Az Amerikai Egyesült Államok viszonylatában Los Angelesből leugrani San Diegóba annyi, mint nálunk átgurulni a szomszéd faluba. Annyi jót olvastunk, hallottunk róla, hogy 6 nap Los Angeles után mi is arra vettük az irányt és ezzel kezdetét vette a hatezer-párszáz kilométeres, falusinak már semmiképp nem mondható nyugati parti körutazásunk.

     A durván 150 mérföldes távolság vége felé, San Diego előtt egy picivel letértünk La Jolla partjainál. A hatalmas, zúgva hullámzó óceánban bárhol megállva szabadon (és egyben értsd: ingyen parkolva) lehet és érdemes is gyönyörködni. A cipőinket a kezünkben fogva sétáltunk egy jót a kifogástalan minőségű homokban - persze hagyva, hogy a kicsapó hullámok a saját kedvükre és a mi szórakoztatásunkra nyaldossák a lábainkat. Elsétáltunk egy hatalmas mólóig, majd egy helyi szörfös sráccal beszédbe elegyedve megtudtuk, hogy pontosan merre is találjuk a híres fókákat. Ehhez újra autóba ültünk és a La Jolla Cove táblát követve kanyarogtunk le egy újabb partszakaszra, ahol aztán elég volt az orrunk után menni, hogy a szemünk elé táruljanak a valóban tőlünk néhány méterre henyélő fókák. Van olyan rész, ahol a szó szoros értelmében közel lehet menni hozzájuk, de mi beértük a sziklasziget megfigyelésének élményével. Tulajdonképpen a fókákra bukkanás maga az izgalom, hiszen utána gyorsan meg lehet unni, hogy a nagy melákokkal konkrétan semmi nem történik. Minket speciel az ismeretlen madarak és az ugrándozó mókusok legalább annyira lekötöttek, így kisvártatva tovább is indultunk. A következő állomásunk egy nem várt kanyar volt az utunkban, hiszen apu a kölcsön Jeepből képtelen volt kihúzni a slusszkulcsot, így meg kellett keresnünk az autókölcsönző cég legközelebbi telephelyét a problémával. A körülbelül félórás, két autóval megtett út után a kölcsönzős hölgy beült, majd mondanom sem kell, hogy egy apró mozdulattal (és annál nagyobb mosollyal…) a levegőbe emelte a kulcsot – igazi filmbe illő jelenet volt, abból is a kandi kamerás fajta. Ennyire még nem örültünk neki, hogy csupán bénák voltunk, hisz a szétugrott zártól a szervizben töltendő időig és pénzig minden átfutott az agyunkon, de így vidáman roboghattunk tovább az eredeti úti célunkig. San Diegoba érkezve először elfoglaltuk a szállásunkat, majd bementünk a belvárosba, ami maga a csoda. Tiszta, békés és emberléptékű. Egymás mellett van a múlt és a jelen, ami magyar szemmel nézve inkább a jövő. Tökéletes az összhang a hatalmas felhőkarcolók tövében elterülő mexikói hangulatú kis színes halászfalu, a Seaport Village és az óceánon „ringadozó”, már leszerelt és éppen ezért látogatható USS Midway repülőgépanyahajó között. Mivel utóbbira délután 4-ig lehet felmenni, ezt (ha csak pár perccel is) lekéstük, viszont annyira lenyűgözött már kintről is, hogy eldöntöttük, miatta másnap reggel mindenképpen visszamegyünk. A délután további részét a kikötőben sétálgatva töltöttük. Nagyon tetszett a híres matrózos csókos szobor, ami második világháború végén hazatérő haditengerészek és az őket hazaváró családok boldogságát hivatott megörökíteni (erről eredetileg egy ugyanilyen fotó készült New Yorkban) – naná, hogy mi is aláálltunk a mi boldogságunkat dokumentálni. A kikötőben vacsoráztunk (természetesen hamburger, sült krumpli, kóla - mi más?!), illetve 1-1 ínycsiklandós desszertért betértünk egy igazán hangulatos kis helyi cupcake boltba. Még napnyugta előtt átautóztunk a Coronado-szigetre (van egy átvezető híd, melynek használata teljesen ingyenes, de akár hajóval is át lehet menni – ez már persze fizetős). Egy nagyon hangulatos kis helyen találtuk magunkat, amolyan igazi kis tökéletes amerikai kertvárosban. Jellegzetes, kerítés nélküli házak, manikűrollóval vágott gyep, a közelgő függetlenség napja miatt szinte mindenhol büszkén lobogó amerikai zászlók. Keresztülautózva egyenesen arra a partszakaszra értünk, ahol a híres Hotel del Coronado található, amit még az 1800-as évek végén építettek fából és ahol a Van, aki forrón szereti című filmet is forgatták. Marilyn Monroe nyomain, a lemenő nap által elképzelhetetlen lila árnyalatokra festett ég alatt és a kitartóan hullámzó, végtelen óceán mellett sétálgatni mindannyian egyet értettünk benne, hogy különlegesen felemelő érzés volt, de hogy biztosra menjen a jó Isten, a fiúk lenyűgözésére gyakorlatozó vadászképekkel is megfestette az eget. Szívesen maradtunk volna az egyik part menti bungalóban akár hetekre, de ezt a vágyat ott és akkor el kellett hessegetni egy „majd legközelebb”-bel. Visszaérve a Coronado-hídon a híres gázlámpás negyed környékén már csak autóval kerültünk egyet, mert időközben öreg este lett, s tudtuk, hogy bármennyire is vétek, muszáj aludnunk, hiszen holnap is nap lesz.

