állva is erősen kellett koncentrálnom, hogy ez bizony Amerika. Mert ez bizony tényleg Amerika. Itt tényleg rádöbben az ember, hogy nincs lehetetlen. Ha valakinek úgy tartja kedve, a világ egy másik szeletét varázsolja tökéletesen ide. Ugyanazon épületek közt sétálhatsz, gondolázhatsz, s közben szól a gondolások profi barkarolája. Beljebb térve aztán rájössz, hogy még ez is fokozható, hiszen a lenyűgöző galériáktól az épületen belül megépített Szent Márk térig és Canal Grande-ig lépten-nyomon eláll a lélegzeted. Csoda, ha szép lassan már megint ránk esteledett?! A visszautat folytatva kihagytunk néhány számunkra kevésbé ismert szállodát, no de a Bellagioval pontosan szemben álló, Párizst idevarázsoló Paris Las Vegas nem volt ilyen. A Szabadság-szobor és Velence mellett a vegasi Eiffel is világhíres, ami csak azért lett kicsinyített mása az eredetinek, mert a közeli repülőtér miatt nem építhették meg eredeti méretben. Hihetetlen, hogy egy nap alatt milyen világkörüli utazásban lehet itt részed…

     Az elkövetkező és egyben hátralévő két nap a pótlásokról és az ismétlésekről szólt. Meglátogattuk a Wynnt, ami a tulajdonos, Steve Wynn nevét viseli, aki korábban már nem kisebb szállodák felépítésében jeleskedett, mint a Mirage és a Bellagio. Ez a saját magáról elnevezett remekműve többek közt azért különleges, mert egy golfpálya is tartozik hozzá, ami azért Las Vegas belvárosában meglehetősen szokatlan (a titok: a golfpálya rég ott volt, ám ő időben felvásárolta). A Wynnbe belépve elképesztő mennyiségű élő virágból megalkotott kompozíció fogadott minket. Ameddig a szem ellátott, virágok, virágok, virágok hol egy giga nőalakba, hol hőlégballonba rendezve, mintha valami megelevenedett mesebeli botanikus kertben sétáltunk volna - én a magam részéről egészen pontosan Sarah Jessica Parkerként, aki egy kis hormonkezelésre beugrott többek közt a Manolo Blahnik-ba is. A Wynnből a szomszédba átlépve ismét Velencében találtuk magunkat, amit - betelni nem tudván a látvánnyal – újra megcsodáltunk kívül-belül. A Treasure Island, ahogy azt a neve is mondja, egy kincses szigetet elevenít meg. A szállodán belül kalózok meg hatalmas kincses ládák vannak mindenfelé, de persze főképp a kaszinó köré szórva, az épület előtt pedig látványos kalózhajók, melyek régebben kalóztámadásos showműsort is adtak, mára azonban csak stílusosan dekorálnak. A Mirage ott jártunkkor mindenféle buja zöld növényzettel volt kicsinosítva, de sokkal inkább véste be magát örökre az emlékezetünkbe az előtte elterülő és időnként működésbe is lépő „vulkáncsoda”. Előre meghatározott időnként törzsi dobszerű hangos zene támad, majd amikor az izgalom a tetőfokára hág, a tűzhányó kitör, és percekig forró tüzet okád. Nem vagyok benne biztos, hogy a gyerekeim vagy én voltam jobban lenyűgözve… A Caesars Palace és a Forum Shops is (vissza)várt minket. Bevallom, minket még a Forum Shops csigamozgólépcsői is izgalomba tudtak hozni, hát még egy-két (esetemben nyilván jóval több…) üzlete. A Forum Shops-szal tulajdonképpen teljesen összeépült Caesars Palace újabb, a Másnaposokon túli szegleteit fedeztük fel – konkrétan az ókori Rómában találtuk magunkat. Hogy itt se ússza meg az állunk leesés nélkül, az egyik „téren” a szobrok beszéltek, mozogtak és mindenféle effektek kíséretében (vizet lövellve, tüzet okádva, füstöt gomolyítva…) mesélték el, vagyis adták elő az arra járóknak Atlantisz történetét. Ez kérem Las Vegas!

     Az utolsó esténket a mi kint élő, drága Editünkkel ismét egy buffet-ban töltöttük, ami a terülj, terülj, asztalkával együtt járó természetellenes öntömést mintegy ráadásként jóval este 6 utánra tette. Eszméletlen jókat ettünk megint, többek közt isteni finom húslevest, ami már épp kezdett hiányozni itthonról, meg a jellegzetes amerikai meatball-t és persze a pillecukortól a cupcake-ig megint egy vagon amerikaivá varázsoló édességet. Közben olyan jól éreztük magunkat, hogy az idő záróráig repült, így „kénytelenek” voltunk a bázist áthelyezni a kaszinóba, ami azért így is volt tervezve, hiszen utolsó este mindenképpen akartunk játszani egyet, hiszen Vegas anélkül nem lehet teljes. Bár az összes szállodában éjjel-nappal kaszinókon keresztül jön-megy az ember a gyerekeivel, ha leülünk játszani, akkor bizony gondoskodnunk kell róla, hogy ők ne legyenek ott. De ez kérem Amerika, gondoskodnak hát ők róla méghozzá (és most kapaszkodj meg!) az egy szinttel lejjebb elterülő gyerekkaszinóval (hoppá!). Nem sikerült még rájönnöm, hogy a látni anyát veszteni és esetleg tanulni belőle miért károsabb, mint az egész pici gyerekeket zseniálisan rászoktatni a játékautomatákra, de természetesen sejtem, melyik mögött fűződik meg Vegasban komolyabb érdek… Szóval mindenki játszott és lehet tippelni, hogy a végén kit volt nehezebb hazakönyörögni (naná, hogy nem engem). Én egy fogalmam sincs, hogy működő játékgéphez ültem le először, ahol beállíthattam minden pörgetés előtt a tétet és a kezdők szerencséjével valamint komoly örömujjongások közepette a mai napig nem tudom, hogy, de bizony megtízszereztem a pénzemet. Kár, hogy a játékra szánt pénz mindössze 1 dollár volt… A 10 dollár büszke tulajdonosaként én szándékoztam felállni és hazabattyogni, de a többiek azt mondták, hogy aki ilyen extázist él át, miközben játszik, annak többet ér, ha ezt a 10 dollárt eljátssza. Ez így is történt immáron egy félkarú rablót hiába pörgetve (tényleg rabló!), majd elindultunk, hogy megkeressük a mi igazi főnyereményeinket a gyerekbűnbarlangban. Ha fent nem visítottam volna elég erőteljesen minden megnyert dollárcentnél, hát most újrapróbálkoztam, amikor megláttam aput a két unokájával. Apa kócosan, ferde szemüveggel és konkrétan egy sálként körülötte tekeredő nyereményszalag-halommal állt, mint egy szórakozott professzor és várta a gyerekek újabb rohamát, hogy most éppen mivel játsszanak. A fiúk úgy fel voltak pörögve, hogy jelentem a gyerekkaszinó tökéletesen célt ért, pláne hogy velem ellentétben ők még nyereménytárgyakat is fel tudtak mutatni. Nehéz volt továbbállni annál is inkább, mert eljött a búcsú ideje. Edittel nagyon sok közös programunk volt, igaz barát és imádtunk együtt lenni és rossz volt tudomásul venni, hogy bizony egy jó időre az utolsó mondatok hangoznak el köztünk élőben az időközben szinte teljesen kiürült, félhomályos parkolóban. „Apró” ajándékokkal és útravaló sütivel kedveskedett nekünk, na meg finom ölelésekkel, melyekből aztán igazán fájt továbblépni, s bár a testünk megtette, tudom, hogy egymás szívében bármely fizikai távolság ellenére is örökre beköltöztünk (Edit, nagyon várunk haza és forintról forintra gyűjtünk mi is az újabb látogatásra!). Az estére és a Vegastól való búcsúra a Bellagio előtti szökőkút játékának a megtekintése tette fel a koronát, ami tulajdonképpen egy gyönyörű zenére táncolt profi koreográfia csak éppen vízsugarak előadásában. Mi közvetlenül a Bellagio előtt álltunk, így a háttérben ott pompázott a kivilágított, az eredetinél azért jóval fiatalabb Öreg hölgy, jobbra-balra elnézve a sok más vegasi csoda, arcunkon pedig az örömkönny maga...

     Las Vegasból egyedül a híres Las Vegas tábla maradt ki, amit a továbbindulás reggelén kerestünk fel, vagyis meg. Tőlünk szokatlan módon elég sokat bénáztunk vele, de becsületünkre legyen mondva, hogy rossz útbaigazítást kaptunk (nyilván korán volt még a gondolkodásra), ezért történhetett meg, hogy eltévedtünk, de persze végül meglett. Kiépített parkoló meg kígyózó sor vár minden odalátogatót, na meg egy, a jattért bárkit szívesen lefotózó alkalmi fotós. A táblát magunkkal a tövében ezer képen megörökítettük, majd a túl oldalán olvasható feliratot megszívlelve távolodtunk egyre a szeretett városunktól: „Drive carefully. Come back SOON.”

     Folyt. köv.

PhD

     Ami Vegasban történt, az Vegasban is marad – tartja a mondás illetve gyanítom, sokan… A jelenlévők azonban mindig kivételek, így én most inkább ehhez tartanám magam, szóval egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Las Vegas…

     Az előző, nemzeti parkokban töltött napok után bevallom, azért hiányozni kezdtek az emberek (többek közt persze a bolti eladók na meg az őket körülvevő üzletek…). A mondásoknál maradva ha lúd, legyen kövér, szóval az áhított „kis” civilizációért nem kevesebbet, mint egyenesen Las Vegast céloztuk meg. A Bűnös Város köztudottan a semmi (földrajzilag: sivatag) közepén fekszik, minek köszönhetően már a megpillantása is katartikus élmény akkor legalábbis mindenképpen, ha hozzánk hasonlóan éjjel érkezik az ember. Kelet felől autóztunk és a koromsötét út egyik bukkanóján felfele autózva először a megvilágított ég tárult (f)elénk, majd alágurulva a város hatalmas, világító gyöngysora. Szerelem volt első látásra, ha város iránt is lehet érezni ilyet és hát miért is ne lehetne, s ahogy az a nagybetűs szerelemhez dukál, azért jócskán várnunk és küzdenünk kellett még érte. Nem mértem, de a beleszeretés után még nagyon sokáig mentünk, hogy a gyöngyszemek épületekké nőjenek, s éjszaka ide vagy oda olyan brutális forgalomban igyekeztünk az előzőleg lefoglalt szállodánkba, hogy a soksávos autópályán bizony sikeresen elhagyta egymást a csapat két autója. A másik kocsi utasai a GPS birtokában maximum miattunk aggódhattak, mi pedig az út során nem először (és nem is utoljára) azon, hogy az elhagyásunk miatti idegállapotban a többiek egyáltalán szóba álljanak egymással. Az első lehetséges autópálya-kijárón kihajtva benzinkutat kerestük, ahol wifi híján nekem kellett produkálnom a további útvonalat. Kiszállva az autóból egy taxisba botlottam, aki készségesen és tökéletesen elmagyarázta a pofonegyszerű hátralévő utat, így Los Angeles után immáron másodszor értünk hamarabb célba, mint a navigációs csapat. Van az a késői óra, ami hiába ér Las Vegasban, programként már csak az alvás jöhet számításba – hajnal kettő után pár perccel minket, a több száz kilométer megtétele utáni kisgyerekes családot mindenesetre jobban izgattak a pihe-puha ágyak, mint a pókerasztalok.

