Vannak ezen a csodálatos bolygón olyan helyek, amiket képekről mindenki felismer, hovatovább a lelki szemeivel látni is képes függetlenül attól, hogy járt-e valaha ott vagy sem. Ilyenek többek között a gízai piramisok, a kínai nagyfal, az Eiffel-torony, a New York-i szabadságszobor vagy épp a Grand Canyon. Meggyőződésem, hogy ezek a különlegességek egyenesen a tankönyvekből kúsznak át a legbelsőnkbe, hogy aztán azon túl, hogy felismerjük, egy életen át vágyjunk rá, hogy meg is ismerhessük őket.
Egy nap választott el minket a Grand Canyontól. Mindössze egyetlen nap. Vagyis inkább másfél – ilyenkor minden ólomlábon araszoló perc számít. San Diegóból indulva Palm Spingsben álltunk meg pihenni, hiszen mellette mégsem lehet csak úgy elmenni. Palm Springs egy híres kis ékszerdoboz a sivatag közepén, sok amerikai kedvenc téli nyaralóhelye. Se előtte, se mögötte semmi, csak a kopár sivatag és 4 nagy hegy, melyek körbeölelik, így teljesen védett (leginkább a csapadéktól egész évben). Július másodikán odaérkezve épp csak negyvenpár fokra volt védett… Gyorsan egyértelművé vált, hogy itt miért is nem nyáron nyaralnak. Akárcsak az, hogy az utcákon rajtunk kívül miért nincs sehol senki. Annak ellenére se, hogy azok tökéletesen hűtöttek, hiszen a házak konkrétan párásítókkal becsövezve épülnek. Kerültünk egy kicsit az úgymond főutcán, de végül itt is a klímás boltok nyertek (persze csak és kizárólag a forrón perzselő nap miatt), amiket csukott szemmel egészen biztosan hűtőháznak tippelek, mindenhol annyira brutálisan hidegek. Mit volt mit tenni, muszáj volt egy kis dollárt kardigánra cserélni, hogy aztán komfortosabban mehessen a kasszába még „pár” a testvérei után. Az utunkat este egészen Laughlinig folytattuk, mert az internet tájékoztatása szerint a(z amerikai léptékkel) közeli Grand Canyon miatt itt várják a legjobb árakkal a megfáradt utazókat. Ez így is volt. Egy hatalmas szálloda szép szobáiban hetünknek nagyjából 50 dollár (kevesebb, mint 15 000.- forint) volt az itt töltött éjszaka. Reggel nagyon fáradtan és nehezen indultunk tovább, s valószínűleg ennek betudhatóan nem vettük észre a (bocsánat) bazi nagy táblát, ami a Grand Canyonhoz vezető utat jelölte. Szépen elgurultunk mellette és csak mentünk, mentünk hosszú mérföldeken át, mire elkezdték jelezni a táblák, hogy Hoover Dam. Tudtuk, hogy nem így akartuk, a gátnak várni kellett volna ránk még pár napot, de ha ennyire türelmetlen volt, hát itt vagyunk. Mellesleg meg kell, mondjam, hogy a kedves Hoover nemcsak a víz, hanem a tömeg duzzasztásához is remekül ért, hiszen hosszasan araszoltunk a hozzá tartó kocsisorban. Egy hatalmas parkolóházban parkoltunk és utána felsétáltunk az óriási erőmű tetejére. A Hoover-gát ugyanis tulajdonképpen egy vízerőmű a Colorado folyón, mely amellett hogy többek között a tőle 40 km-re lévő Las Vegas nem kicsi áramigényét képes kielégíteni, 3 tagállamot a létfontosságú édesvízzel is ellát. Az 1930-as években épült gigantikus gát a mai napig az eredeti berendezéseivel működik, melyek a turisták számára is megtekinthetők. Mi a meg- helyett eltekintettünk ettől, lévén hogy 1, eszméletlen meleg volt 2, a fiúknak lett volna nagy élmény, de ők nem akarták 3, mégiscsak a Grand Canyonba készültünk. Mielőtt tovább mentünk, ivókúttól ivókútig araszolva (szó szerint értsd!) természetesen körbesétáltunk a gát betonmonstrumán, amiről azt tartják, hogy annak idején egyetlen darabba lett kiöntve, de utána olvastam, hogy ez bármilyen jól hangzik, sajnos nem igaz, hiszen ez esetben a több mint 3 millió köbméter beton még mindig száradna. Ha érdekességekre vagyunk kiéhezve, akkor az viszont igaz, hogy a karéj középső táján van a Nevada és Arizona közti államhatár, s mivel a két tagállamban más-más időzóna van érvényben, itt a szó szoros értelmében ugrálhatunk 1 órát ide-oda az időben. Ezt a viccelődést viszont egészen biztosan megelőzi a gátat körülvevő vizek mennyiségére (és azok erejére) való rácsodálkozás. A parkoló felől érkezve bal oldalon elképzelhetetlen mennyiségű víztömeg van felduzzasztva szinte amíg a szem ellát (pedig ott jártunkkor a hatalmas szárazság miatt állítólag alacsonynak volt mondható), jobbról pedig valahol lent a mélyben csörgedezik vékonykán és csendesen az itt és így mindenképpen csöppnek tűnő Colorado folyó. Akkora a kontraszt, mint egy alultáplált szőlőszem és egy „alig bírom el” görögdinnye között. Lenyűgöző! De annyira meleg volt, hogy a túlélési ösztön nem sokáig hagyott gyönyörködni minket, így kisvártatva újra a kocsiban találtuk magunkat. A gáttal együtt, tulajdonképpen a duzzasztás eredményeként született mesterséges tóra, a Lake Mead-re egy útszéli lehúzódás erejéig szántunk egy kis időt. Előbukkanni semmit sem láttunk, pedig a helyén a Hoover Dam előtti időkben települések voltak, melyek romjai állítólag alacsonyabb vízállás esetén néha kikandikálnak. Ettől függetlenül csodaszép nagy kékség, de pár perc után továbbálltunk az óriás vöröses-barnás mélység irányába.
