Érdemes időnként megállni és csodálni egy kicsit a minket körülvevő természetet legyen ez egy érdekes felhő vagy a színeződő őszi falevelek, a szalmabálákkal mintázott síkság vagy a hósapkás hegyek. Általuk újra gyerekek lehetünk, és sose sajnáljuk ezeket a perceket. Nem kell ahhoz elutazni, hogy meglessük a hálót szövő pókot vagy gesztenyét gyűjtsünk egy kiskosárba, ha viszont alkalmunk nyílik rá, utazzunk telhetetlenül és csodálkozzunk rá a Földünk ezer arcára, az alkotó hatalmára.

     Korábban már meséltem néhány amerikai nemzeti parkról – egészen pontosan a nyugati parti körutunk során meglátogatott, Las Vegason inneniekről. Grand Canyon, Antelope, Bryce, Zion, emlékszel? Egytől egyig lélegzetelállítóak voltak, s szerencsére nem az utolsóak, hiszen a Las Vegasból San Franciscóba tartó utunk tarkítva volt még néhánnyal. A korábban 80 dollárért megvásárolt éves bérlettel gyakorlatilag bármelyik nemzeti parkba elmehettünk volna, sőt ezt a benzin kinti ára is abszolút támogatta, de nyilván azért kellett a hátralévő napjainkat ügyesen programozni, mert a hazainduló gépünket semmi esetre sem akartuk lekésni (illetve…). A nemzeti parkok mindegyike rendelkezik honlappal, így akár előző este a szállodai ágyban fekve is sitty-sutty szakértőjévé válhat az ember, hogy mit nézzen meg, és merre menjen, de az egyes parkok bejáratához aktuálisan odaérve is ellátnak minden lényeges információval, hiszen mindenhol saját, friss újságot nyomnak a kezünkbe. Ezekben a parkok leírásán, a térképeken és a programokon túl olyan adatok is benne vannak, mint a napkelte/napnyugta időpontja vagy a várható időjárás arra a napra. Miután egy-egy nemzeti park elképzelhetetlenül hatalmas (órákig autózunk benne), útközben simán át lehet tanulmányozni a tudnivalókat feltéve persze, hogy van, aki vezessen, és hogy nem okoz gondot az angol nyelv. Én már félévre előre itthon felkészültem a kiszemelt úti céljainkból, de ezeket a lapokat is mindig átolvasgattam, a térképeik pedig mindenhol fontos segítőink voltak. A környezetvédelem jegyében főszabály szerint egy autó egy újságot kap, sőt ha az emlékdoboz helyett a kukában landolna a példányod, azt a kijáratnál újrahasznosítás céljára jobban örülnek, ha leadod. Az általunk látogatott parkok zömében tiszta Maci Laci meg Nagyon Vadon feeling uralkodott: a parkőrök pontosan olyan khaki egyenruhában és kis kerek szalmaszerű, áll alá akasztott kalapban járkálnak, sokfelé vannak lezárható fémládák meg atombiztos kukák kihelyezve a császkáló medvék miatt, akik valóban elemelik az óvatlan turistáktól a finom falatokat akár az autókat is feltörve, ha azok lelőhelye épp ott van. Vadregényes kalandok ezek az biztos, na de induljunk el szépen sorban Las Vegasból.

     Death Valley (Nevada és Kalifornia): a Halál Völgye a világ egyik legforróbb, legszárazabb és legkülönlegesebb helye, s itt található Észak-Amerika legmélyebb pontja 86 méterrel a tengerszint alatt. Hogy milyen forró? Csupán annyira, hogy a reggel 10 utáni szabadban tartózkodást konkrétan kihelyezett stop táblák ellenjavallják az extrém hőveszély miatt, amibe itt már jó páran belehaltak. Itt, ahol a kocsi motorháztetőjén elkészül a tükörtojás, s itt, ahol a Földön valaha mért legmagasabb hőmérséklet volt: 1913-ban 57°C. Hogy milyen száraz? Az éves csapadékmennyiség kevesebb, mint 50 milliméter, sőt 1929-ben, 1953-ban és 1989-ben egész évben egyetlen egy csepp eső sem esett. „Nincs patak, aminek a vizét ihatod, nincs fa, amire felakaszthatod magad” – mondta az első látogató, aki idemerészkedett és túlélte. Hogy milyen különleges? Az extrém körülmények ellenére is igazán gazdag természeti képződményekben, sőt bármilyen hihetetlen, élővilágban is. Több része, például a Zabriskie pont vagy épp az Ördög golfpályája méltán világhíres, s helyszínét adta több filmklasszikusnak (pl. Zabriskie pont, Jézus Krisztus szupersztár, Csillagok háborúja), de a férjem is előszeretettel forgatott, amikor a nagy Dodge kormánya mögé a kihalt sivatag útjain a felesége végre oda mert ülni. Nem sok helyen álltunk meg és akkor is mindössze pár percre, mert azt a meleget, ami ott van, tényleg nem lehet kibírni. Az itt készült fotók a fotós nem kis fokmérői, hiszen 1-2 kattintás után egyszerűen muszáj továbblépni, illetve az autóba visszasietni, hiszen az átforrósodott földből olyan meleg sugárzik fel, hogy konkrétan éreztük, hogy a lábunk kezd megégni. A parkolókban mindenki járva hagyja ott az autóját, hogy a folyamatos klímázásnak köszönhetően abba egyáltalán vissza lehessen ülni, a mobil eszközök viszont térerő híján végre pihenhetnek egy jót.