     Másnap későn keltünk, de ez Vegasban mindenkivel megesik, s az amerikai utunk során először éreztük azt a szó szoros értelmében véve, hogy nyaralunk. A közel negyven fokban a szálloda medencéiben lubickolva és a napágyakon elnyújtózva múlattuk az időt várva, hogy a város is felébredjen. Kora délután indultunk meg, s elsőként egy nagyon-nagyon kedves, kint élő, magyar barátunkkal találkoztunk, aki egy kint oly jellemző buffet-ebédre hívott meg minket. Ez tulajdonképpen egy svédasztalos étkezési lehetőség, de olyan választékkal, hogy elmondani nem lehet. Mindenféle nemzet ételei felsorakoztak, megannyi állat húsai terítékre kerültek, számomra ismeretlen zöldségeket-gyümölcsöket ehettem (volna, ha merek) és a desszertes pultnál mindenidők legnagyobb cukrászdájának a választékából szemezgethettem. Nyilván fizikai korlátai vannak, hogy kibe mi fér bele, de maradjunk annyiban, hogy azt erősen feszegetve ebédeltünk aznap. A bátrabbak eddig sosem látott ételekkel is barátkoztak, én inkább csak az édességek tekintetében huncutkodtam felszabadultan (értsd: nagyjából egy teljes évnyi adagot letoltam…). Nem volt könnyű felállni (nem ér elképzelni!) és útnak indulni, de várt Vegas, ami azért sokat lendített, vagyis inkább gurított rajtunk... Időrendben haladtunk, így a híres Strip előtt a Fremont Street-en kezdtünk, ahol annak idején tulajdonképpen egész Las Vegas története indult. Ez a belváros fő utcája, egy neonokkal teletömött, híres kaszinókkal övezett, fedett sétálóutca, amiről napjainkban elég nehéz elhinni, hogy régen attól volt nagyszám, hogy ki volt kövezve. A Golden Nugget parkolóházában álltunk le, ami több érdekességet is tartogat az odalátogatóknak. Először is világhírű az a csúszdája, ami cápák közt kanyarogva vezet a medencébe (és tényleg!), másodszor szabadon megtekinthető a szálloda nevét is adó aranyrög, sőt az azt megkívánók a kihelyezett aranyautomatából azonnal vásárolhatnak is. A Fremont Streetre ki( vagy be)érve tovább ámultunk-bámultunk. Nem nagyon akad a földkerekségnek olyan fura figurája, aki itt ne járt-kelt volna szabadon, a fejünk felett kiépített kötélpályán pedig kedvükre repkedtek az arra vállalkozók. Eközben vibráltak a fények, bömböltek a zenék és mi azt se tudtuk, hogy épp hova kapjuk a fejünket. A transzfesztitáktól a transzban előadó vagy alkotó művészekig, a létező összes filmfigurától a lapulevelet plüssmacivá fejlesztő Ádám-kosztumös önmegvalósítóig tényleg mindenkihez és mindenhez volt szerencsénk. Világosban kezdtünk, de bőven ránk esteledett mire továbbindultunk a Stripre. A Strip Las Vegas azon fő utcája, ahogy a város mindenki képzeletében él: tulajdonképpen az összes híres szálloda és látványosság itt található összezsúfolva. Hivatalosan a Las Vegas Boulevard egy szakasza a Strip (strip =sáv), de a hatalmas épületeket és a körülöttük épült jellegzetes mini világrészleteket, a Szabadság-szobrot, az Eiffel-tornyot vagy épp a Szent Márk teret látva pontos cím nélkül is mindenki azonnal tudja, hogy igen, megérkezett. Egy hatalmas felnőtt vidámpark ez, ami garantáltan elvarázsol, és ahol csak jól érezheted magad. A szállodák tárt karokkal várnak akkor is, ha nem az ő szállóvendégük vagy, s kivétel nélkül mindegyik tartogat valami jellegzetes és felejthetetlen csodát, ami miatt érdemes is mindet végiglátogatni azon túl, hogy kaszinó, azaz játéklehetőség is mindegyikben van. A Bellagio fért bele az esténkbe, aminek elsők közt a helyes kiejtését tanultuk meg, hiszen a magyar szinkronokban számtalanszor elhangzó és helytelenül rögzülő „beláddzsó” helyett ez a szálloda a „belázsió” nevet viseli (FYI). Jó, hogy ezzel kezdtük, mert úgy lenyűgözött, hogy utána már nem nagyon tudtunk megszólalni. A hall időről időre változó tematikus berendezése éppen a tenger világát hozta el nekünk, amiben a Bellagio (tudod, „belázsió) homokvár változatától kezdve az időnként kinyíló és igazgyöngyöt rejtő óriás kagylóig sok különlegesség vonult fel a jellegzetes növény- és állatvilág mellett. Tovább sétálva a világ legnagyobb csokiszökőkútjába botlottunk, ami egy az egyben lefotózhatatlanul hatalmas és ínycsiklandó, s persze, hogy egy cukrászda is tartozik hozzá a megvaduló hormonok kezelésére. Egy-egy gigafagyival beszélgettük végig az est hátralévő részét, s egyben késtük le a szálloda előtt éjfélig parádézó világhírű szökőkút játékát. Sebaj, majd visszajövünk nagy duzzogva…

     Nagy napra ébredtünk a következő reggelen (khm délben), hiszen Vegas a szerencsejátékok mellett a házasságkötések otthona is. Már itthon elterveztük, hogy a 15. házassági évfordulónkat, ha már Vegasban ér minket, a házassági eskünk megerősítésével fogjuk megünnepelni, hiszen Vegasban nem csak házasodni, hanem újraházasodni is minden további nélkül lehet. Vagyis nem egészen. A filmekben minden olyan egyszerű, akár részegen is odamehetsz az egymás hegyén-hátán lévő kápolnák egyikébe és hirtelen felindulásból kimondhatod a „Yes, I do”-t (na ez sem egészen így van, de erről később), hogy aztán másnap a válás lehetőségét keresd. Valójában a házasságkötés engedélyköteles, azaz a tervezett esküvő előtt legalább 24 órával el kell battyogni a Marriage License Bureauba, ahol egy nyomtatvány kitöltésével és némi pénz átadásával be kell jelenteni a nászszándékot. A házassági eskü megerősítése, azaz már fennálló házasság esetén erre nincsen szükség, de ezt nem tudva előző nap mi is megjártuk az említett hivatalt. Mivel néhány nappal korábban fogadták el az Amerikai Egyesült Államok teljes területén az azonos neműek házasságkötését, fogalmazzunk úgy, hogy házasodás szándékával ott bizony nem csak fiú-lány felállású párok sorakoztak… Na de ugorjunk. A mi maradi párosunk hófehérbe öltözve és maroknyi násznépe kíséretében tartott a kápolnák felé. Tudni kell, hogy a szertartásnak csak a képzelet szab határt, hiszen az alapceremóniától kezdve az Elvis általi zenés esketésen át a Strip felett repülve kimondott igenig mindenre van lehetőség (csak persze ki is kell tudni fizetni). Mi egyetértettünk abban, hogy minden bohóckodástól mentesen, sokkal inkább egyszerűen és meghitten (ha Vegasban egyáltalán létezik ilyen…) szeretnénk immáron a gyerekeink jelenlétében és tudva, hogy mire újra igent mondani egymásnak. Na az ilyen megoldás is elég viccesen indul, mert el kell dönteni, hogy milyen csomagban szeretnéd a későbbi 5 percet (de lehet, hogy túloztam). Szeretnél-e kölcsöncsokrot, zenét, pezsgőt, papírt, no meg fényképeket a nagy napról – ezek ugyanis mind-mind extrának minősülnek és szépen felemelik párszáz dollárra az árat. Az esküvőszervező pultos néni az alku után hirtelen eltűnt, majd nagyjából a csokorválasztásom ideje átalakult anyakönyvvezetővé, hogy aztán a ceremóniát a kamera mögül, operatőrként vezényelje le. A néni elnevezést a maga megtippelhetetlenül sok évével bőven kiérdemelte, akárcsak a szertartás közbeni aggodalmunkat, hogy csak túlélje… Aztán megkezdődött az esküvő, valóban szűk családi körben (na ezen most hangosan röhögök). A filmek itt is félrevezetőek, hiszen az én angolul nem beszélő, drága férjemet betanítottam, hogy a megfelelő résznél csak annyit kell majd mondania, hogy Yes, I do, ehhez képest a házasságkötést tulajdonképpen nekünk kellett végigbeszélni méghozzá a kamera mögött motyogó múmia gyakran számomra is érthetetlen körmondatait ismételve. Az én gyöngyöző homlokú, immáron másodszor is leendőbelim konkrétan halandzsa nyelven vett el és ígért meg ki tudja miket, de ahogy ott állt és kimondta, hogy I’ll love you forever, pontosan éreztem, hogy aki értem ennyi mindenre képes, azzal ez egész biztosan így is lesz. Miután végignéztük az esküvőn készült felvételt egyet értettünk benne, ezt jó mélyre és örökre dugjuk el (a régi-új férjem persze azt is hozzátette, hogy „ezt a sok pénzt inkább a Michael Korsban költötted volna el”). Az újraköttetett frigy után (melyet jelentem mindenki túlélt) természetesen lakodalom következett az Edit barátnőm által javasolt, nagyon kellemes és elegáns Brio nevű helyen, majd nászútra egy nagy bevásárló központba vitt a férjem, ahol a násznép egészen záróráig vigadt. Hát esküdni kérem így is lehet!

     Folyt. köv.

PhD

     Egy utazás során az ember klasszikusan (és paradox módon) kétfélére vágyik: szeretné látni a híres nagyvárosok jellegzetes helyeit és szeretne elvonulni a környező csodás természetbe. Én a magam részéről ezzel mindig is így voltam: tengerparti nyaralás éppúgy nem létezhetett múzeum- meg templomnézős fakultatív program nélkül, mint városlátogatás tóparti kavicsdobálás nélkül. Hiszem, hogy a tökéletes kikapcsolódáshoz és a feltöltődéshez – még ha más-más módon is – mindkettő szükséges, ugyanakkor valószínűleg (OK, tény) öregszem, hiszen az arányok szép lassan eltolódnak. Még régebben alig bírtam megmaradni a fenekemen, mostanában egyre többre értékelem a nyugalmat, a mindentől (és mindenkitől) mentes, békés természetet.

     Amerika 59 nemzeti parkkal büszkélkedhet, melyek egytől-egyig lenyűgözőek, de gyakran egy-egy útszéli táj is megállásra késztet. A Grand Canyont délről megkerülve (előtte persze felfedezve), attól észak-keletre, Page-ben éjszakáztunk. Page-ről tudni kell, hogy nem az árait fogjuk szeretni; jóval inkább azért javasolt szálláshely, mert a környéken egész egyszerűen nincs más (és hát pontosan ezt az egyeduralmat kihasználva meglehetősen drága: több száz dollár per szoba per éjszaka). Page környéke viszont annyi csodát rejt, hogy nem kérdés: minden egyes cent megérte.

Horseshoe Bend (Arizona): a Colorado folyó, híres patkó alakú kanyarulata. Nem adják ingyen. Vagyis a szó szoros értelmében mégis, hiszen ingyen látogatható, de meg kell küzdeni érte. Page-től délre, a 89-es számú főút Grand Canyon felőli oldalán egyetlen aprócska tábla jelzi, így nagyon kell figyelni (csúcsidőben persze a sok parkoló autó is gyanús lesz). Miután sikerült leparkolnunk, egy nem túl hosszú, körülbelül 1-1,5 kilométeres séta várt ránk, mely azonban a semmi közepén, a tikkasztó és árnyék nélküli melegben, s főleg visszafele hegymenetben azért nem volt gyenge (vizet tényleg vinni kell!). A csapás végén, a szikla pereméhez érve elénk tárult a valóban leírhatatlanul gyönyörű látvány 305 méter mélyen a Colorado folyó 270 fokos kanyarral cifrázott személyében. Egész egyszerűen lélegzetelállító! Mutatom.

Antelope Canyon (Arizona): Page városkájának és a Horseshoe Bendnek a közelében található földalatti szűk hasadékrendszer, ami a fotósok mekkája s egyben az én személyes kedvencem is. A navahó indiánok területén fekvő és ezért általuk üzemeltett kanyon gyakorlatilag a főút 2 oldalán elhelyezkedő két részből áll: Lower (alsó) és Upper (felső). Előbbi szűkebb, mélyebb, nehezebben járható és persze, hogy nekünk ez kellett, míg utóbbi tágasabb és mászás nélkül, akár kerekesszékkel is bejárható. Fontos, hogy bármelyikre esik is a választásunk, az csak szervezett túrában látogatható, illetve esőzések idején lezárják és akkor egyáltalán nem. Az indiánok üzleti érzékéről már meséltem, így itt már kevésbé lepett meg, hogy a parkolásért külön elkértek fejenként (!) 5 dollárt, majd a túravezetésért további 20 dollárt per fő (12 év alatti gyerekeknek csupán 10 (nyilván kisebb szemmel kevesebbet látnak)). Az Antilop-kanyon, mint mondtam, a föld alatt található, s attól különleges, hogy a tetején húzódó hasadékon keresztül besütő Nap fantasztikus színeket produkálva világítja meg a vöröses, rózsaszín homokkő falakat, melyeket korábban a különböző természeti erők (elsősorban a futóárvizek) faragtak-csiszoltak simára. Miután mi az alsó kanyonban jártunk, így arról tudok mesélni: félelmetes, meredek vaslépcsők vezetnek a gyomrába, ahol a balesetveszély miatt a túravezető indián néni a fotózást se tanácsolta, később viszont bőségesen kárpótolt ezért, hiszen minden különlegességre felhívta a figyelmünket, sőt türelemmel és hihetetlen rutinnal mindenhol végig is fotózta a csapat tagjait a vágyott eszközökkel és összeállításban. A kanyonba lefelé lépcsőzve bevallom, félve vettem tudomásul, hogy milyen szűk hasadékba kell bepréselnem magam és ott, ha tetszik, ha nem, hosszasan araszolni (nevezzük klausztrofóbiának), de leérve azonnal elvarázsoltak a fények, a színek, a formák úgy, hogy a végén, az utolsó lépéseknél egész egyszerűen nem akartam a kanyonból a valóságba visszalépni.          

Lake Powell (Arizona-Utah): ahogy a Grand Canyont nyugaton a Hoover Dam, úgy keleten a Lake Powell zárja le. Akárcsak nyugaton Lake Mead, a Lake Powell is a Colorado folyó felduzzasztásával kialakított mesterséges tó, s erőmű is éppúgy épült a Colorado folyó mindkét szakaszán (ott a Hoover Dam, itt a Glen Canyon gát). Külön a Lake-tóhoz nem hiszem, hogy bárki elmenne Magyarországról, ez inkább a környékbeliek körében népszerű (fel)üdülőhely az egyébként sivatagos terület közepén. A változatos vízi sportolási lehetőségek mellett a 3000 kilométernyi (!) partot a vízi járművek számtalan fajtájával lehet felfedezhetni, hiszen motorcsónaktól a lakóhajóig gyakorlatilag bármi bérelhető. Ott jártunkkor tapasztaltuk, hogy a lakóhajó az amerikaiak körében igen népszerű nyaralási forma – megtömik az objektumot elképesztő mennyiségű étellel és itallal (szemtanúi voltunk) és 1-2 hétre kihajóznak. Sosem vágytam ilyesmire, de ott gondolkodás nélkül felpattantam volna…        

Bryce Canyon (Utah): a sok ezer rózsaszínes sziklaoszlopról híres nemzeti park sokak szerint legalább olyan szép, ha nem szebb, mint a Grand Canyon. Én nem tudnám rangsorolni őket, mert az összes többi nemzeti parkkal együtt mind lenyűgözött, de tény, hogy a Bryce is csodagyönyörű. Különleges nevét az első, mormon telepesről kapta, aki valamikor a 19. század második felében fedezte fel a területet, aztán csak jóval később adta át a marhatartás a turistáknak a helyet. Ennek a parknak a főbb kilátó pontjai autóval (is) végigjárhatóak, illetve természetesen vannak a sziklaoszlopok és –ívek közé levezető túravonalak is. Ott jártunkkor sajnos nem a legszebb arcát mutatta az időjárás (zömmel be volt borulva s időnként esett), így a kellemes séták helyett ki-beszálltunk a kocsiból, ahol épp kedvünk tartotta és nem esett. Sokszor kellemetlen a rekkenő hőség ezeken a helyeken, de akárcsak itthon télen (sőt én már most) a nyarat, mi is rögtön visszasírtuk a nagy meleget.

