Ez egy őrület, hogy az embernek mennyire nincs ideje semmire… Legszívesebben minden nap ideülnék mesélni, ha más nem az utókornak vagy legalábbis az utó magamnak, hiszen mindig történik valami, de egész egyszerűen nem jutok ide. Tudom, sőt én magam is szoktam mondogatni, hogy az embernek arra van ideje, amire akarja, no de a 24 órás fizikai korlát azért makacs tényként mégiscsak ott van. S ha ebben az ember teljes állásban dolgozik (s még annál is teljesebben, hisz itthon is nyomja), családja van két (kis)kamasz, élsportoló-zenélő-jó tanuló fiúgyermekkel, nem csöpp háztartást vezet az egészségtudatos főzőcskétől a 200 négyzetméter takarításán át a kerti munkákig mindenféle segítség nélkül, eljár rendszeresen sportolni, honlapot szerkeszt, online és hagyományos cikkeket ír közösségi munkában vagy épp egy könyvet ajándékba a férje születésnapjára, akkor azért látszik, hogy a 24 órából nemhogy másra, néha még alvásra sem igazán marad. Nos, így valahogy vagyok én mostanság és ebből éreztem úgy, hogy életemben először el kell mennem szabadságra. Nem, nem a munkahelyemről, az életemből. Igen, az életemből...
Hát így történt, hogy egy esős péntek este a Ferihegyre, bocsánat Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtérre tartó transzfer sofőrje mögött találtam magam. Ki akartak vinni a fiúk, sőt nagyon akarták, de én nem szerettem volna és nem is hagytam magam. Elég volt a döntés és annak a bejelentése, hogy néhány napra itt hagyok csapot-papot, nem kockáztattam, hogy a repülőtéren sírva búcsúzkodás meg távolodó anya-gyerek kezek, férj-feleség tekintetek miatt egész egyszerűen széttépjem a jegyet és mégse menjek. Szóval a repülőtérre, ahogy azt elhatároztam, egyedül sétáltam be. Életemben először! Nemhogy repülőtéren, sehol a világon nem jártam még egyedül! 15 éves koromig nyilván nem, hiszen gyerekként az ember a szüleivel jön-megy, 15 éves korom óta pedig van egy Nándim (meg azóta még egy és egy Milán is), akivel sülve-főve együtt vagyunk, mint a szerelmesek úgy rendesen. Szóval repülőtér! Magabiztosan húztam magam mögött a kis bőröndömet, estem át a biztonsági ellenőrzésen, nézelődtem az üzletekben, fotóztam, posztoltam, ahogy azt kell, s ültem fel a Boeingre.
A hihetetlen vacak felszállás, rángató gép miatt egész egyszerűen becsuktam a szemem, mint egy félő kisgyerek, s a csodával határos módon arra riadtam fel, hogy koppan egy nagyot a gép kereke, azaz megérkeztem Londonba. A szokásos beléptetési procedúra után kisétáltam az angol éjszakába és felugrottam a gyerekkori barátnőm nyakába, majd be a kocsijába, hogy az elkövetkezendő napokat együtt töltsük nagy és különleges boldogságban.
Lévén, hogy késő éjjel értünk haza, az igazi program csak másnap reggel indult (na jó, azért beszélgettünk vagy 2 órát, jól elszórakoztam a jobb kormányos autón és közlekedésen, a külön jéghideg és külön tűzforró csap látványától pedig majdnem belehaltam a röhögésbe).
A kényelmes, lustálkodós szombati felkelést követően elfogyasztottunk egy finom, igazi angol bagel-reggelit, majd nyakunkba vettük a környéket. A tradicionálisan szürke nap nagy részét Windsorban töltöttük.