     Sequioa (Kalifornia): amerikai léptékkel a park közelében, Kernville-ben ébredtünk ezen a reggelen – leírom, mert egy csoda kis ékszerdoboz ez. A farönkökből összeállított ágyainkban nagyon jót aludtunk a hangulatos útszéli motelben, amiről ott jártunkkor éppen filmet forgattak. A napot a közeli vegyeskereskedésben kezdtük, ahol bár minden volt, ami a modern kor emberének kedves, mégis olyan érzésünk volt, hogy megállt az idő vagy legalábbis jócskán lelassult a megszokotthoz képest. Épp csak cowboyok nem jöttek, bár ott valószínűleg azon sem lepődtünk volna meg, hiszen fegyvereket is bőven felvonultatott az árukészlet. Innen reggelizni mentünk Ewingékhoz (nem viccelek, ez volt a vendéglő neve), ahol fantasztikus panoráma mellett, hegyektől körülölelve és a Kern folyó felett ücsörögve már mi magunk vágytunk rá, hogy megállíthassuk az időt. Gyönyörű táj, gyönyörű idő, friss levegő és nyugalom – nem nagyon akaródzott ezt elengedni, de tulajdonképpen nem is kellett, csupán az újabb idilli állapotért egy kicsit, egészen pontosan a Sequioa parkig továbbautózni. Az itt található óriási mamutfenyők a világ legnagyobb élő teremtményei (több forrás szerint, bár vannak, akik ezt vitatják, mert vannak valami föld alatt elnyúló giga gombák, de én akkor is a mamutfenyők pártján maradok). Ez azon túl, hogy lenyűgöz, a gyakorlatban két dolgot jelent: egyrészt ezek a fák megéltek jó pár évszázadot, sőt évezredet (!), másrészt tényleg baromi nagyok. A legnagyobb példány a maga 83,8 méterével a szegedi dómnál is magasabbra nőtt (egy fa!), a körülöleléséhez pedig 31,3 méteres kerülete lévén jó pár család szükséges (máris hallom a kedves önként jelentkezőket). A súlyát természetesen csak becsülni lehet, de állítólag közel 2000 tonna, azaz 2 millió kiló. Hihetetlen méretek! Van olyan kidőlt fa, amiben régebben katonákat szállásoltak el, de egybe jómagam is belemásztam és a legnagyobb jóindulattal is maximum egy gilisztának látszok rajta, bár ez a vidék, ha már itt tartunk, sokkal inkább a mókusok és a medvék otthona (előbbihez többször is volt szerencsénk). Aranyos, hogy minden fának, facsoportosulásnak van neve és persze története, de igazán az lenne a lenyűgöző, ha ezek a több ezer éves fák maguk mesélnének. Némaságuk viszont arra késztetett, hogy én merengjek el egyrészt a fantasztikus múltjukról (végigélték az időszámításunk szerinti történelmet!), másrészt önmagamról. Hogy az ember bizony milyen törékeny és átmeneti apróság ezen a bolygón és hiába a sok fejlődés meg okosság, ezek a fák az igazán bölcsek. Nem mondom, hogy irigy lettem a fákra, de köztük sétálva elöntött valami mély tisztelet, ami felnézésre késztett a szó szoros értelmén messze túlmenően rájuk, a természetre és a teremtőjükre. Csodálatos ez a világ!  