Zion (Utah): az „Istenek mennyei városa” (ezt jelenti a neve) egy újabb csoda (nem véletlenül nevezték el így az itt letelepedő mormonok). Hatalmas sziklák között, szerpentineken és alagutakban manőverezve érkeztünk meg ide, ahol simán elhittem volna, hogy a parkba vezető út volt maga A park annyira szép volt már az is. Egy hatalmas parkolóig vezetett az utunk, ahonnan már csak az ingyenes parkbuszokkal lehetett továbbhaladni és ténylegesen a parkot felfedezni. A fantasztikus formájú sziklák között táblák mutatják a híres kőszobrok neveit, illetve hogy biztos mindenkit elvarázsoljon, hol vízesések, hol apró tavacskák, hol szabadon ugrabugráló őzek és egyéb szelíd vadak színezik a tájat. A rengeteg kilátópont és túraútvonal alapos felfedezésére érdemes több napot is szánni, de ennek híján mi csak pár jellegzetes helyet néztünk meg. Ilyen volt például a Könnyező szikla (Weeping Rock), ami konkrétan egy hatalmas könnyező szikla volt, azaz egyfolytában csepegett a magasból a víz. Itt található a híres Angels Landing túraútvonal is, amely elvezet oda, ahol az angyalok a Földre szállnak, de gyerekekkel és a gerincbeteg apukámmal, valamint az idő rövidsége és az időjárás továbbra is rosszasága miatt mi ebbe nem mertünk belevágni. Majd legközelebb…  

Folyt. köv.

PhD

     Vannak ezen a csodálatos bolygón olyan helyek, amiket képekről mindenki felismer, hovatovább a lelki szemeivel látni is képes függetlenül attól, hogy járt-e valaha ott vagy sem. Ilyenek többek között a gízai piramisok, a kínai nagyfal, az Eiffel-torony, a New York-i szabadságszobor vagy épp a Grand Canyon. Meggyőződésem, hogy ezek a különlegességek egyenesen a tankönyvekből kúsznak át a legbelsőnkbe, hogy aztán azon túl, hogy felismerjük, egy életen át vágyjunk rá, hogy meg is ismerhessük őket.

     Egy nap választott el minket a Grand Canyontól. Mindössze egyetlen nap. Vagyis inkább másfél – ilyenkor minden ólomlábon araszoló perc számít. San Diegóból indulva Palm Spingsben álltunk meg pihenni, hiszen mellette mégsem lehet csak úgy elmenni. Palm Springs egy híres kis ékszerdoboz a sivatag közepén, sok amerikai kedvenc téli nyaralóhelye. Se előtte, se mögötte semmi, csak a kopár sivatag és 4 nagy hegy, melyek körbeölelik, így teljesen védett (leginkább a csapadéktól egész évben). Július másodikán odaérkezve épp csak negyvenpár fokra volt védett… Gyorsan egyértelművé vált, hogy itt miért is nem nyáron nyaralnak. Akárcsak az, hogy az utcákon rajtunk kívül miért nincs sehol senki. Annak ellenére se, hogy azok tökéletesen hűtöttek, hiszen a házak konkrétan párásítókkal becsövezve épülnek. Kerültünk egy kicsit az úgymond főutcán, de végül itt is a klímás boltok nyertek (persze csak és kizárólag a forrón perzselő nap miatt), amiket csukott szemmel egészen biztosan hűtőháznak tippelek, mindenhol annyira brutálisan hidegek. Mit volt mit tenni, muszáj volt egy kis dollárt kardigánra cserélni, hogy aztán komfortosabban mehessen a kasszába még „pár” a testvérei után. Az utunkat este egészen Laughlinig folytattuk, mert az internet tájékoztatása szerint a(z amerikai léptékkel) közeli Grand Canyon miatt itt várják a legjobb árakkal a megfáradt utazókat. Ez így is volt. Egy hatalmas szálloda szép szobáiban hetünknek nagyjából 50 dollár (kevesebb, mint 15 000.- forint) volt az itt töltött éjszaka. Reggel nagyon fáradtan és nehezen indultunk tovább, s valószínűleg ennek betudhatóan nem vettük észre a (bocsánat) bazi nagy táblát, ami a Grand Canyonhoz vezető utat jelölte. Szépen elgurultunk mellette és csak mentünk, mentünk hosszú mérföldeken át, mire elkezdték jelezni a táblák, hogy Hoover Dam. Tudtuk, hogy nem így akartuk, a gátnak várni kellett volna ránk még pár napot, de ha ennyire türelmetlen volt, hát itt vagyunk. Mellesleg meg kell, mondjam, hogy a kedves Hoover nemcsak a víz, hanem a tömeg duzzasztásához is remekül ért, hiszen hosszasan araszoltunk a hozzá tartó kocsisorban. Egy hatalmas parkolóházban parkoltunk és utána felsétáltunk az óriási erőmű tetejére. A Hoover-gát ugyanis tulajdonképpen egy vízerőmű a Colorado folyón, mely amellett hogy többek között a tőle 40 km-re lévő Las Vegas nem kicsi áramigényét képes kielégíteni, 3 tagállamot a létfontosságú édesvízzel is ellát. Az 1930-as években épült gigantikus gát a mai napig az eredeti berendezéseivel működik, melyek a turisták számára is megtekinthetők. Mi a meg- helyett eltekintettünk ettől, lévén hogy 1, eszméletlen meleg volt 2, a fiúknak lett volna nagy élmény, de ők nem akarták 3, mégiscsak a Grand Canyonba készültünk. Mielőtt tovább mentünk, ivókúttól ivókútig araszolva (szó szerint értsd!) természetesen körbesétáltunk a gát betonmonstrumán, amiről azt tartják, hogy annak idején egyetlen darabba lett kiöntve, de utána olvastam, hogy ez bármilyen jól hangzik, sajnos nem igaz, hiszen ez esetben a több mint 3 millió köbméter beton még mindig száradna. Ha érdekességekre vagyunk kiéhezve, akkor az viszont igaz, hogy a karéj középső táján van a Nevada és Arizona közti államhatár, s mivel a két tagállamban más-más időzóna van érvényben, itt a szó szoros értelmében ugrálhatunk 1 órát ide-oda az időben. Ezt a viccelődést viszont egészen biztosan megelőzi a gátat körülvevő vizek mennyiségére (és azok erejére) való rácsodálkozás. A parkoló felől érkezve bal oldalon elképzelhetetlen mennyiségű víztömeg van felduzzasztva szinte amíg a szem ellát (pedig ott jártunkkor a hatalmas szárazság miatt állítólag alacsonynak volt mondható), jobbról pedig valahol lent a mélyben csörgedezik vékonykán és csendesen az itt és így mindenképpen csöppnek tűnő Colorado folyó. Akkora a kontraszt, mint egy alultáplált szőlőszem és egy „alig bírom el” görögdinnye között. Lenyűgöző! De annyira meleg volt, hogy a túlélési ösztön nem sokáig hagyott gyönyörködni minket, így kisvártatva újra a kocsiban találtuk magunkat. A gáttal együtt, tulajdonképpen a duzzasztás eredményeként született mesterséges tóra, a Lake Mead-re egy útszéli lehúzódás erejéig szántunk egy kis időt. Előbukkanni semmit sem láttunk, pedig a helyén a Hoover Dam előtti időkben települések voltak, melyek romjai állítólag alacsonyabb vízállás esetén néha kikandikálnak. Ettől függetlenül csodaszép nagy kékség, de pár perc után továbbálltunk az óriás vöröses-barnás mélység irányába.