A Grand Canyonról tudni kell néhány alapvető dolgot. Az egyik ilyen, hogy a szó legszorosabb értelmében hatalmas (446 km hosszú, 6,4-29 km széles, kb ½ millió hektár). A másik lényeges információ, hogy az égtájaknak megfelelően van 4 bejárata. Ebből 3 az állam tulajdonát képező nemzeti park kapuja, a negyedik, nyugati pedig a Hualapai indiánok saját territóriuma. Az első három kocsinként 30 dollárért látogatható 7 napos jeggyel (értsd: megváltástól számított 7 napig bármikor és akárhányszor) vagy az Amerikai Egyesült Államok összes nemzeti parkjában 1 évig érvényes 80 dolláros bérlettel (értelemszerűen 365 nap alatt korlátlanul - nekünk ilyen volt). A West Rim indiánjai nem szívbajosak, náluk a napi jegy fejenként 75 dollár körül volt, igaz ebben benne volt a különleges üvegfolyosó, a Skywalk is. Bármelyik bejáraton is érkezünk a helyzet ugyanaz: a kapuk környékén semmi nem látszik, de leparkolva, majd az esetek többségében shuttle buszokra szállva egész közel visznek a legtökéletesebb kilátó- és fotópontokhoz, ahol néhány lépés után elénk tárul a mindig és mindenhol más arcát mutató csoda, ami (és ez lenne a harmadik fontos megjegyzésem) joggal a világ 7 természetes csodájának az egyike és a világörökség része (velem együtt 1979 óta)! A Hoover Damtól délre tartva a Canyon nyugati részéhez, azaz az indiánok földjére érkeztünk. Egy puszta közepi betonplaccon kellett leparkolni, majd egy óriási, sátornak nem látszó, de akkor is sátorba bemenni és ott a jegyeket megvenni. A légkondis sátor butiknak funkcionáló részén keresztülsétálva (praktikus népek ezek is), a sátor mögött lehetett felszállni a buszokra. Elsőként egy vagy kihalt, vagy nekünk berendezett western falucskában álltunk meg. Körbenéztük a jellegzetes épületeket, járműveket, kipróbáltuk a lasszózást és lóhát helyett a 10-15 percenként folyamatosan járó egyik következő busszal mentünk tovább, hogy a sok-sok várakozás után a következő megállóban végre tényleg megérkezzünk A Grand Canyonba. Nem mondhatom, hogy nem vagyok a szavak embere, de a Grand Canyonnal való első, igazi találkozást nagyon nehezen lehet betűkkel kifejezni. Leszálltunk a buszról és lépésről lépésre közelítettünk a hirtelen alászakadó föld pereméig ameddig bírtunk, azaz ameddig mertünk. Mert az ember megtorpan. Méterekre van a széle, de a döbbenetes látvány és a 1,5 kilométeres mélység különösen félelmetes. Lenyűgöz, kitátja a szádat és közben földbe gyökerezteti a lábadat. Mert itt, az indiánoknál bizony nincs korlát. Sehol. Mint ahogy minden más is megszűnik. Nincsenek racionális gondolatok, gondok. Csak Te és ez a hihetetlen csoda. Ott állsz, és még akkor sem hiszed el, hogy ez valóban igaz. Igen, megcsipkeded magad. Igen, letörlöd az arcodon gördülő könnycseppet. Igen, összeszeded magad és centiről centire, majd térden mászva, de akkor is kimész a szélére lenézni. Aztán rájössz, hogy nem nagyon bírsz, hiszen egy fél pillantástól is azt érzed, hogy a mélység mágnesként húz, és menten magával ragad. Ha a széle, a mélység kipipálva és elkészültek a nem túl őszinte mosolyú fotók, hátrébb araszolsz és jöhet a formák, a színek tanulmányozása. Az állítólag a Colorado folyó vájta kanyon (OK, 17 millió év alatt, de számomra akkor is hihetetlen) sziklafalainak színe a napsugarak beesési szögével együtt gyakorlatilag percről percre változik (a sárga, a piros és a barna millió árnyalatát szerintem csakis a legnagyszerűbb, teremtésre is képes festő kavarhatja-keverheti így). Ez az a hely, ahol órákig képes lettem volna szótlanul (nagy szó!) ülni és szakadatlanul nézni, nézni, nézni a régesrégi földrajzkönyvemből elém tárult nagy kanyont. Hívogatott viszont