     Yosemite (Kalifornia): az évi 3,9 millió látogatójából idén mi jelentettünk párat ennek a mesevidéknek, de valójában természetesen sokkal többet jelentett ő nekünk. Az alföldi embert minden hegyvidék elvarázsolja, hát még, ha a világ egyik legszebbikén járhat, hiszen ez a jégkorszak gleccserei formálta és azóta alakuló táj a hatalmas hegyeivel, a kanyargó patakjaival, a kristálytiszta tavaival, a látványos vízeséseivel és az itt élő gazdag növény- és állatvilággal kétségkívül az. Hatalmas területen fekszik, így akár hetekig új meg új részein barangolhatunk, de nekünk a táncrendben mindössze két nap volt rászánva. Sokat nyom persze a latba maga az ideérkező, hiszen a fittség, a tervek és a felszerelés erősen korlátoznak. Mi a magunk 2 kisgyerekével, a gerincbeteg édesapámmal és a térdfájós édesanyámmal semmi komolyabb túrában nem gondolkodtunk, így az 1300 (!) kilométernyi gyalogút lightos részének töredékét céloztuk csak meg, illetve az 560 (!) kilométernyi autóút egy részén kanyarogtunk. A Yosemite szerelem. Olyan szépséges hely, ahonnan már megint nem akarsz továbblépni, s még inkább nem a valóságba visszatérni. Boldoggá tesz állni a tóparton és fürkészni a rajta tükröződő hegyet, mezítláb sétálni a hatalmas köveken és közben szüntelen mosolyogni és folyton lesni, mikor bukkan végre fel egy nagy maci. Bár a férjem szerint igazán előadhatnék valami izgalmas medvekalandot, nem teszem, mivel nem volt részünk benne, csupán kiírva láttuk az egyik nap, hogy vezessünk nagyon óvatosan, mert azon a szakaszon aznap már kettő medvét is elütöttek a nálunk kevésbé fürkésző autósok. Nem véletlen, hogy a park neve is azt jelenti indiánul, hogy grizzly, bár ők ma már nem élnek itt, csak a fekete medvetársaik. Találkozni valószínűleg azért sem sikerült velük, mert ott jártunkkor hatalmas volt a tömeg. Nyilván 3000 km²-en ez elég viccesen hangzik, de persze vannak azok a közkedvelt turistacélpontok, amit mind a 3,9 millió kerek meg húzott szemű ideutazó látni szeretne, meg hát lezárt szakaszok is általában, amik tovább sűrítik a többi területen a népet. A legtöbb helyen már a parkolás is igencsak nehézkes és a parkon belüli ingyenes buszoknál is számítani kell „némi” sorban állásra, akárcsak a családi fotókon felbukkanó idegen mosolyokra. Hiába, ez a népszerűség átka. Na meg a szállások ára. Magán a parkon belül is meg lehet szállni, ha hónapokkal előre biztosan tudja az ember, mikor fogja itt érni az este, azaz jó előre le tudja foglalni (mert élesben sehol sincs „vacancy”) és nem mellékesen ezért kész vagyonokat is kifizetni. Mi beértük a park közelében még üresen fellelhető szálláshelyek egyikével, igaz ezért sem kellett keveset fizetni (jócskán száz dollár felett van egy éjszakára egy szoba). A tankolásról sem árt tudni, hogy a parkon kívül kell jól megtankolni, mert a nemzeti parkok bizony nem a benzinkutakról híresek és ez egy ekkora esetén nem kis gondot jelenthet. A környékbeli benzinkutak tisztában is vannak ezzel, így ne lepődjünk meg, hogy ezeken 1-2 dollárral többe kerül az üzemanyag gallonja, aminek azonban a Yosemite-ben autózva bizony minden cseppje megéri. Sőt, van, hogy az ember egyenesen visszasírja a drága kocsit, mint mi egy hosszabbra sikerült hegyi gyalogtúra során, amit a parkőr bácsi olyan lelkesen javasolt, hogy felültem neki. Az egy dolog, hogy a nagy szenvedések árán „csupán” újabb mamutfenyőkhöz jutottunk el (és persze vissza is kellett jönni), de sajnos az én nemcsak gerinc-, hanem szívbeteg apukám nem túl őszinte öröme elég mélyről gyökerezett és komoly rosszullétben jelentkezett. Azt hiszem ott és akkor az autó volt a legszebb látvány, ami végre a szemünk elé tárult és persze végül happy end lett. Ettől függetlenül a Yosemite csodaszép emlék és tényleg gyönyörű hely, ahova igazán szívből visszavágyok, visszavágyunk.            

Folyt. köv.

PhD