     San Diego második napját az előző nap elszalasztott USS Midwayen kezdtük (a jegyeket előző este előre megvettem a neten, hiszen így darabonként 2 dollárt spóroltunk plusz a sorban állást is elkerültük). Itt örökre töröltem azt a szót az aktív szókincsemből, hogy előítélet, hiszen azt gondoltam, hogy egy hadiobjektum minden, csak nem nőknek való program, de gyorsan rájöttem, hogy mekkorát tévedtem. Lenyűgözött minden, ami az anyahajón ránk várt, s egyszerűen tátott szájjal csodáltam mindent, amiben itt részünk lehetett. A három fő emeletet térkép és audioguide segítségével jártuk végig a középső szinten kezdve, hiszen a bejárat idevezet. Ez a középső szint nem más, mint egy hatalmas hangár tele repülőgépekkel, melyek közül a gyerekek legnagyobb örömére többe be is lehet ülni. Miután itt jövünk be, az audioguide elmondja az anyahajó történetét, s nem tudom, máskor van-e ilyen, de esetünkben egy idős bácsi is ott ült az egyik gép tövében, akiről kiderült, hogy anno itt, az USS Midwayen szolgált, azaz hitelesen mesélt mindenről. Az idő rövidsége miatt mi pár gondolata után inkább a könyvét választottuk – majd elolvasom itthon egy hűvös őszi estén, hiszen most már ez a téma is érdekel. Az eggyel fentebbi szint az anyahajó kifutópályáira vezetett, ahol újabb gépek, információk és San Diego lenyűgöző panorámája várt ránk, a legalsó szint pedig maga a hajó gyomra volt, ahol elénk tárult az úszó mini város mindennapjainak az élete. Nem is egyszerűen elénk tárult, hanem mi léptünk bele, s a dolog itt vált igazán érdekessé. Legénységi kabinok levetett ruhákkal, otthonról érkezett levelekkel, kantin az aznapi ételekkel, mosoda a hatalmas, forgó mosógépekkel, fogászati rendelők zúgó fúrógépekkel, gépház élethű hangokkal stb., stb., stb. A szívembe lopta magát az egyik folyosóról nyíló kis kápolna is, ahol heti 65 szertartást tartottak a különféle felekezetek hívőinek – itt tényleg mindenre és mindenkire gondoltak. Én pedig ezt nem gondoltam volna, hogy mindez ennyire magával ragad. Innen is alig akartunk továbbmenni… A híres San Diego Zoo-ba egy óra körül érkeztünk meg. Ez a világ egyik legnagyobb állatkertje, mely a gyerekek miatt elsők közt került bele az előzetes programterveinkbe. A késői érkezés miatt a több focipályányi parkolóban alig sikerült szabad helyet találnunk, viszont a jegypénztárnál ugyanezen okból már nem kellett sorba állnunk. Miután megvettük a belépő jegyeket, felültünk a parkot körbekerülő buszra, hogy a bejáratnál kezükbe vett térképen túl átlássuk a területet és megtervezzük az útvonalunkat. A körülbelül félórás út közben megtörtént az, ami San Diegóban szinte soha – eleredt az eső. A néhány cseppnek tulajdonképpen még képesek voltunk a buszutat egy mikrofonba végigbeszélő buszsofőrrel együtt örülni, aki elmondta, hogy ez egyrészt nagy ajándék itt, másrészt csupán pár perces szitálás várható, később azonban a szakadó eső egy étterem napernyője alatt gubbasztva már nem volt olyan nagy élmény. Mondjuk, nem mondok teljesen igazat, hiszen tulajdonképpen nagyon is jól elvoltunk: végre pihentünk egy nagyot és igazán jóízűeket nevettünk. A kiürült teraszon a hirtelen lezúdult esőben megjelentek körülöttünk a kacsák, közülük is elsőként maga Lady Gágá. Az eső elvonulta után tulajdonképpen magunk élvezhettük az állatkertet, hiszen néhány mindenre elszánt távol-keleti turistán kívül szinte mindenki hazament. Nem nagyon akad olyan állata a Földnek, amit a délután hátralévő részében ne láttunk volna. A klasszikus elefánt, zsiráf, oroszlán, majmok mellett imádtuk a koalákat, pandákat és az én személyes kedvenceimet, a vízilovakat, na meg, hogy