     A Grand Canyonról tudni kell néhány alapvető dolgot. Az egyik ilyen, hogy a szó legszorosabb értelmében hatalmas (446 km hosszú, 6,4-29 km széles, kb ½ millió hektár). A másik lényeges információ, hogy az égtájaknak megfelelően van 4 bejárata. Ebből 3 az állam tulajdonát képező nemzeti park kapuja, a negyedik, nyugati pedig a Hualapai indiánok saját territóriuma. Az első három kocsinként 30 dollárért látogatható 7 napos jeggyel (értsd: megváltástól számított 7 napig bármikor és akárhányszor) vagy az Amerikai Egyesült Államok összes nemzeti parkjában 1 évig érvényes 80 dolláros bérlettel (értelemszerűen 365 nap alatt korlátlanul - nekünk ilyen volt). A West Rim indiánjai nem szívbajosak, náluk a napi jegy fejenként 75 dollár körül volt, igaz ebben benne volt a különleges üvegfolyosó, a Skywalk is. Bármelyik bejáraton is érkezünk a helyzet ugyanaz: a kapuk környékén semmi nem látszik, de leparkolva, majd az esetek többségében shuttle buszokra szállva egész közel visznek a legtökéletesebb kilátó- és fotópontokhoz, ahol néhány lépés után elénk tárul a mindig és mindenhol más arcát mutató csoda, ami (és ez lenne a harmadik fontos megjegyzésem) joggal a világ 7 természetes csodájának az egyike és a világörökség része (velem együtt 1979 óta)! A Hoover Damtól délre tartva a Canyon nyugati részéhez, azaz az indiánok földjére érkeztünk. Egy puszta közepi betonplaccon kellett leparkolni, majd egy óriási, sátornak nem látszó, de akkor is sátorba bemenni és ott a jegyeket megvenni. A légkondis sátor butiknak funkcionáló részén keresztülsétálva (praktikus népek ezek is), a sátor mögött lehetett felszállni a buszokra. Elsőként egy vagy kihalt, vagy nekünk berendezett western falucskában álltunk meg. Körbenéztük a jellegzetes épületeket, járműveket, kipróbáltuk a lasszózást és lóhát helyett a 10-15 percenként folyamatosan járó egyik következő busszal mentünk tovább, hogy a sok-sok várakozás után a következő megállóban végre tényleg megérkezzünk A Grand Canyonba. Nem mondhatom, hogy nem vagyok a szavak embere, de a Grand Canyonnal való első, igazi találkozást nagyon nehezen lehet betűkkel kifejezni. Leszálltunk a buszról és lépésről lépésre közelítettünk a hirtelen alászakadó föld pereméig ameddig bírtunk, azaz ameddig mertünk. Mert az ember megtorpan. Méterekre van a széle, de a döbbenetes látvány és a 1,5 kilométeres mélység különösen félelmetes. Lenyűgöz, kitátja a szádat és közben földbe gyökerezteti a lábadat. Mert itt, az indiánoknál bizony nincs korlát. Sehol. Mint ahogy minden más is megszűnik. Nincsenek racionális gondolatok, gondok. Csak Te és ez a hihetetlen csoda. Ott állsz, és még akkor sem hiszed el, hogy ez valóban igaz. Igen, megcsipkeded magad. Igen, letörlöd az arcodon gördülő könnycseppet. Igen, összeszeded magad és centiről centire, majd térden mászva, de akkor is kimész a szélére lenézni. Aztán rájössz, hogy nem nagyon bírsz, hiszen egy fél pillantástól is azt érzed, hogy a mélység mágnesként húz, és menten magával ragad. Ha a széle, a mélység kipipálva és elkészültek a nem túl őszinte mosolyú fotók, hátrébb araszolsz és jöhet a formák, a színek tanulmányozása. Az állítólag a Colorado folyó vájta kanyon (OK, 17 millió év alatt, de számomra akkor is hihetetlen) sziklafalainak színe a napsugarak beesési szögével együtt gyakorlatilag percről percre változik (a sárga, a piros és a barna millió árnyalatát szerintem csakis a legnagyszerűbb, teremtésre is képes festő kavarhatja-keverheti így). Ez az a hely, ahol órákig képes lettem volna szótlanul (nagy szó!) ülni és szakadatlanul nézni, nézni, nézni a régesrégi földrajzkönyvemből elém tárult nagy kanyont. Hívogatott viszont a Skywalk is és természetesen engedtünk is a csábításának (pláne, hogy korábban vagyonokat gomboltunk le érte a pénztárban). Megelőzi mindenféle biztonsági ellenőrzés, hogy ott állhass a kapujában – konkrétan semmit nem lehet magaddal vinni. A semmi azt jelenti, hogy se táskát, se vizet, se fényképezőgépet, se előbbi funkcióját remekül ellátni képes telefont. Vannak kis szekrények, ahol mindent le kell pakolni és elzárni – na ennek a kulcsa az egyetlen, ami a ruháinkon kívül velünk jöhetett. Szóval terhektől és technikától mentesen megérkeztünk a Skywalk széléhez, és mint járni tanuló totyogók tettük meg bizonytalanul az első lépéseket 1200 méter magasan a 20 méterre a kanyon szélétől és fölé benyúló üvegfolyosón. Nem tudom, hogy annak köszönhetően, hogy viszonylag új (2007-ben nyílt) vagy hogy nem magyar (s ez sajnos nem vicc…), de a talpunk alatt lévő üveg makulátlan volt, azaz konkrétan tériszony nélkül is tériszonyosan lépdeltünk jó 1 km magasságban a levegőben. Biztatott a gondolat, hogy a teherbírását nyilván amerikai emberekre tervezték, így valószínűleg a néhány még nálunk is kisebb termetű sárgával együtt sem fog leszakadni a pehelysúlyú családom alatt. A közepére érve már élvezni is kezdtük az egészet, s nyilvánvalóan bántuk volna, ha itt vagyunk mellette és ez az élmény kimarad. Azért ha őszintén a szívemre teszem a kezemet (és minden leírásom így készül), ennyi pénzért ez egy kihagyható program, persze örülök, hogy ezt saját tapasztalat után mondhatom. A Skywalk után ismét felszálltunk a buszra és átmentünk egy másik pontra – helyesebben átmentünk pontnak a kanyon egy másik részére. A látvány megint más volt és változatlanul lélegzetelállítóan gyönyörű főleg, hogy jócskán benne jártunk már a délutánban, így a nap kezdett lemenni és még intenzívebb árnyalatokkal sütni, festeni. Az idillt egy hatalmas ordítás zavarta meg, ami a várakozásokkal ellentétben nem egy, a széleken selfiző távol-keleti turista lezuhanását kísérte, hanem szerénységemből jött. Mint a mellékelt ábra mutatja (itt mesélek) leesésről hála Istennek szó sem volt, viszont egy darázs úgy döntött, hogy itt az ideje megkóstolni egy magyar combot és vélhetően a sárga ruhámnak köszönhetően a választása az én balomra esett. Rettenetesen fájt, égett, majd a csípés helye konkrétan egy bőr alá implantált fél zsemlévé lett, ami pár napig vörösen virított, a lejjebb lapulása után pedig egy dühös férj öklétől kékes-lila ütés nyomává „szelídült”. Orvos apukám nyugtatott, hogy fulladás meg meginduló piros csík híján ettől egészen biztosan életben maradok, de azért este visszatérve a térképre és visszanyerve ezzel a térerőt és az internetet, biztos, ami biztos, kigugliztam, hogy ez tényleg ilyen. A szállásunk aznap este Kingmanben volt, ahonnan másnap reggel a Grand Canyon déli bejáratát céloztuk meg. Azt gondoltam, hogy az előző napi rácsodálkozást és érzéseket nem lehet überelni, de lehetett. Tusayanba érve bekanyarodtunk a repülőtérre és helikopterre szálltunk. Ezt természetesen megelőzte egy „kisebb” pénzügyi tranzakció (változó, ki mennyiért reptet és az adott út mennyi ideig tart és mit tartalmaz – mi 100 dollárt fizettünk egy bő félórás majd mesélem, miért), illetve egy rövid biztonsági oktatás, majd ott sorakoztunk beöltözve a levegőt kavaró gép tövében. Azt, hogy ki hova ül a helikopterben, a testsúlyok alapján döntik el (nem ám bemondásra, hanem mindenkit lemérnek az aktuális hamburgeres pocakjával), így tulajdonképpen egy jó döntésnek köszönhetően én a pilóta mellé, a többiek hátra, két egymással szemben lévő sorba ültek be. Mindannyian felvettük a fejhallgatóinkat, amin keresztül a pilóta köszöntött minket, illetve közölt néhány fontos tudnivalót velünk, azaz velem, lévén, hogy a többiek nem igazán értették, fordítani viszont ebben a helyzetben nem nagyon tudtam. Elindult utána egy igen kellemes zene, majd velünk együtt maga a helikopter is. Sosem utaztam előtte helikopteren, így már ez magával ragadt. Mint puha vajban a kés, olyan lágyan emelkedett, kanyarodott a kis búra. Alattunk egy hatalmas, végeláthatatlan erdő volt, lestük a nagyvadakat, a tisztásokat, az ivóhelyül szolgáló tavakat, majd a lombos zöld egyszer csak beszakadt és ott tátongott alattunk fölkerekség legszebb mélye. Gyönyörű zenére repkedtünk apró madárként a hatalmas kanyon felett meg alább ereszkedve a falai között, s közben éreztem, ahogy átjár a földöntúli boldogság, minden porcikám mosolyog és nemhogy a látvány a retinámba, az egész csoda a zsigereimbe beleég. Miután a repülőtérre visszaérve a helikopter leszállt, mindannyian kerestük a szavakat (és talán egy kicsit önmagunkat is). Megállapítottuk, hogy amerikai nemzeti ünnep ide vagy oda, idén egy maroknyi magyaré a legboldogabb július 4. A kedvünket még az sem tudta elvenni, hogy pontosan a Függetlenség napjának ünneplése miatt eszméletlen tömeg volt a Grand Canyonban. A déli perem kapuján nagy nehezen bearaszolva egy jó ideig csak a parkolóban gyönyörködhettünk, hiszen mint az Európai Vakáció családja a londoni körforgalomban, éppúgy keringtünk körbe-körbe minduntalan. Rengeteg parkoló van kialakítva, de egyetlen szabad hely sem akadt, nemhogy kettő. Végül lesz, ami lesz alapon beálltunk egy buszoknak/lakókocsiknak felfestett helyre a mi két autónkkal (semmi baj vagy büntetés nem lett belőle). Elsőként a látogató központot céloztuk meg, hogy egy kis tudományt is magunkba szívjunk a látottak élményén túl. Az interaktív kiállítás különösebb nyelvtudás nélkül is érthetően bemutatja a kanyon keletkezését, ahogy kb. 60 millió évvel ezelőtt a Colorado-fennsík megemelkedett és bő 1,5 kilométerrel a tengerszint fölé magasodott, majd a folyó és a szél elvégezte rajta azt a hosszas szobrászmunkát, aminek következtében egy nagy szurdokká, azaz a Grand Canyonná hasadozott. A kanyon ezen, déli része egész évben látogatható, így az év minden szakában más-más varázslatos arcával képes lenyűgözni az odalátogatót. Nemcsak időben, hanem térben is sokszínű, hiszen a felső kilátóktól a legaljáig szabadon felfedezhető, bár utóbbi esetében természetesen erősen ajánlott a kijelölt túravonalakat használni a megfelelő edzettségi állapot, felszerelés és ellátmány mellett. Aki ilyet tervez, nem árt, ha a lejutásra és a feljutásra 1-1 teljes napot rászán és mindezt lehetőleg nem a nyári 40°C-ra időzíti. A látogatói központ mellett jó hosszan kígyózó sort álltunk végig a shuttle buszra várva, majd az egyes megállóknál kedvünk szerint leszálltunk sétálni, ámulni-bámulni és fotózni egyet-egyet (az egy fotót természetesen ne szó szerint értsd!). Egy idő után kezdtük megszokni a látványt, mégis minden újabb pont hozzá tudott tenni valami különlegeset, ami miatt csak megérte még azt a részt is felfedezni.

     A Grand Canyon valóban olyan, amilyennek elképzeljük, de csak annyira, mintha azt kérnénk az emberektől, hogy képzeljenek el egy másik embert. Valakié kicsi lesz, valakié nagy, valakié fehér másé fekete, valakié szemüveget visel, megint másé kalapot és így tovább. Ember mind, de hány különféle. Pontosan ilyen a Grand Canyon is: megszámlálhatatlan különböző szín és forma, s éppoly különleges, lenyűgöző, ijesztő vagy épp az arcodra mosolyt csaló, mint az egyes emberek. És végül a legfontosabb: csak akkor ismerheted meg igazán, ha azt saját magad személyesen teszed. Így legyen!

Folyt. köv.

PhD

     Szögezzük le: nem vagyok József Attila. A nemi különbségeken túl nem 32 évesen és nem verset írok, de még csak pár hónap múlva szándékaim szerint meg sem halok. Nem egy kávéházban ülök, nincs reggel és az egyetemről sem tanácsoltak el. Ami összeköt minket és egyben a címválasztást is indokolja, a születésnap (és soha ne mondd, hogy soha, úgyhogy ki tudja, esetleg egyszer „Én (is) egész népemet fogom nem középiskolás fokon tanítani!). Engem is megállásra, elgondolkodásra késztet ez a nap. Merengek a múlton, értékelem a jelent és tervezgetem a jövőt amellett, hogy az év 365 napjából ezen az egyen megengedem magamnak azt a luxust, hogy azzal töltöm, amivel akarom (világkörüli utazásra sajnos kevés a 24 óra…).

     Érdekes teremtmények vagyunk mi emberek. Tudományos tény, hogy vannak pacsirta és bagoly típusok, melyből én bizony színtiszta UHU vagyok, de akárcsak az iskolás gyerekeket hétvégén, bizony engem is akkor dob ki az ágy, amikor aludnom akár délig is lehetne. Szóval a vágyaim szerinti nap elvileg délben indulna, gyakorlatilag azonban ma szinte a kakasokkal (meg a hálószobában zúgó szúnyoggal) együtt keltem. Imádom a meleg napok reggelét. Nézni, ahogy a redőny lyukacskáin utat törnek a Nap sugarai. Hallgatni, ahogy a nyitott ablakok mellett a madarak hangosan cserfeskednek. Szagolni a harmattól friss gyep illatát. Érezni a bőrömön a lágy szellőt. Hagyni, hogy mindez átjárjon. Hát így indult a születésnapom, ami még mindig ebben az idilli környezetben régi fotók nézegetésével folytatódott. Nálunk ez igazi hagyomány. Ha a gyerekeknek van születésnapja, összebújik az ágyban az egész család és együtt idézzük fel a kedves (és néha ciki) emlékeket, ma azonban ők iskolában voltak, így magamban nosztalgiáztam. Még az első bejegyzéseim egyikében leírtam, hogy nekem még csak születni sem volt nehéz – most elmesélem (elvégre csak ott voltam). Vasárnap dél volt. Anyukám jól belakott szilvás gombóccal, majd taxiba pattant és elvitette magát az éppen ügyeletes apukámhoz a belklinikára, mert a taxi szülő nőt egyébként nem vitt, majd amikor tiszta volt a terep, átsétált a női klinikára és ½ 2-kor már a karjaiban mosolyogtam a szülőszobában. Hogy anyu mennyire mosolygott a több mint 4 kilóm világrahozatala után, már nem emlékszem (anyu???), de gyanítom (legalábbis merem remélni), hogy inkább csak közben, utána már egyáltalán nem szenvedett miattam. Nos, így kezdődött minden. Aztán azzal folytatódott, hogy mamám közölte a boldog szülőkkel, hogy „rondább nevet nem tudtatok választani neki?” Tényleg minden kezdet nehéz. Pár hónapos voltam, amikor a szüleim Finnországba utaztak és nem sejtve, hogy mennyire rajongok a világ felfedezéséért én is, inkább itthon hagytak. A nevemmel elégedetlen, de addigra csak-csak megbékélő mamám vigyázott rám, mint aztán az egyébként panellakó kis unokájára hétvégente-nyaranta sok-sok éven át. A sok vonatozásnak köszönhetően évekig kalauz, később a nagyszüleim fodrász szakmája miatt én is fodrász akartam lenni. Jól jövedelmező tevékenységnek bizonyult már segédként is, hiszen a nyolcvanas évek végén 10-20 forintokat kaptam a hajcsavarók kiszedéséért a néniktől (persze extra szolgáltatásként megcsipkedhették az arcomat is és beszélgethettek velem, vagyis hallgathatták a beszédemet…). Mindez eszembe jutott a megkopott régi fényképekről. És még mennyi-mennyi minden. Visszatérve a jelenbe pikk-pakk összedobtam a tortámat (mert sütni kifejezetten szeretek), majd hűvösre tettem és kedvem szerint fehér kiflit meg teavajat meg zacskós kakaót reggeliztem – mégiscsak a születésnapom van, na! Előtte, közben és utána a telefonomat nyomkurásztam, mert a közösségi hálónak köszönhetően a köszöntések csak úgy áramlottak írásokban meg hívásokban (konkrétan 11-re a teló le is merült), sőt a születésnapom tényét még a Google is tudta és a nyitó animációt tortákra változatta (bravó és köszönöm). A kedvemre való nap további részében ebben a - gyanús, hogy idén ma utoljára ilyen - meleg időben (köszönöm, Istenem!) fürdőruhára vedlettem és a növényeim közt bogarásztam egy jót a kertben. A gyerekek begyűjtése után az egyik kedvenc éttermemben, egy tó partján ebédeltünk meg, itthon pedig előkerültek az ajándékaim és a torta, bár az igazi ajándékom az év minden napján a családom maga (és ezt nekik is elmondtam). Sosem hittem volna magamról (a korral tényleg meghülyül az ember), hogy álmaim napján futni megyek, de ameddig a fiúk edzésen voltak, bizony ehhez is volt kedvem. Most ők fürdenek, hogy aztán összebújhassunk kicsit, mert ez nem csak a szülinapok fényképnézegetős reggelének a kiváltsága, hanem amolyan esti rutin. Amikor majd elcsendesedik a ház, előkerül egy könyv is – olvasás (és írás) nélkül nem lehet teljes egy „azt csinálom, amit akarok” nap. Ha pedig a kis lámpám kapcsolója is lekattan, odabújok a másik felemhez és a szívének dobogását és a gyerekek szobáiból átszűrődő halk szuszogást hallgatva adok hálát az Istennek, hogy megadatott a sokak által kívánt boldogság.

     Köszönöm azt a sok szeretetet, amit ezen a napon (is) tőletek (is) kaptam! Higgyétek el, nagyon sokat jelent és jelentetek nekem. Köszönöm a családomnak, hogy széppé varázsolják a mindennapjaimat! És mindent köszönök a szüleimnek, akik nélkül ez a nap nem jöhetett volna létre! Kétszer 18 éves lettem – lélekben még mindig egyszer, életeseményekben és élményekben kétségkívül immáron 36 éves. Büszke vagyok az életemre és a lassan de biztosan megjelenő ráncaimra, melyek a jó Isten kegyelméből főleg a sok nevetés emlékére vésődnek rajtam. Az egyik legkedvesebb mai köszöntést megmutatva búcsúzok mára és még egyszer köszönök mindenkinek mindent! Születésnaptól függetlenül Isten éltessen sokáig és boldogan mindannyiótokat! „Ez a nap más, mint a többi, mert ez a te születésnapod. Köszöntelek és kívánom, legyen ma szép napod. Eltelt ismét egy év és te újra ünnepelsz, legyen neked ma minden szép pillanat hosszú-hosszú perc. Mikor először felsírtál aggódva figyeltek. Mikor először nevettél, már érezted, szeretnek. Felnőttél, elteltek hosszú, szép évek, szívedbe zártál sok szép emléket. Ünnepelj és légy ma boldog, hisz ez a Te napod. Kívánom, hogy legyen még sok boldog születésnapod!”