Szerintem nincs is rá megfelelő szó, hogyan éreztük magunkat, hisz oly ritka dolog ez a ráérős, céltalan és mégis örömforrásokkal teli bolyongás az életben. Gyönyörű a kastély, a kis utcácskák tele hangulatosabbnál hangulatosabb régi épületekkel, a macskakövek, melyeken évszázadok történelme lépdelt előttünk, a finoman elegáns és mégis otthonos üzletek kedves és a fülemnek olyan szépen csengve beszélő eladókkal, no és ott van Madame Posh mennyei bűnbarlangja a mind látványban, mind ízvilágában elképesztően tökéletes szendvicseivel, süteményeivel, italkölteményeivel. Általában a családommal összebújva szoktam azt érezni, hogy na most állítanám meg az időt, de bevallom, hogy ebben az elegáns miliőben trécselgetve, falatozva, kortyolgatva, nézelődve is igazán szerettem az életemet. Sőt…
Jócskán benne jártunk már a délutánban, amikor az égi áldás is megérkezett. Vicces volt látni, hogy egyrészt rögtön előkerültek az esernyőt árusító állványok, másrészt, hogy ennek ellenére a két magyar „lányon” kívül bizony alig akadt, aki az ernyője alá menekült volna, sőt ha ez nem elég, a 10 fok körüli hőmérsékletben sokan már kabátot sem hordanak (még a babakocsis gyerekek is egy szál pulcsiban!), sőt láttunk nem egy szandált, papucsot is – nem kirakatban, lábakon! Az egyik teaboltban meg egyenesen mi voltunk a különlegesség, hisz annak ellenére, hogy egész évben őrületes turistaáradat és forgalom van, magyar emberhez állítólag még nem volt szerencséjük (what a historic moment!).
A kis ékszerdobozból, Windsorból Kingstonba autóztunk át (naná, hogy még mindig megmosolyogva, hogy bal oldalt elől ülve nincs előttem kormány és megriadva, hogy miért balra megyünk be a körforgalmakba…). Nem, nem Jamaica fővárosába, hanem a Temze-parti Kingstonba érkeztünk, ami egyrészt egy több ezer éves település többek közt római kori vagy épp koronázási emlékekkel, másrészt az egyik legkedveltebb bevásárlóhely a környéken. Bevallom töredelmesen, hogy bár sétáltunk egyet a központban, azaz a szépséges főtéren és a folyóparton, ez alkalommal mi inkább az utóbbi jellemzője miatt kerestük fel a városkát (otthon mégiscsak jobban örülnek a menő ajándékoknak, mint az ókori leleteknek), szóval bocsi koronázási kő, de nyert a Bentalls.
A napot egy ízig-vérig eredeti Tescoban zártuk, ahonnan a vacsora hiányzó hozzávalóival tértünk haza, s egy isteni finom olasz tésztacsodával és egy pohár roséval pótoltuk a nap folyamán elégetett sok-sok kalóriát, illetve koronáztuk meg a kifogástalanul szuper napot.
A következő nap reggelén már fürgébben pattantunk ki az ágyból, hiszen London meghódítására készültünk, amire talán egy egész élet is kevés, bár lévén, hogy a barátnőm itt él, nekem pedig ez a harmadik londoni látogatásom, azért a kötelezők kipipálása már mindkettőnk listáján korábban megtörtént. Ennek ellenére nagy izgalommal indultunk neki a napnak, hiszen remek terveink voltak. A tömegközlekedést választottuk, hiszen Londonban nem kérdés, hogy így a legegyszerűbb és leggyorsabb ide-oda eljutni, no meg persze így a parkolással sem kell szenvedni.
A Piccadilly, a Leicester és a Trafalgar terek, no meg a Kínai Negyed felfedezése után felpattantunk az eredeti, régi 15-ös double deckerre, azaz a híres emeletes piros buszra.
Ez a felpattanás, majd zötykölődés élménye mellett tökéletes városnézési lehetőséget is nyújt, hiszen a Trafalgar Square-ről a Szent Pál Székesegyház mellett elhaladva a Towerhez, London híres erődítményéhez érkeztünk.
Annak idején a suliban azt jegyeztem meg, hogy itt végezték ki régen az embereket, aztán ezt az elsőnek beugró gondolatot felülírta az a személyes emlékem, hogy kb. a Vatikánnál tapasztalt hosszú, kígyózó, haladni nem akaró sorban álltunk itt anyukámmal végtelennek tűnő órákat, hogy megnézzük a koronázási ékszereket. Most eszünk ágában sem volt ilyesmit csinálni, csupán elsétáltunk a hatalmas, fallal körülvett épület mellett le egészen a Tower Bridge-ig.
Besétáltunk a híres, időnként felnyíló híd közepéig, hogy magunk győződhessünk meg róla, hogy bizony valóban ketté van vágva, hogy nyílni tudjon, majd a környéken sétálgatva élveztük az előbújó Nap melengető sugarait.
A Szent Katharine hajókikötő egy rendkívül hangulatos kis hajó-, vagyis inkább jachtkikötő a híd közelében, az épületek közt megbújva, amit tényleg érdemes körbesétálni.