a Skywalk is és természetesen engedtünk is a csábításának (pláne, hogy korábban vagyonokat gomboltunk le érte a pénztárban). Megelőzi mindenféle biztonsági ellenőrzés, hogy ott állhass a kapujában – konkrétan semmit nem lehet magaddal vinni. A semmi azt jelenti, hogy se táskát, se vizet, se fényképezőgépet, se előbbi funkcióját remekül ellátni képes telefont. Vannak kis szekrények, ahol mindent le kell pakolni és elzárni – na ennek a kulcsa az egyetlen, ami a ruháinkon kívül velünk jöhetett. Szóval terhektől és technikától mentesen megérkeztünk a Skywalk széléhez, és mint járni tanuló totyogók tettük meg bizonytalanul az első lépéseket 1200 méter magasan a 20 méterre a kanyon szélétől és fölé benyúló üvegfolyosón. Nem tudom, hogy annak köszönhetően, hogy viszonylag új (2007-ben nyílt) vagy hogy nem magyar (s ez sajnos nem vicc…), de a talpunk alatt lévő üveg makulátlan volt, azaz konkrétan tériszony nélkül is tériszonyosan lépdeltünk jó 1 km magasságban a levegőben. Biztatott a gondolat, hogy a teherbírását nyilván amerikai emberekre tervezték, így valószínűleg a néhány még nálunk is kisebb termetű sárgával együtt sem fog leszakadni a pehelysúlyú családom alatt. A közepére érve már élvezni is kezdtük az egészet, s nyilvánvalóan bántuk volna, ha itt vagyunk mellette és ez az élmény kimarad. Azért ha őszintén a szívemre teszem a kezemet (és minden leírásom így készül), ennyi pénzért ez egy kihagyható program, persze örülök, hogy ezt saját tapasztalat után mondhatom. A Skywalk után ismét felszálltunk a buszra és átmentünk egy másik pontra – helyesebben átmentünk pontnak a kanyon egy másik részére. A látvány megint más volt és változatlanul lélegzetelállítóan gyönyörű főleg, hogy jócskán benne jártunk már a délutánban, így a nap kezdett lemenni és még intenzívebb árnyalatokkal sütni, festeni. Az idillt egy hatalmas ordítás zavarta meg, ami a várakozásokkal ellentétben nem egy, a széleken selfiző távol-keleti turista lezuhanását kísérte, hanem szerénységemből jött. Mint a mellékelt ábra mutatja (itt mesélek) leesésről hála Istennek szó sem volt, viszont egy darázs úgy döntött, hogy itt az ideje megkóstolni egy magyar combot és vélhetően a sárga ruhámnak köszönhetően a választása az én balomra esett. Rettenetesen fájt, égett, majd a csípés helye konkrétan egy bőr alá implantált fél zsemlévé lett, ami pár napig vörösen virított, a lejjebb lapulása után pedig egy dühös férj öklétől kékes-lila ütés nyomává „szelídült”. Orvos apukám nyugtatott, hogy fulladás meg meginduló piros csík híján ettől egészen biztosan életben maradok, de azért este visszatérve a térképre és visszanyerve ezzel a térerőt és az internetet, biztos, ami biztos, kigugliztam, hogy ez tényleg ilyen. A szállásunk aznap este Kingmanben volt, ahonnan másnap reggel a Grand Canyon déli bejáratát céloztuk meg. Azt gondoltam, hogy az előző napi rácsodálkozást és érzéseket nem lehet überelni, de lehetett. Tusayanba érve bekanyarodtunk a repülőtérre és helikopterre szálltunk. Ezt természetesen megelőzte egy „kisebb” pénzügyi tranzakció (változó, ki mennyiért reptet és az adott út mennyi ideig tart és mit tartalmaz – mi 100 dollárt fizettünk egy bő félórás majd mesélem, miért), illetve egy rövid biztonsági oktatás, majd ott sorakoztunk beöltözve a levegőt kavaró gép tövében. Azt, hogy ki hova ül a helikopterben, a testsúlyok alapján döntik el (nem ám bemondásra, hanem mindenkit lemérnek az aktuális hamburgeres pocakjával), így tulajdonképpen egy jó döntésnek köszönhetően én a pilóta mellé, a többiek hátra, két egymással szemben lévő sorba ültek be. Mindannyian felvettük a fejhallgatóinkat, amin keresztül a pilóta