PhD

     Az Amerikai Egyesült Államok viszonylatában Los Angelesből leugrani San Diegóba annyi, mint nálunk átgurulni a szomszéd faluba. Annyi jót olvastunk, hallottunk róla, hogy 6 nap Los Angeles után mi is arra vettük az irányt és ezzel kezdetét vette a hatezer-párszáz kilométeres, falusinak már semmiképp nem mondható nyugati parti körutazásunk.

     A durván 150 mérföldes távolság vége felé, San Diego előtt egy picivel letértünk La Jolla partjainál. A hatalmas, zúgva hullámzó óceánban bárhol megállva szabadon (és egyben értsd: ingyen parkolva) lehet és érdemes is gyönyörködni. A cipőinket a kezünkben fogva sétáltunk egy jót a kifogástalan minőségű homokban - persze hagyva, hogy a kicsapó hullámok a saját kedvükre és a mi szórakoztatásunkra nyaldossák a lábainkat. Elsétáltunk egy hatalmas mólóig, majd egy helyi szörfös sráccal beszédbe elegyedve megtudtuk, hogy pontosan merre is találjuk a híres fókákat. Ehhez újra autóba ültünk és a La Jolla Cove táblát követve kanyarogtunk le egy újabb partszakaszra, ahol aztán elég volt az orrunk után menni, hogy a szemünk elé táruljanak a valóban tőlünk néhány méterre henyélő fókák. Van olyan rész, ahol a szó szoros értelmében közel lehet menni hozzájuk, de mi beértük a sziklasziget megfigyelésének élményével. Tulajdonképpen a fókákra bukkanás maga az izgalom, hiszen utána gyorsan meg lehet unni, hogy a nagy melákokkal konkrétan semmi nem történik. Minket speciel az ismeretlen madarak és az ugrándozó mókusok legalább annyira lekötöttek, így kisvártatva tovább is indultunk. A következő állomásunk egy nem várt kanyar volt az utunkban, hiszen apu a kölcsön Jeepből képtelen volt kihúzni a slusszkulcsot, így meg kellett keresnünk az autókölcsönző cég legközelebbi telephelyét a problémával. A körülbelül félórás, két autóval megtett út után a kölcsönzős hölgy beült, majd mondanom sem kell, hogy egy apró mozdulattal (és annál nagyobb mosollyal…) a levegőbe emelte a kulcsot – igazi filmbe illő jelenet volt, abból is a kandi kamerás fajta. Ennyire még nem örültünk neki, hogy csupán bénák voltunk, hisz a szétugrott zártól a szervizben töltendő időig és pénzig minden átfutott az agyunkon, de így vidáman roboghattunk tovább az eredeti úti célunkig. San Diegoba érkezve először elfoglaltuk a szállásunkat, majd bementünk a belvárosba, ami maga a csoda. Tiszta, békés és emberléptékű. Egymás mellett van a múlt és a jelen, ami magyar szemmel nézve inkább a jövő. Tökéletes az összhang a hatalmas felhőkarcolók tövében elterülő mexikói hangulatú kis színes halászfalu, a Seaport Village és az óceánon „ringadozó”, már leszerelt és éppen ezért látogatható USS Midway repülőgépanyahajó között. Mivel utóbbira délután 4-ig lehet felmenni, ezt (ha csak pár perccel is) lekéstük, viszont annyira lenyűgözött már kintről is, hogy eldöntöttük, miatta másnap reggel mindenképpen visszamegyünk. A délután további részét a kikötőben sétálgatva töltöttük. Nagyon tetszett a híres matrózos csókos szobor, ami második világháború végén hazatérő haditengerészek és az őket hazaváró családok boldogságát hivatott megörökíteni (erről eredetileg egy ugyanilyen fotó készült New Yorkban) – naná, hogy mi is aláálltunk a mi boldogságunkat dokumentálni. A kikötőben vacsoráztunk (természetesen hamburger, sült krumpli, kóla - mi más?!), illetve 1-1 ínycsiklandós desszertért betértünk egy igazán hangulatos kis helyi cupcake boltba. Még napnyugta előtt átautóztunk a Coronado-szigetre (van egy átvezető híd, melynek használata teljesen ingyenes, de akár hajóval is át lehet menni – ez már persze fizetős). Egy nagyon hangulatos kis helyen találtuk magunkat, amolyan igazi kis tökéletes amerikai kertvárosban. Jellegzetes, kerítés nélküli házak, manikűrollóval vágott gyep, a közelgő függetlenség napja miatt szinte mindenhol büszkén lobogó amerikai zászlók. Keresztülautózva egyenesen arra a partszakaszra értünk, ahol a híres Hotel del Coronado található, amit még az 1800-as évek végén építettek fából és ahol a Van, aki forrón szereti című filmet is forgatták. Marilyn Monroe nyomain, a lemenő nap által elképzelhetetlen lila árnyalatokra festett ég alatt és a kitartóan hullámzó, végtelen óceán mellett sétálgatni mindannyian egyet értettünk benne, hogy különlegesen felemelő érzés volt, de hogy biztosra menjen a jó Isten, a fiúk lenyűgözésére gyakorlatozó vadászképekkel is megfestette az eget. Szívesen maradtunk volna az egyik part menti bungalóban akár hetekre, de ezt a vágyat ott és akkor el kellett hessegetni egy „majd legközelebb”-bel. Visszaérve a Coronado-hídon a híres gázlámpás negyed környékén már csak autóval kerültünk egyet, mert időközben öreg este lett, s tudtuk, hogy bármennyire is vétek, muszáj aludnunk, hiszen holnap is nap lesz.

     San Diego második napját az előző nap elszalasztott USS Midwayen kezdtük (a jegyeket előző este előre megvettem a neten, hiszen így darabonként 2 dollárt spóroltunk plusz a sorban állást is elkerültük). Itt örökre töröltem azt a szót az aktív szókincsemből, hogy előítélet, hiszen azt gondoltam, hogy egy hadiobjektum minden, csak nem nőknek való program, de gyorsan rájöttem, hogy mekkorát tévedtem. Lenyűgözött minden, ami az anyahajón ránk várt, s egyszerűen tátott szájjal csodáltam mindent, amiben itt részünk lehetett. A három fő emeletet térkép és audioguide segítségével jártuk végig a középső szinten kezdve, hiszen a bejárat idevezet. Ez a középső szint nem más, mint egy hatalmas hangár tele repülőgépekkel, melyek közül a gyerekek legnagyobb örömére többe be is lehet ülni. Miután itt jövünk be, az audioguide elmondja az anyahajó történetét, s nem tudom, máskor van-e ilyen, de esetünkben egy idős bácsi is ott ült az egyik gép tövében, akiről kiderült, hogy anno itt, az USS Midwayen szolgált, azaz hitelesen mesélt mindenről. Az idő rövidsége miatt mi pár gondolata után inkább a könyvét választottuk – majd elolvasom itthon egy hűvös őszi estén, hiszen most már ez a téma is érdekel. Az eggyel fentebbi szint az anyahajó kifutópályáira vezetett, ahol újabb gépek, információk és San Diego lenyűgöző panorámája várt ránk, a legalsó szint pedig maga a hajó gyomra volt, ahol elénk tárult az úszó mini város mindennapjainak az élete. Nem is egyszerűen elénk tárult, hanem mi léptünk bele, s a dolog itt vált igazán érdekessé. Legénységi kabinok levetett ruhákkal, otthonról érkezett levelekkel, kantin az aznapi ételekkel, mosoda a hatalmas, forgó mosógépekkel, fogászati rendelők zúgó fúrógépekkel, gépház élethű hangokkal stb., stb., stb. A szívembe lopta magát az egyik folyosóról nyíló kis kápolna is, ahol heti 65 szertartást tartottak a különféle felekezetek hívőinek – itt tényleg mindenre és mindenkire gondoltak. Én pedig ezt nem gondoltam volna, hogy mindez ennyire magával ragad. Innen is alig akartunk továbbmenni… A híres San Diego Zoo-ba egy óra körül érkeztünk meg. Ez a világ egyik legnagyobb állatkertje, mely a gyerekek miatt elsők közt került bele az előzetes programterveinkbe. A késői érkezés miatt a több focipályányi parkolóban alig sikerült szabad helyet találnunk, viszont a jegypénztárnál ugyanezen okból már nem kellett sorba állnunk. Miután megvettük a belépő jegyeket, felültünk a parkot körbekerülő buszra, hogy a bejáratnál kezükbe vett térképen túl átlássuk a területet és megtervezzük az útvonalunkat. A körülbelül félórás út közben megtörtént az, ami San Diegóban szinte soha – eleredt az eső. A néhány cseppnek tulajdonképpen még képesek voltunk a buszutat egy mikrofonba végigbeszélő buszsofőrrel együtt örülni, aki elmondta, hogy ez egyrészt nagy ajándék itt, másrészt csupán pár perces szitálás várható, később azonban a szakadó eső egy étterem napernyője alatt gubbasztva már nem volt olyan nagy élmény. Mondjuk, nem mondok teljesen igazat, hiszen tulajdonképpen nagyon is jól elvoltunk: végre pihentünk egy nagyot és igazán jóízűeket nevettünk. A kiürült teraszon a hirtelen lezúdult esőben megjelentek körülöttünk a kacsák, közülük is elsőként maga Lady Gágá. Az eső elvonulta után tulajdonképpen magunk élvezhettük az állatkertet, hiszen néhány mindenre elszánt távol-keleti turistán kívül szinte mindenki hazament. Nem nagyon akad olyan állata a Földnek, amit a délután hátralévő részében ne láttunk volna. A klasszikus elefánt, zsiráf, oroszlán, majmok mellett imádtuk a koalákat, pandákat és az én személyes kedvenceimet, a vízilovakat, na meg, hogy rengeteg állatnak volt cukibbnál cukibb kicsinye. Az állatkert felett keresztülfutó libegőszerűség is jó móka, melyből nem csak az állatokra, hanem a távolban San Diego belvárosára is szép kilátás nyílik. Nem túl hosszú, szerintem mindössze néhány perces a menetidő, így mindenképpen érdemes rá időt szakítani. Az egyes területek természetesen mindig egy-egy boltban végződnek, hogy azokban garantáltan nagy (legalábbis átmenő) forgalom legyen, de mi remekül bírtuk elcsábulás nélkül, ami azért az árakat tekintve elég könnyen ment... Zárórakor hagytuk el az állatkertet, így az előzetes tervekkel ellentétben az esti programra már se időnk, se erőnk nem maradt. Én azért még turistából egy kis időre visszaváltoztam háziasszonnyá, hogy a szálloda laundry-jában mossak és szárítsak egy adagot a családnak, de azért hála a technikának ez tulajdonképpen egy kellemes, közben nagy duzzogva netezgetéssel járó feladat volt. A vasalást viszont már szuszogó pasik közt, félhomályban csináltam, de azt hiszem, ebben az esetben mást én is inkább irigyelnék, mint sajnálnék ezért.  