rengeteg állatnak volt cukibbnál cukibb kicsinye. Az állatkert felett keresztülfutó libegőszerűség is jó móka, melyből nem csak az állatokra, hanem a távolban San Diego belvárosára is szép kilátás nyílik. Nem túl hosszú, szerintem mindössze néhány perces a menetidő, így mindenképpen érdemes rá időt szakítani. Az egyes területek természetesen mindig egy-egy boltban végződnek, hogy azokban garantáltan nagy (legalábbis átmenő) forgalom legyen, de mi remekül bírtuk elcsábulás nélkül, ami azért az árakat tekintve elég könnyen ment... Zárórakor hagytuk el az állatkertet, így az előzetes tervekkel ellentétben az esti programra már se időnk, se erőnk nem maradt. Én azért még turistából egy kis időre visszaváltoztam háziasszonnyá, hogy a szálloda laundry-jában mossak és szárítsak egy adagot a családnak, de azért hála a technikának ez tulajdonképpen egy kellemes, közben nagy duzzogva netezgetéssel járó feladat volt. A vasalást viszont már szuszogó pasik közt, félhomályban csináltam, de azt hiszem, ebben az esetben mást én is inkább irigyelnék, mint sajnálnék ezért.  

     A 3. és egyben utolsó San Diegó-i napot a Sea Worldben töltöttük. A pénztártól való távozás után, konkrétan a beléptető kapuban vettük észre, hogy az 5 felnőtt és 2 gyerek helyett 2 felnőtt és 5 gyerek jegyet sikerült a pénztárosnak kiállítania. Pechünkre ezt a beléptető munkatárs is észrevetette, de szerencsére sikerült elmagyaráznunk neki, hogy ez nem a mi hibánk, hiszen azon túl, hogy mi jól kértük a jegyeket, a pénztáros a saját szemével is látta a csapat összetételét, szóval csak ő kavarta össze a dolgokat, így végül ezekkel a jegyekkel is beengedtek. Itt is a bejáratban kihelyezett térképért nyúltunk először, hogy a különböző show műsorok időpontjait és helyeit szem előtt tartva egy gyors napirendet állítsunk össze. Elsőként a park közepén található, tengelye körül forgó kilátótoronyba ültünk fel. Az alattunk úszkáló, ugráló cápák, delfinek látványa és meghódításra váró hullámvasutak felfedezése különleges izgalomba hozott minket, majd egy kis bevezető cápasimogatás (OK, bébicápák, de akkor is azok) és palackorrú delfinekkel barátkozás után máris a gyilkos bálnák előadásán találtuk magunkat. Az előadás kezdetekor megkérték az amerikai hadsereg katonáit és a leszerelt veteránokat, illetve a világ bármely részén az országukat szolgálókat, hogy álljanak fel, majd a többezres tömeg tapssal köszöntötte őket – megható és elgondolkodtató gesztus volt. Igen, ez Amerika. Igen, ezt így is lehet! Aztán megjelentek a hatalmas orkák, s ez az, amire egyszerűen nincsenek szavak. 7 hónapostól a 61 évesig úsztak körbe-körbe, hol a partra kihasalva, hol a levegőbe repülve, hol a közönséget lefröcskölve (és most igazán finoman fogalmaztam). Közben folyamatosan kaptuk róluk az információkat a mindenfele forgó óriás televíziók képernyőiről és a velük foglalkozó állattrénerek előadásaiból. Sokkal inkább volt ez minden idők legfantasztikusabb kihelyezett biológiaórája, mint „ingyen” cirkusz, ahol bármilyen hihetetlenül is hangzik, sokkal jobban szólt minden az állatokról, mint a közönségről. A soron következő vízicirkusz a park másik végében tulajdonképpen egy szórakoztató történetbe ágyazott akrobatashow-val várt minket a nyílt víz felett. Legyen elég annyi, hogy tátott szájjal néztük végig az egészet – elmesélni vagy visszaadni ezt úgysem lehet. Láttunk még oroszlánfóka- és delfinshowt, ahol előbbi igazán vicces kis bohóckodás volt, utóbbi pedig maga a csoda. A delfinek egy gyönyörű mesébe ágyazva jelentek meg arapapagájok és repkedő meg a magasból a vízbe szaltózó artisták kíséretében, ahol a látvány, a