A Sky Garden, London legmagasabban található zárt kertje szintén egy különleges hely, de sajnos olyan előjegyzési rendszere van, hogy képtelenek voltunk bejutni (hiába akartunk, még előre, online sem engedte a foglalást – egyetlen szabad, handicap hely volt, szóval még az is megfordult a fejünkben, hogy szerzünk egy tolószéket, s valamelyikünk, mint nélkülözhetetlen kísérő betolja a másikat…). Sebaj, van miért visszamenni! Az M&M’s World és az Oxford Street, Regent Street, Victoria’s Secret kötelező felkeresése után nagyjából 13 kilométerrel a lábunkban úgy éreztük, hogy a nap fénypontja előtt mi bizony, ha törik, ha szakad most betoltunk egy pár cinnamon rollt (fahéjas csiga) a Cinnabonban. Jó döntés volt, hiszen bár nem túl fitt meg light meg bio meg öko meg trendi, eszméletlen finom volt és jól esett és időnként bizony ez sem elhanyagolható szempont.
A Piccadilly téri Cinnabonból átsétáltunk a szó szerint egy köpésre lévő West Endre, a Londonban tartózkodásom legkülönlegesebb eseményének helyszínére. Az én drága barátnőm ugyanis színházjegyekkel lepett meg és megnéztük a Michael Jackson Thriller Live Showt a Lyric Theatre-ben. Nos ez az, amire tényleg nincsenek szavak, hiszen olyan fantasztikus, tökéletes, lenyűgöző és lélegzetelállító show, amit átélni, megélni kell(ene mindenkinek). A zenék, a látvány, a fenomenális tánc, na meg amikor a több száz fős nézőtér feláll és énekel, táncol, tombol – még most is mosolygok és tiszta libabőr vagyok! Aki valami különleges és felejthetetlen élményre vágyik, annak szívből tanácsolom, hogy spóroljon össze kb. 50 000.- forintot, repüljön ki egy fapados repülővel és nézzen meg egy ilyen showt. Tényleg érdemes, sőt ahogy mondani szoktam, ha lehetne, receptre írnám fel mindenkinek!
Utolsó vacsorának Paul francia pékségébe ültünk be a Covent Gardennél, ami egy újabb antifitnesz hely, ám annál inkább lélekbarát. Bár furán néztek, hogy tej nélkül, de elkortyolgattam egy igenis finom angol teát (enélkül nem akartam Londonból hazamenni vagy ne adj Isten meghalni) meg bevittünk nagyjából annyi kalóriát egy ültőhelyünkben, mint 2017-ben odáig összesen. De imádtuk!
Este még hosszasan vackoltunk a nappaliban, hiszen másnap már indulnom kellett haza. Jól kibeszélgettük magunkat (meg másokat :-)))) és igyekeztünk úgy feltöltődni ezekben az értékes percekben-órákban, hogy az kitartson a következő, remélhetőleg nem újabb 37 év múlva bekövetkező kimenőmig.
Hipp-hopp elrepült ez az értékes hétvége és eljött a hétfő reggel, amikor is együttérzésből úgy ömlött az eső, hogy a ház előtt álló kocsiig is komoly kihívás volt eljutni. A repülőtérre gyakorlatilag lépésben autózva még megvitattuk, kire milyen „szürke” hétköznapok várnak, majd egy gyors búcsúzkodást követően magam mögött hagytam az én különleges barátnőmet (várlak haza nagyon! vágyok vissza nagyon!).
Becsekkolás után megvettem az utolsó szuveníreket, majd leültem egy Starbucksba (ahol a nevem mindig komoly kihívás az eladóknak...) és egy forró csokival ittam áldomást Szandira, a mögöttem álló különleges napokra és az előttem álló saját életem tartogatta kihívásokra.
Bár késve indult a gép, zavartalan és kifejezetten szép hazautam volt.
Amikor kinyílt a Ferihegy érkezőit magából kiengedő fotocellás ajtó, három mindennél szebb kincs várt haza. Ott állt a férjem egy csokor virággal és ünneplőbe öltözve a két szép gyermekem egy-egy éremmel a nyakukban, hiszen anya távolléte alatt ők bizony még egy nemzetközi judoversenyre is elutaztak és ott is helyt álltak. Az elbúcsúzásunk az én döntésem folytán nem volt filmbeillő, de a megérkezésem az ő döntésükből kifolyólag annál jobban!
Körbeölelgettem őket, HAZAindultunk és boldogan élünk tovább, amíg meg nem halunk (na jó, előfordulhat, hogy néha egy-egy hosszú hétvégére azért még szabadságolom majd magam…)!
PhD