     A 3. és egyben utolsó San Diegó-i napot a Sea Worldben töltöttük. A pénztártól való távozás után, konkrétan a beléptető kapuban vettük észre, hogy az 5 felnőtt és 2 gyerek helyett 2 felnőtt és 5 gyerek jegyet sikerült a pénztárosnak kiállítania. Pechünkre ezt a beléptető munkatárs is észrevetette, de szerencsére sikerült elmagyaráznunk neki, hogy ez nem a mi hibánk, hiszen azon túl, hogy mi jól kértük a jegyeket, a pénztáros a saját szemével is látta a csapat összetételét, szóval csak ő kavarta össze a dolgokat, így végül ezekkel a jegyekkel is beengedtek. Itt is a bejáratban kihelyezett térképért nyúltunk először, hogy a különböző show műsorok időpontjait és helyeit szem előtt tartva egy gyors napirendet állítsunk össze. Elsőként a park közepén található, tengelye körül forgó kilátótoronyba ültünk fel. Az alattunk úszkáló, ugráló cápák, delfinek látványa és meghódításra váró hullámvasutak felfedezése különleges izgalomba hozott minket, majd egy kis bevezető cápasimogatás (OK, bébicápák, de akkor is azok) és palackorrú delfinekkel barátkozás után máris a gyilkos bálnák előadásán találtuk magunkat. Az előadás kezdetekor megkérték az amerikai hadsereg katonáit és a leszerelt veteránokat, illetve a világ bármely részén az országukat szolgálókat, hogy álljanak fel, majd a többezres tömeg tapssal köszöntötte őket – megható és elgondolkodtató gesztus volt. Igen, ez Amerika. Igen, ezt így is lehet! Aztán megjelentek a hatalmas orkák, s ez az, amire egyszerűen nincsenek szavak. 7 hónapostól a 61 évesig úsztak körbe-körbe, hol a partra kihasalva, hol a levegőbe repülve, hol a közönséget lefröcskölve (és most igazán finoman fogalmaztam). Közben folyamatosan kaptuk róluk az információkat a mindenfele forgó óriás televíziók képernyőiről és a velük foglalkozó állattrénerek előadásaiból. Sokkal inkább volt ez minden idők legfantasztikusabb kihelyezett biológiaórája, mint „ingyen” cirkusz, ahol bármilyen hihetetlenül is hangzik, sokkal jobban szólt minden az állatokról, mint a közönségről. A soron következő vízicirkusz a park másik végében tulajdonképpen egy szórakoztató történetbe ágyazott akrobatashow-val várt minket a nyílt víz felett. Legyen elég annyi, hogy tátott szájjal néztük végig az egészet – elmesélni vagy visszaadni ezt úgysem lehet. Láttunk még oroszlánfóka- és delfinshowt, ahol előbbi igazán vicces kis bohóckodás volt, utóbbi pedig maga a csoda. A delfinek egy gyönyörű mesébe ágyazva jelentek meg arapapagájok és repkedő meg a magasból a vízbe szaltózó artisták kíséretében, ahol a látvány, a zenék és a meglepetések ismét folyamatos szájtátásra késztettek. Ennél szebb szórakoztató előadást még soha nem láttam, s most úgy gondolom, nem is létezhet. Az egyes előadások között és után a park további részeit, no meg a „forgókat” fedeztük fel, ami köszönhetően az ismét eleredő esőnek, tömeg nélkül igencsak könnyen ment. Elsőnek, még a délelőtti szikrázó napsütésben az egyik lightosnak tűnő, kanyonban lesodródó kis csónakszerűségben bőrig áztunk, majd a Manta nevű, jóval keményebb hullámvasúton száradtunk. Volt többféle hagyományos forgó is, amit a fiúk ugyancsak nagyon élveztek, illetve egy helikopter szimulátorral elutaztunk az Északi-sarkra is, ahol ismét rengeteget tanultunk. A park ezen részén jegesmedvék, belugák és pingvinek laknak a saját környezetüknek megfelelően kiépített területeken (ezt úgy értsd, hogy konkrét jégtömbök között manővereztünk), sőt a sarkkutatók életébe is alkalmunk nyílt betekinteni. Egy helyen apró halakat lehetett venni és saját kézből a fókákat etetni, de ez nem olyan könnyű ám, ahogy hangzik, mert szemtelen madarak hada várja, hogy akár a kezünkből is kicsippentse vagy a fóka szája előtt elrepülve a fóka előtt megkaparintsa az eredetileg neki szánt a halat. A Journey to Atlantis nevű vízbecsobbanós hullámvasútra volt, aki a hűvös és volt, aki a félsz miatt nem mert felülni, de Milán annyira be volt zsongva érte, hogy anyu kétszer is felült vele – kiérdemelve ezzel a legbevállalósabb nagymama címet. Természetesen megint ránk esteledett, de a kilátótoronyba úgy döntöttünk, hogy még egyszer, sötétben is felmegyünk. Leérve tűzijáték fogadott minket – nem konkrétan a mi tiszteletünkre, de az örömünkre mindenképpen. Még a záróra előtt gondoltuk, hogy bezsebelünk egy búcsúélményt, így konkrétan a nap utolsó utasaiként, sötétben is felültünk a Mantára. További esti program már ezen a napon sem jött össze, pedig szerettük volna az Old Townt megnézni. Ez utóbbiról egy hölgy mesélt nekünk, aki a magyar nyelvet felismerve kezdett el beszélgetni velünk, hiszen az ő dédszülei annak idején a nagy Magyarországon (napjainkban Szlovákia) éltek. Elmondta, hogy a 19. század közepéig San Diego (sőt 4 délnyugati tagállam) spanyol, majd mexikói terület volt, akkor lett az amerikaiakkal vívott háború eredményeképpen az Egyesült Államok része, ezért van olyan mexikói hangulata. Az Old Townban a régi, skanzenszerű épületek és a korhű ruhákba öltözött emberek segítségével tökéletes lehet múltidézés – ezért vágytunk oda (is). Ugyancsak ő hívta fel a figyelmünket, hogy Mexikóba a neten leírtakkal ellentétben eszünkbe se jusson átmenni akármilyen közel is van ide. Tijuana a mindennapos bandaháborúk miatt egyáltalán nem biztonságos, sőt inkább egyenesen veszélyes program oda átugrani. Hát nem is tettük! Egy másik érdekes találkozás az Amish-okkal történt. Én a magam részéről több dokumentumfilmben láttam már őket, de azért így élőben (pláne egy ilyen szórakoztató parkban!) látni különleges élmény volt őket. A szerintem tehénfejőkre emlékeztető nők és Jákob rabbis férfiak jellegzetes uniformisa messziről elárulta őket, s a gyerekeimet pusztán a létük, minket, felnőtteket pedig az ott létük kezdett el érdekelni. Persze nem akartunk tolakodók lenni, így nem kérdeztük, inkább csak meg-meglestük őket. Ha tudnák, hogy a Sea Worldben aznap ők jelentették az extralátnivalót szerintem sok-sok embernek… A parkolót valamikor este 9 óra után hagytuk el, s tudva, hogy reggel hosszú út vár ránk, egyenesen a közelben lévő, Hotel Circle-ön lévő szállásunkra mentünk, hogy aztán másnap reggel egyenesen a Grand Canyon felé vehessük az irányt.

     Folyt.köv.

PhD

     Los Angeles teljes neve El Pueblo de Nuestra Senora la Reina de los Ángeles del Rio de Porciúncula, amit mindössze két betűre rövidítve ismer az egész világ: L.A. Nevének hallatán nagyjából ugyanazok jutnak mindenki eszébe: Hollywood, filmgyártás, Oscar-díj, hírességek és csillagaik, Bevery Hills és Rodeo Drive, a férfiaknak pedig még bizonyára egy-két sportcsapat (L.A. Galaxy, Lakers, Dodgers…) és a jellegzetes baseball sapkák. Engem az utazásra készülve leginkább Hollywood, annak is a felirata hozott lázba, de az angyalok városában járva az ember sort kerít még sok minden másra.

     A mögöttünk álló néhány nap után még egy hétvégénk volt hátra Los Angelesben, amit az óceán és a szórakoztató parkok felfedezését követően a szó szoros értelmében vett városnézéssel terveztük tölteni. Talán mondanom sem kell, hogy először a bakancslistás Hollywood feliratot céloztuk meg, amiről egyébként töredelmesen bevallom, hogy az utolsó nap kiderült, a szállásunk ablakából is remekül látszik (hát ha egyszer hamarabb nem vettük észre?). Előzetes kutatásaim során arra jutottam, hogy a legjobb rálátáshoz a város felett elterülő Griffith parkba kell mennünk, így ezt is tettük. Az Obszervatórium tövében leparkolva valóban megtörtént a csoda és ott álltunk a felirat alatt. Sajnos nem a szó szoros értelmében, hiszen az egykori, lakóparkot hirdető (akkor még Hollywoodland) felirat, mára már magánterületen áll és közúton ennél jobban megközelíthetetlen. A legendás 9 betűt egyébként még anno el akarták bontani, s csupán a helyiek tiltakozásának köszönhetően maradt meg, majd vált később a filmipar szimbólumává. Az idők során (1923 óta) sokat romlott az állapota, de több híresség adományozott pénzt egy-egy kiválasztott betű helyrehozatalára, sőt Hugh Heffner is felajánlott egy „kisebb” vagyont a szükséges munkálatokra. Szóval köszi Hugh, hogy nekem is gondoskodtál végre olvasnivalóról! Imádtam! A felirat mellett érdemes a városra is vetni egy pillantást, hiszen szép idő esetén remek a ki-, illetve rálátás, sőt innen nézve állítólag a naplemente is az, de mivel mi egy borús délelőttön érkeztünk, ezekről nem igazán tudok beszámolni. A város tetejéről az utunk a második várva-várt helyre, a Rodeo Drive-ra vezetett. Szerencsésnek mondhatom magam, mert a mi családunkban mindenki szeret boltozni. A nők esetén ez nem nagyon kérdés (szerintem egyenes ágon öröklődik), ami pedig a férfiakat illeti, apukám inkább építészeti és fotós-videós szemmel (na meg pénztárcával…) közelíti meg a témát, a férjem és a fiaim viszont néha még rajtam is túl tesznek (de komolyan!). Boltozni ugyan lehet a Rodeo Drive-on, de ez nem az a hely, ahol a magunk fajtának vásárolni is, hiszen ez a világ egyik, a kontinensnek pedig konkrétan a legdrágább utcája. A Rodeo Drive-ra a Bevery Wilshire (Four Seasons) hotel felől érkezve egész könnyen ment Julia Robertsnek éreznem magam... Ebben a szállodában lakott Richard Gere és ezen a környéken forgatták a híres Pretty Woman (Micsoda nő) című filmet – a szállodába érdemes bemenni is, hiszen a hall végén jobbra fordulva van egy mini kiállítás a filmről többek közt eredeti forgatókönyvrészlettel, Julia Roberts egyik filmbéli ruhájával és folyamatosan vetített filmrészletekkel. Mindez teljesen ingyenes, sőt a hotel alkalmazottai még a fényképezkedésben is szívesen segítenek, bár van egy automata is, amely ha szeretnéd, lefotóz és a képet is elküldi a megadott e-mail címre. A hotelból indulva sétáltuk körbe a Rodeo Drive-ot, ahol a divatvilág összes vezető márkája megtalálható és ahol a sztárok is vásárolnak. Állítólag van olyan üzlet, ahol a vásárlók egy vásárlásnál átlagosan 100 000 dollárt költenek (leszámítva az autószalonokat és az Andrássy út egy-két üzletét Magyarországon szerintem nemhogy dollárban, még forintban sincs ilyen). Mivel nekünk az 1 hónapos út egészére is csak ennek töredéke állt a rendelkezésünkre, vásárlást nem igazán terveztünk, de ettől függetlenül is nagyon kellemesen éreztük magunkat. A Rodeo Drive minden szöglete tökéletes eleganciát sugároz. Szinte rajzoltnak tűnő épületek, köztük makulátlan pálmafasor és előttük a házainknál is többet érő autók sora. Betérve egy-egy üzletbe elénk tárult a nagybetűs luxus. A kifogástalan megjelenésű, öltönyös eladók maguk a két lábon járó illemtankönyvek. Akárhová tértünk is be, kedvesek voltak és segítőkészek, ami egyébként mindenhol jellemző volt. A „Hi. How are you?” egy átlag magyar ember lélegzetvételével azonos mind gyakoriságát, mind természetességét tekintve, de a bolti kommunikáció szinte sosem állt meg ennyiben. Mindig találtak témát leggyakrabban a honnan jöttünk vagy a milyen különleges nyelvet beszélünk vonalon elindulva. Érdekes volt, hogy többen büszkélkedtek magyar ősökkel, de persze olyan is volt, aki „wow” életében nem találkozott még magyarral. No de az üzletekbe nem az eladók, hanem többek közt a Vera Wang ruhák, a Birkin táskák, a Jimmy Choo cipők és a Tiffany ékszerek miatt tértünk be. Miután leróttuk néma tiszteletünket az összes kívánt helyen továbbálltunk egy-két nekünk való üzletbe. A Rodeo Drive-tól pár lépésre, a Beverly Wilshire hotel közelében volt egy hatalmas, ultramodern Nike bolt. Nem tudtunk olyat kérni, ami ne lett volna a kívánt színben vagy méretben, hiszen az eladó headseten bediktálta a raktárnak és a kívánt darab néhány percen belül megérkezett a belső liftrendszeren. Hát volt is mi érkezzen… Aztán kikötöttünk egy másik, Broadway nevű cipőboltban, ami konkrétan akkora volt, hogy egyrészt a nap hátralévő részét ott töltöttük, másrészt apukám ránk várva olyan mélyen elaludt, hogy a biztonságiak siettek a megmentésére. Persze happy end volt semmi bajjal és annál jóval több új cipővel.