zenék és a meglepetések ismét folyamatos szájtátásra késztettek. Ennél szebb szórakoztató előadást még soha nem láttam, s most úgy gondolom, nem is létezhet. Az egyes előadások között és után a park további részeit, no meg a „forgókat” fedeztük fel, ami köszönhetően az ismét eleredő esőnek, tömeg nélkül igencsak könnyen ment. Elsőnek, még a délelőtti szikrázó napsütésben az egyik lightosnak tűnő, kanyonban lesodródó kis csónakszerűségben bőrig áztunk, majd a Manta nevű, jóval keményebb hullámvasúton száradtunk. Volt többféle hagyományos forgó is, amit a fiúk ugyancsak nagyon élveztek, illetve egy helikopter szimulátorral elutaztunk az Északi-sarkra is, ahol ismét rengeteget tanultunk. A park ezen részén jegesmedvék, belugák és pingvinek laknak a saját környezetüknek megfelelően kiépített területeken (ezt úgy értsd, hogy konkrét jégtömbök között manővereztünk), sőt a sarkkutatók életébe is alkalmunk nyílt betekinteni. Egy helyen apró halakat lehetett venni és saját kézből a fókákat etetni, de ez nem olyan könnyű ám, ahogy hangzik, mert szemtelen madarak hada várja, hogy akár a kezünkből is kicsippentse vagy a fóka szája előtt elrepülve a fóka előtt megkaparintsa az eredetileg neki szánt a halat. A Journey to Atlantis nevű vízbecsobbanós hullámvasútra volt, aki a hűvös és volt, aki a félsz miatt nem mert felülni, de Milán annyira be volt zsongva érte, hogy anyu kétszer is felült vele – kiérdemelve ezzel a legbevállalósabb nagymama címet. Természetesen megint ránk esteledett, de a kilátótoronyba úgy döntöttünk, hogy még egyszer, sötétben is felmegyünk. Leérve tűzijáték fogadott minket – nem konkrétan a mi tiszteletünkre, de az örömünkre mindenképpen. Még a záróra előtt gondoltuk, hogy bezsebelünk egy búcsúélményt, így konkrétan a nap utolsó utasaiként, sötétben is felültünk a Mantára. További esti program már ezen a napon sem jött össze, pedig szerettük volna az Old Townt megnézni. Ez utóbbiról egy hölgy mesélt nekünk, aki a magyar nyelvet felismerve kezdett el beszélgetni velünk, hiszen az ő dédszülei annak idején a nagy Magyarországon (napjainkban Szlovákia) éltek. Elmondta, hogy a 19. század közepéig San Diego (sőt 4 délnyugati tagállam) spanyol, majd mexikói terület volt, akkor lett az amerikaiakkal vívott háború eredményeképpen az Egyesült Államok része, ezért van olyan mexikói hangulata. Az Old Townban a régi, skanzenszerű épületek és a korhű ruhákba öltözött emberek segítségével tökéletes lehet múltidézés – ezért vágytunk oda (is). Ugyancsak ő hívta fel a figyelmünket, hogy Mexikóba a neten leírtakkal ellentétben eszünkbe se jusson átmenni akármilyen közel is van ide. Tijuana a mindennapos bandaháborúk miatt egyáltalán nem biztonságos, sőt inkább egyenesen veszélyes program oda átugrani. Hát nem is tettük! Egy másik érdekes találkozás az Amish-okkal történt. Én a magam részéről több dokumentumfilmben láttam már őket, de azért így élőben (pláne egy ilyen szórakoztató parkban!) látni különleges élmény volt őket. A szerintem tehénfejőkre emlékeztető nők és Jákob rabbis férfiak jellegzetes uniformisa messziről elárulta őket, s a gyerekeimet pusztán a létük, minket, felnőtteket pedig az ott létük kezdett el érdekelni. Persze nem akartunk tolakodók lenni, így nem kérdeztük, inkább csak meg-meglestük őket. Ha tudnák, hogy a Sea Worldben aznap ők jelentették az extralátnivalót szerintem sok-sok embernek… A parkolót valamikor este 9 óra után hagytuk el, s tudva, hogy reggel hosszú út vár ránk, egyenesen a közelben lévő, Hotel Circle-ön lévő szállásunkra mentünk, hogy aztán másnap reggel egyenesen a Grand Canyon felé vehessük az irányt.

     Folyt.köv.

PhD