     Vasárnap reggel az utolsó Los Angeles-i napra ébredtünk, úgyhogy igyekeztünk mindenre sort keríteni, ami addig kimaradt. A reggelt a Downtownban kezdtük, ami tulajdonképpen a filmekből jól ismert, felhőkarcolós belváros. Igazi amerikai életérzés volt ez: a Starbucksban beszerzett smoothie-jainkkal sétálgattunk a csillogó épületóriások és a bevásárlókocsikban élő hajléktalanok között, kulináris élvezetekért a helyi vásárcsarnokba (Grand Central Market) betérve, lelki táplálékért pedig egy modern katolikus templomot meglátogatva. A Cathedral of Our Lady of the Angels 2002. szeptember 2-án (megjegyeztem, mert éppen a születésnapomon – természetesen nem az év tekintetében) nyitotta meg a kapuit és legyen elég annyi, hogy olyan modern, hogy még ingyen wifi is van. A templomhoz érve maga a püspök köszöntött minket és áldotta meg a családunkat, így ezen különleges ajándék után igazán átszellemülve léptünk be magába a templomba. A hatalmas, letisztult belső tér mindannyiunkat megállásra késztetett. Mindenki maga tudja, hogy ilyenkor mi zajlik le benne – én elárulom, hogy egy imába foglalva adtam hálát mindenért a jó Istennek és kértem a további áldását az életemre és a szeretteimre. A templomkertben a gyerekek gyorsan visszapörögtek, hiszen tele volt jól megmászható és egyenesen csalogató, fából faragott bibliai állatokkal, minket, felnőtteket pedig az egyházi bolt kínálata nyűgözött le. A Biblia tele van olyan általános érvényű bölcsességgel, életvezetési tanáccsal, melyek olvasgatása a különféle ízléses emléktárgyakon már önmagában felért egy ajándékkal, de természetesen néhány kézzel fogható emlék beszerzése sem maradt el. Az üzleti világ központját hátrahagyva az ebédidőt már a filmipar központjában, Hollywoodban, egészen pontosan a Hollywood Boulevardon töltöttük. A Walk of Fame az a híres, több kilométeres, azaz több épülettömbnyi fekete márvány járdaszakasz, melyen több ezer sztár neve szerepel egyforma, pirosas színű csillagokban. Naná, hogy mi is lelkes bogarászásba kezdtünk, így az egymást érő, egyébként bazár jellegű boltok kivételesen semmilyen veszélyt nem jelentettek a pénztárcánkra. Csak akkor néztünk fel, amikor beültünk egy tipikus, piros bőrfoteles hamburgerezőbe megebédelni, illetve amikor belebotlottunk egy videoklip forgatásába. Ha ez nem lett volna elég, az Oscar-díjak átadásának helyszínéül is szolgáló Dolby (korábban Kodak) színházhoz érve épp az új Terminátor film díszbemutatójára készültek – na ismét felemeltük a tekintetünket, már csak azért is, mert akkora tömeg volt, hogy a csillagokat látni sem lehetett. Tovább haladva elértük az ugyancsak világhírű Kínai színházat, amit részben az előtte található híres kéz- és láblenyomatok tettek ismertté, illetve számunkra egy különleges találkozás feledhetetlenné. Miközben ugyanis ott nézelődtünk, egy kint élő egykori ovis társamnak megütötte a fülét a magyar „Jancsi” szó és kíváncsian fordult felénk. Mondanom sem kell, mekkora, libabőrös öröm volt a csodával határos találkozás, amit tovább fokozott az, hogy Oli (az oviból) épp a magyar nagykövetasszonnyal volt, akinek (figyelj!) a férje a velünk utazó keresztanyám húgának volt 12 éven át az osztálytársa. Valóban kicsi a világ! Szóval volt egymás nyakába borulás meg gyors múltidézés, hogy aztán mindenki rohanjon tovább – a nagykövetasszony a hivatalos programjára, mi pedig a sztárok házai közt vezető városnéző buszozásra. Több opció is van erre, hiszen úton-útfélen megvásárolhatóak a szerintem egyébként kétes megbízhatóságú térképek, szóval akár önállóan is kocsikázhatunk Beverly Hillsben, de választhatunk a számtalan buszos túra közül is. Nekünk a Starline társaságra esett a választásunk, akik egy 2 órás komplett körutat kínáltak egy nyitott kisbuszban. Miután megkaptuk a saját fülhallgatóinkat meg a tűző nap ellen védő (nem mellékesen remek reklám) baseball sapkáinkat, indult is a menet. A sofőr végigbeszélte és -sztorizgatta az utat, azaz mindig tudtuk, mit látunk és az miért különleges. Számtalan sztár házát megmutatta, melyek közül néhányat (például a híres Playboy villát) fel is ismertünk. Persze a legtöbben magas kerítések és buja növényzet mögé bújva élnek, tehát a házaikból nem sok látszik. A kedvencünk Madonna háza volt, aki 4 hónappal azelőtt vette az ingatlant, amely előtt akkor egyetlen fa sem állt, kérésére viszont immáron egy komplett őserdő rejti tökéletesen a birodalmát. Láttuk Michael Jackson utolsó Los Angeles-i házát meg a legdrágább Aaron rezidenciát, de Bruno Mars és Kim Kardashian jelenlegi vagy az Osbourne család régebbi, legendás birtokát is, sőt még azt a kacsalábon forgó üvegkomplexumot is, amit „szegény” Justin Bieber kapott a 18. születésnapjára. Egyik tökéletes utcából a másikba kanyarogva óhatatlanul is eszembe jutott volna kamaszkorom egyik kedvenc sorozata a Beverly Hills 90210, de mivel „csak” annyira rajongtam érte annak idején, hogy az összes részt felvettem (és ezek a mai napig megvannak VHS kazettán), amolyan megkésett fanként sokkal inkább tudatosan érkeztem. A sztárházak körüli kíváncsiskodás után az út egy kis városnézéssel ért véget, így tulajdonképpen búcsúajándékként még egyszer körbenéztük az elmúlt napokban látottakat. Esküszöm, ártatlan vagyok abban, hogy ezt követően megint egy hatalmas boltban kötöttünk ki... Az úgy volt, hogy még a buszon kaptunk olyan kuponokat, melyeket egy adott üzletben lehetett ajándékokra váltani, s persze ha már így alakult, egy füst alatt megvettük a hollywoodi szuveníreket is (hiszen a kuponok valójában úgyis ezért csalogattak oda minket). A nap végéhez és a kocsinkhoz közeledve a Hollywood Boulevard másik oldalát csillagásztuk végig, majd a filmbe illően szép naplementében igazán stílusosan hagytuk magunk mögött a filmes várost.

     Folyt. köv.

PhD

     Vihar van. Igazi mennydörgős, vadul villámlós, égszakadós. Áramtalanítottunk mindent, csend és nyugalom van idebent és az egyetlen dolgunk, hogy az ágyon heverve bámuljunk ki az ablakon és élvezzük mindazt, amit ez a vihar tartogat számunkra. Hagyjuk, hogy lenyűgözzön a varázsa, a villámlások játéka, Szent Péter hordóinak zörgése, az esőcseppek kopogása, a simogató szellő és átadjuk magunkat a szabadon szárnyaló gondolatainknak, melyekre végre van megállásunk odafigyelni…

     Megállapítom, hogy az én gondolataim napok óta nem változnak. S azt is tudom, hogy augusztus közepén sose fognak. Pont úgy, ahogy ilyenkor egész egyszerűen képtelen vagyok aludni. Egészen pontosan 11 éve. Most se aludtam; nem volt 5 óra és én a gondolataimban ismét a szülőszobában voltam… Pontosan 00:00-kor elfolyt a magzatvizem. A pardont nem ismerő precizitásommal előbb tökéletes rendbe szedtem magam, majd az előző este (!) összekészített táskával és pocakomban a 36 hetes kisfiunkkal megindultunk a szülőszobára. Meleg nyári éjszaka volt, mégis szemmel láthatóan reszketett kezünk, lábunk. Csak mi autóztunk a kihalt utakon – igazán kettesben életünkben utoljára. Szokatlanul csendben voltunk. Ő az utat figyelte, én pedig a szülésen rágódtam. Egészen addig sose tettem. Nem féltem, nem morfondíroztam, de ennyire a kapujában bizony menthetetlen lettem. Tudtam, hogy minden rendben lesz, csakis rendben lehet, de a kisördög ott sutyorgott, hogy mint mindenkinek, nekem is kemény menet lesz. A szülészeten megvizsgáltak és kiderült, hogy bár én fájdalmak nélkül érkeztem, ezek a semmik bizony már a szülési fájások. Bizakodó lettem, de aztán jött a híres oxitocin és infúzióból belém csepegtetve megkaptam azt a bizonyos igazi fájdalmat. Amikor fájt, akkor nagyon, de kettő fájás közt olyannyira nem volt semmi, hogy éjszaka lévén nekem konkrétan szunyókálnom is sikerült, méghozzá egész jókat. A mai napig megmosolyogjuk, hogy felriadva még azt is elmeséltem, hogy álmodtam, macskákkal álmodtam. Sokszor éreztem úgy, hogy nem bírom tovább, majd végül ½ 8-kor hangzott el a felszabadító bejelentés, hogy a következő fájásnál végre jöhet. Jött is először a kis feje, majd következőre a teste. Azonnal rám tették, ahonnan az első földi pillantásait az apukájára vetette, aki mindvégig velünk volt. Megkérdezték, hogy milyen nevet írhatnak a karszalagjára. Nem tudtuk, mert a kiválasztott nevünkben szülés közben elbizonytalanodtunk. Miután 1 percet kaptunk, a férjem sóhajtott egyet és kimondta a saját nevét, így lett a kisfiunk Nándor. A szülést követően egy megfigyelőszobába kerültünk: én és a 2 Nándor. Vagy, ahogy kezdtük ízlelgetni: anya, apa és a gyermekünk. A család. Büszkeséget éreztem. Büszke voltam magunkra mindazért, amin túl voltunk, büszke arra, hogy szülők lettünk és büszke a gyerekünkre. A fájdalmakkal együtt egy csapásra minden más is véget ért és kezdetét vette egy új, csodákkal teli élet. Azóta eltelt 11 év, de mindennek az emléke egy csöppet sem fakult, ugyanakkor mellé sorakozott ezer más élmény és továbbra is tartom, hogy az élet azóta az augusztusi reggel óta lett teljes és tökéletes.

     11 év sok idő. Főleg az ember életének első 11 éve, hiszen egy hatalmas pocakbéli dudorból majdhogynem felnőtt lesz. A test legalábbis nagyon megnő, akárcsak a benne lévő tudás, de a lélek és az őszinteség szerencsére még egy ideig gyermeki marad. „Anya, én annyira boldog vagyok” – mondta sírva és közben szorosan ölelve a minap az én 11 éves nagyfiam nem is sejtve, hogy az ő születésnapján valójában nekem van a legeslegcsodálatosabb ajándékom. És jöhet bármilyen vihar, elgondolkodtató természeti jelenség vagy valós megpróbáltatás az életben, tudom, hogy a mi életünk mindig boldog marad.  

PhD

     Bármilyen hihetetlenül is hangzik, Los Angeles nem egy szép város. A szó klasszikus, hétköznapi értelmében véve még csak nem is igazán város, hiszen sok-sok eredetileg különálló kis rész egymásba épülésének-érésének az eredménye, melyek azóta egy-egy városrésszé (pl. Beverly Hills vagy Santa Monica) lettek, de igazi egységet egyáltalán nem képviselnek (és feltehetőleg nem is fognak). Nincs klasszikus belvárosa se – nincs egy központi tér, ahol egymást érik a hangulatos és csalogató kávézók teraszai vagy egy sétálóutca, ahol a nap végén kiszellőztetik magukat a helyi családok. Los Angeles valójában egy hatalmas területen elterülő- utca és épülethalmaz, mint egy jelentéktelen gyöngysor, melynek azonban néhány szeme olyan különleges gyémánt, hogy az egész világ a csodájára jár. S nem hiába...

     Az első napi óceánpartozás után a kint tartózkodásunk második napján már nem volt kegyelem és belevetettük magunkat a kötelező, „must see” programokba. Ekkor csütörtököt írtunk (de nem mondtunk!) és a hétvégi csúcsot elkerülendő a Universal Studios-ba készültünk (másnap pedig ugyanezen okból Disneylandbe). Korán próbáltunk indulni, bár ez sosem ment egyszerűen, mert esténként mindig véteknek éreztük a korai takarodót, így soha nem is került rá sor (minek következtében viszont a felkeléssel való küzdelemre annál gyakrabban). Szerencsénkre a Universal Studios viszonylag közel volt a szállásunkhoz – Los Angeles-i léptékkel legalábbis mindenképpen. GPS-ünk továbbra sem volt, de az útvonaltervvel a telefonomban és a hagyományos térképpel az ölemben magabiztosan indultunk meg a filmek világába. A sokszor 4-5, de akár 6 sávos utakon közlekedni nem olyan nehéz, mint amilyennek hangzik (mondom ezt én, aki egyetlen egyszer ült volánhoz, akkor is a Death Valley kihalt, nyíl egyenes útjain…). De tényleg. Minden egyes kereszteződés közepén fent lóg, hogy mi a keresztbe futó utca neve és ezen túl égtájakkal teszik egyértelművé a tájékozódást (és egyértelmű is). Simán tudod, merre tartasz (pl. az óceánhoz nyugatra, a Universal Studios-hoz a mi szállásunktól északra), azt is, hogy épp melyik utcán mész (ha mégse, akkor csak oldalra kell felnézned egy kereszteződésben) és látod, ahogy sorba jönnek az utcák és kanyarodsz, ahol kell. A kereszteződések szinte mindenhol egyformák, nagyon szeretik a teli zöldet, viszont nem árt tudni, hogy ha azt külön tábla nem tiltja, a teli piros lámpánál lehet jobbra kanyarodni. Lámpa híján az egyenrangú kereszteződésben érkezési sorrendben és fésűszerűen haladnak át az autók, azaz az megy először, aki a leghamarabb ért oda és utána 1-1 alapon halad át a forgalom. Az autópályák használata ingyenes, bár tapasztalatunk szerint a hatalmas dugók miatt nem mindig gyorsabb, viszont ha többen ülnek az autóban, akkor lehet használni a legbelső, úgynevezett Car Pool sávot, ami általában haladósabb (csak aztán onnan nem könnyű a tőle 6 sávra lévő kijárót elérni). Egyetlen egy dologban nem jeleskednek viszont: a turisták célpontjait szinte sehol vagy legalábbis alig jelzik útmutató táblák. Így történt tehát, hogy a Universal Studios-ba nem az autópályán érkezve bizony többször neki kellett futnunk, mire megtaláltuk a bejárót (és másnap, Disneylandben ugyancsak)… A tematikus parkok parkolói mindenhol fizetősek, rokkant érkezése esetén annyival volt csak jobb a helyzet, hogy fő helyen tudtunk parkolni (ez rokkant híján közel 3X-os felár esetén lehetséges). Elsőként a híres, forgó Universal Studios földgömböt pillantottuk meg, ami kánikula ide vagy oda, libabőrős egy dolog volt. Naná, hogy fotózkodtunk egyesével meg párosával meg ilyen-olyan csoportbontásban (ahogy ezt az út során számtalanszor eljátszottuk a várakozó, nem az irigységtől sárga turisták kevésbé őszinte örömére), majd az egyre csak áramló tömeget látva muszáj volt nekünk is a bejárat felé venni az irányt. A beléptetés minden ilyen parkban ugyanúgy történik. Először végigállsz egy sort, ahol átellenőrzik a táskákat. Hivatalosan nyilván a terrorizmus elleni küzdelem jegyében, de azért nyilvánvalóan a parkon belüli étel- és italvásárlások ösztönzésére is, hiszen bevinni a park szabályai szerint semmi ilyesmit nem szabad. Az ellenőrzésen átjutva jönnek a pénztárok, amiből viszont annyi üzemel, hogy azon túl, hogy tuti nincs munkanélküliség, garantáltan nem kell sorban állni se. Fizetni viszont annál inkább… A jegyek árai megtalálhatóak a parkok saját honlapjain – a szuper forintunk miatt ezek számunkra sajnos folyamatosan változnak (nem olyan rég 180.- forint volt egy dollár, amikor mi voltunk meg közel 300.-). Annyit mondok, hogy csöppet sem olcsók, viszont cserébe az élet top élményeit kapjuk. Itt, a Universal Studios-ban létezik egy Front of Line jegy, ami a parkba való belépésen túl feljogosít arra, hogy mindenhol előremenj és várakozás nélkül (hivatalosan max. 10 perc várakozással – ugye másoknak is van ilyen jegyük) leülj, beülj, felülj mindenre – a létező legjobb döntés volt ezt megvenni és a napot bosszankodás nélkül végig tartalmasan tölteni annak ellenére, hogy a kifizetése felért egy, vagyis inkább több fogeltávolítással… Az ellenőrző kapu és a jegyek megvásárlása után már csak a parkba való beléptetés van hátra, ami szintén gördülékeny. Stílusosan piros szőnyegen érkezünk és természetesen millió fotón megörökítve. Mint mindegyik, ez a park is irgalmatlanul nagy és a bejáratban kapott térkép segítségével tudsz tájékozódni, illetve érdemes a napot előre megtervezni. Vannak olyan show-k, amik csak meghatározott időben vannak, ezeket mindenképpen érdemes szem előtt tartani, illetve vannak folyamatosan működő programok is, no meg egy csomó random élmény, fotótéma és bolt… A Universal Studios területére belépve szinte rögtön egy hatalmas üzletben találtuk magunkat, ahol a Minyonos sapkáktól a Harry Potter-féle varázspálcán át az Oscar díjig konkrétan mindent meg lehetett venni. Szebbnél szebb és jópofábbnál jópofább filmes emléktárgyak hozták lázba az egész családot, de megegyeztünk, hogy nem cipekedünk egész nap, majd a nap végén választhatja ki mindenki azt, ami nélkül képtelen tovább élni. Aztán a bolttól tovább haladva annak rendje és módja szerint megkezdődött az őrület. Filmes díszletek, kellékek és szereplők, jellegzetes utcarészletek és megannyi show. Én a magam részéről szeretem ezeket abszolút tudatlanul és mindenre rácsodálkozva felfedezni, így a részletes mesélésbe most nem mennék bele, csupán néhány kedvencet emelnék ki, hogy azért mégiscsak adjak némi ízelítőt ebből a zseniális felnőtt vidámparkból. Volt egy Simpson hullámvasút, ami tulajdonképpen nem más, mint egy szimulátor, de esküszöm, vadabb volt, mint egy igazi. Időnként a szemünket se mertük nyitva tartani, aztán jól eláztunk meg persze sikítottunk, ahogy csak a torkunkból kifért. Bájos mesébe burkolt adrenalin – a 9 évestől a 65 évesig mind nagyon élveztük, akárcsak az ehhez nagyon hasonló Minyonos „műhullámvasutat”, amit ráadásképpen 4D-s technikával spékeltek meg. Ezek felnőttesebb változata volt a Múmia cím film ihlette, immáron igazi hullámvasút, ami először egy békésen induló hullanéző túra, ami kisvártatva egy vad száguldássá alakul át a korom sötétben – meglehetősen kemény volt, így a kiszállás után ennél már jobban megoszlott a remegő lábú családtagok véleménye (hozzáteszem, hogy persze a legkisebb élvezte a legjobban!). Vannak különböző show műsorok is a parkban, melyek tulajdonképpen a filmkészítés világába csöppentik bele az odalátogatókat. Őszinte jó tanács, hogy az állatszínészes móka nyugodt szívvel kihagyható, a Waterworld elnevezésű viszont egy olyan pirotechnikai elemekkel gazdagon tűzdelt, ugyanakkor humoros köntösbe öltöztetett kaszkadőr bemutató, amelyet vétek lenne elmulasztani. A fiúknak „csak” annyira tetszett, hogy más helyett is inkább ezt akarták volna újra meg újra megnézni. A park klasszikusan szórakoztató részei mellett van egy másik fő attrakció, a stúdiótúra. Kis buszokba ülve keresztülvisznek bennünket a Universal Studios-on, azaz magukon a filmstúdiókon. Hangárok közt, berendezett utcákon, híres filmek kellékei mellett vitt az utunk és néhol a tökéletes szórakozás érdekében egy-egy filmjelenetbe is belecsöppentünk. Így szenvedtünk el egy földrengést egy metróállomáson meg szökőárt egy kis mexikói utcában, vettünk részt egy üldözéses jelenetben a Halálos Iramban legújabb részében, érkeztünk elsőnek egy városba, ahol előttünk zuhant le egy utasszállító-repülő, vett üldözőbe minket a Pszicho moteljének parkolójában a késes gyilkos vagy épp a vízparton autózva maga a cápa és így tovább. Hihetetlen kalandos 1 óra volt – tele filmklasszikusokkal, melyek felelevenítésében a buszon lévő televízió képernyője is folyamatosan segített. Érdekes volt látni, hogy a díszleteknek épülő házaknak csak „piacos” fele van, azaz csak az utcafront készül el és hátulról nézve csupán egy faszerkezet, valamint rádöbbenni, hogy ugyanabból az alap európai térből néhány utcanévtábla és jellegzetes kellék kihelyezésével hogyan lesz más és más különböző város megannyi filmben. Bár ez a Született feleségek forgatási helyszíne is, a Lilaakác közbe csak külön, ún. VIP túra keretében lehet eljutni, s ehhez mi most nem voltunk elég pénzes kedvünkben. A Universal Studiosra nyitástól zárásig rá kell szánni egy teljes napot. Ha nincs a már említett elsőbbségi jegyünk, akkor a hatalmas területen túl a hatalmas tömeggel is meg kell küzdeni és nem árt valamiféle fontossági sorrendet felállítani, mert mindenhova egész egyszerűen képtelenség lesz el-/fel-/bejutni. Azt se felejtsük el, hogy napközben (jó esetben csak egyszer) meg is éhezünk, ami szinte biztos, hogy másokkal egyszerre fog megtörténni és a kígyózó sorokat sajnos az étel- és italárusító helyeken is türelemmel végig kell várni, majd körülbelül még 2X, de inkább 3X annyi időt, mire a rendelésünk elkészül. Ilyenkor elhangzik a blokkunkon szereplő szám és lehet érte menni. Ha mázlink van, ennyi idő elég, hogy felszabaduló asztalt találjunk, de sajnos jó eséllyel csak a napon – az árnyékban egész nap ott ücsörögnek a park iránt még vagy már nem érdeklődő családtagok. Míg az ebédünk (változatlanul értsd: hamburger & sült krumpli) készült, egy újabb sort végigállva innivalókat vettünk, ahol az apunak szánt sör vásárlásakor nagy örömünkre bizony elkérték a személyinket. OK, hogy ott 18 helyett 21 az alkoholvásárlási korhatár, de akkor is. Vagy ez is csak a tutira érezd jól magad show része volt?? Ugye nem… A park területét alkonyatkor (egy újabb film J ) hagytuk el, de természetesen a reggel beígért emléktárgyakkal felszerelkezve. Így vettünk majdnem egy hűtő árán hűtőmágneseket (na jó, nem, de azért a 8-10 dollár elég húzós) meg önmagunk szívből jövő elismerésére egy „Best Family” Oscart. A parkon kívül található sétálóutcán vártuk meg a végkimerülést. Itt is bolt hátán bolt, evőde hátán evőde (a gyerekeim nyelvújításának köszönhetően nálunk ez az étkezésre alkalmas helyek elnevezése), hogy ha bármiben hiányt szenvednél vagy strapás lenne a sok pénzt cipelned, hát tuti ne tedd. Igencsak ránk esteledett, amikor hazaindultunk tele olyan élménnyel, amit igazán elmesélni sem lehet, de elfelejteni se. Fájó szívvel állapítottuk meg, hogy az igazi csoda a 3-mal ellentétben csupán egyetlen napig tart…

     Másnap reggel ismét visszatért az életkedvünk, hiszen Disneylandbe készültünk. Disneylandről tudni kell, hogy konkrétan nem Los Angelesben, hanem attól délre, Anaheimben található. Los Angeles méreteit ismerve erősen függ a szállás helyétől, hogy távolságban és időben mit jelent odaérni – nekünk egy szűk órába telt. A parkolás elég furcsán van megoldva (annak ellenére, hogy tudom, jó helyen álltunk, még most is bizonytalan vagyok benne). Disneyland parkolója ugyanis nem a park mellett található, hanem jóval messzebb és ott is csak onnan tudod, hogy talán jó helyen jársz, hogy ide meg oda terelnek a nagy tömeggel együtt. Leparkolva aztán (amit természetesen megint egy nagyobb összeg legombolása előz meg – rokkantaknak is, csak ők megint jó helyen állhatnak) megint mész arra, amerre a többiek ameddig meg nem látod a sok sorakozó buszt, amik szó szerint várakozás nélkül, azonnal elszállítanak a park bejáratához. Na így értünk mi is Disneylandbe. A korábban vázolt módon a klasszikus hármas, azaz a táskaellenőrzés, a jegyvásárlás és a beléptetés következett. A jegy itt sem olcsó, de a nap végén mindannyian egyet értettünk benne, hogy ismét megérte. Napközben ebben nem voltunk ennyire biztosak, hiszen gyors előrejutást lehetővé tevő jegy híján az elképzelhetetlenül nagy, nyári szüneti tömegben gyakorlatilag vagy araszoltunk A-ból B-be vagy kígyózó sorokat álltunk végig a tűző napon a rekkenő hőségben és alig jutottunk fel valamire. Maga a park gyönyörű, de mire mész vele, ha szép helyen áll mondjuk a majálison a dodgem, ami miatt kimentek, te előre megveszel a gyereknek egy egész napra szóló bérletet mondjuk 20 000.- forintért és ő 3X bír rá felülni összesen. Hát így voltunk kb. Disneylandben, ami ezt a frusztrációt leszámítva tényleg csodaszép. Csak lenne a belépőjegy feleannyi vagy lenne egy előzetes internetes regisztráció, ami bizonyos létszám felett egy-egy napra már nem engedélyez több látogatót. Sokkal élhetőbb és élvezhetőbb lenne. Mindenesetre ezek híján is természetesen igyekeztünk kihozni a napból a lehető legtöbbet. Disneyland felépítése tematikus, tehát egy-egy téma köré épülve változik a táj és az ott található élményelemek, na meg boltok. Van például a mesefilmekből megelevenedő Mickey egér város, New Orleans jellegzetes belvárosa vagy a jövőt megálmodó Tomorrowland – mind rendkívül hangulatos. Mi a park felfedezését az azt körbekerülő vonaton való utazással kezdtük, majd igyekeztünk az itt is megkapott parktérkép és valamiféle fontossági sorrend alapján haladni. Minden korosztályra gondoltak, így a legkedvesebb játékoktól a legvadabb hullámvasútig sokféle „forgó” szórakoztatja az éppen arra vágyókat. Mindenhol kis tábla jelzi, hogy éppen mennyi várakozási időre lehet számítani (ez átlagban 45 és 90 perc (!) közt mozgott). Néhány esetben kis automaták segítségével előzetesen tudunk magunknak helyet biztosítani, ami annyit jelent, hogy adott időre kiad nekünk egy jegyet, és ha akkor visszamegyünk, sorban állás nélkül felülhetünk. Ilyet óránként egyszer csinálhatunk, de több esetben szólt lehetetlen időre a visszahívás, így mi egészen pontosan egyszer tudtunk ezzel, az egyébként a belépő jegy mellé ingyenesen járó lehetőséggel élni. De azért jó tudni, hogy ilyen is van! Nekem, nekünk nagyon tetszettek a parkbéli ilyen-olyan kirándulások: utaztunk például monoraillel a park felett, tengeralattjáróval a víz alatt, gőzhajóval Tom Sawyer idején, csónakkal a dzsungelben, na és a nagy kedvenc, hullámvasúttal az űrben. Persze a hosszú várakozási idő miatt így is sok minden kimaradt, viszont a rövid várakozási idő miatt felültünk néhány olyan mesevonatra meg klasszikus forgóra, amik ellenkező esetben biztos kimaradtak volna. Kár lett volna értük, hiszen ezek is nagyon kellemesek. Egyébként is hol ülhetnék én önfeledten mosolyogva egy carousel lován körbe-körbe forogva? Bevallom, a nap során valóban sokat bosszankodtunk a hosszú sorok és az elérhetetlen kalandok miatt, de a parkzárást megelőző parádé mindenért kárpótolt minket. Komolyan mondom, ha csak ennyit látunk Disneylandből, a látogatás már akkor is megérte. A parádé tulajdonképpen a Disney szereplők hagyományos felvonulása, de a technika előrehaladtával ez egy olyan szinten látványos show-vá fejlődött, amire ha pusztán visszagondolok, kiráz a hideg. Zenészek, táncosok, hatalmas és millió LED-del kivilágított Disney figurák vonulnak hibátlan hang- és látványvilággal. A Verdás kamiontól a Jégvarázs kastélyáig minden megjelenik, mindenki mosolyog, integet és erre az időre garantáltan megszűnik minden, ami külvilág – 36 éves létemre hol tátott szájjal, hol őrjöngő tiniként felejtettem el egy csapásra az egész napi morgást és lettem menthetetlenül Disneyland-fan. A felvonulást egy fantasztikus tűzijáték zárta, melynek során a szívhez szóló Disney-zenékre eszméletlen mennyiségű és intenzitású lövedékkel és mindenféle (pl. szív) formával festették színesre az eget. Aztán amikor felcsendült a Jégvarázs zenéje, mintegy „lehet ezt még tovább fokozni” ráadásként az egész parkban elkezdett szakadni a hó, és csak szakadt, szakadt és szakadt. Én meg csak álltam ott, mint egy aránytalanul nagyra nőtt gyerek és pontosan azzal az őszinteséggel elkezdtek potyogni a könnyeim. A világ másik felére eljutva, a nyári hóesésben elvarázsolva, az amerikai álomtól lenyűgözve és újra gyerekké összemenve. Megint egy olyan érzés, amit ennél jobban elmondani nem lehet, de a könnycsatornarendszerem még most is beleremeg... A kivilágított Disney kastély tövében, a családom ölelésében csupán egyetlen problémám volt: hogy nem tudom megállítani az időt.

Folyt. köv.

PhD