köszöntött minket, illetve közölt néhány fontos tudnivalót velünk, azaz velem, lévén, hogy a többiek nem igazán értették, fordítani viszont ebben a helyzetben nem nagyon tudtam. Elindult utána egy igen kellemes zene, majd velünk együtt maga a helikopter is. Sosem utaztam előtte helikopteren, így már ez magával ragadt. Mint puha vajban a kés, olyan lágyan emelkedett, kanyarodott a kis búra. Alattunk egy hatalmas, végeláthatatlan erdő volt, lestük a nagyvadakat, a tisztásokat, az ivóhelyül szolgáló tavakat, majd a lombos zöld egyszer csak beszakadt és ott tátongott alattunk fölkerekség legszebb mélye. Gyönyörű zenére repkedtünk apró madárként a hatalmas kanyon felett meg alább ereszkedve a falai között, s közben éreztem, ahogy átjár a földöntúli boldogság, minden porcikám mosolyog és nemhogy a látvány a retinámba, az egész csoda a zsigereimbe beleég. Miután a repülőtérre visszaérve a helikopter leszállt, mindannyian kerestük a szavakat (és talán egy kicsit önmagunkat is). Megállapítottuk, hogy amerikai nemzeti ünnep ide vagy oda, idén egy maroknyi magyaré a legboldogabb július 4. A kedvünket még az sem tudta elvenni, hogy pontosan a Függetlenség napjának ünneplése miatt eszméletlen tömeg volt a Grand Canyonban. A déli perem kapuján nagy nehezen bearaszolva egy jó ideig csak a parkolóban gyönyörködhettünk, hiszen mint az Európai Vakáció családja a londoni körforgalomban, éppúgy keringtünk körbe-körbe minduntalan. Rengeteg parkoló van kialakítva, de egyetlen szabad hely sem akadt, nemhogy kettő. Végül lesz, ami lesz alapon beálltunk egy buszoknak/lakókocsiknak felfestett helyre a mi két autónkkal (semmi baj vagy büntetés nem lett belőle). Elsőként a látogató központot céloztuk meg, hogy egy kis tudományt is magunkba szívjunk a látottak élményén túl. Az interaktív kiállítás különösebb nyelvtudás nélkül is érthetően bemutatja a kanyon keletkezését, ahogy kb. 60 millió évvel ezelőtt a Colorado-fennsík megemelkedett és bő 1,5 kilométerrel a tengerszint fölé magasodott, majd a folyó és a szél elvégezte rajta azt a hosszas szobrászmunkát, aminek következtében egy nagy szurdokká, azaz a Grand Canyonná hasadozott. A kanyon ezen, déli része egész évben látogatható, így az év minden szakában más-más varázslatos arcával képes lenyűgözni az odalátogatót. Nemcsak időben, hanem térben is sokszínű, hiszen a felső kilátóktól a legaljáig szabadon felfedezhető, bár utóbbi esetében természetesen erősen ajánlott a kijelölt túravonalakat használni a megfelelő edzettségi állapot, felszerelés és ellátmány mellett. Aki ilyet tervez, nem árt, ha a lejutásra és a feljutásra 1-1 teljes napot rászán és mindezt lehetőleg nem a nyári 40°C-ra időzíti. A látogatói központ mellett jó hosszan kígyózó sort álltunk végig a shuttle buszra várva, majd az egyes megállóknál kedvünk szerint leszálltunk sétálni, ámulni-bámulni és fotózni egyet-egyet (az egy fotót természetesen ne szó szerint értsd!). Egy idő után kezdtük megszokni a látványt, mégis minden újabb pont hozzá tudott tenni valami különlegeset, ami miatt csak megérte még azt a részt is felfedezni.
A Grand Canyon valóban olyan, amilyennek elképzeljük, de csak annyira, mintha azt kérnénk az emberektől, hogy képzeljenek el egy másik embert. Valakié kicsi lesz, valakié nagy, valakié fehér másé fekete, valakié szemüveget visel, megint másé kalapot és így tovább. Ember mind, de hány különféle. Pontosan ilyen a Grand Canyon is: megszámlálhatatlan különböző szín és forma, s éppoly különleges, lenyűgöző, ijesztő vagy épp az arcodra mosolyt csaló, mint az egyes emberek. És végül a legfontosabb: csak akkor ismerheted meg igazán, ha azt saját magad személyesen teszed. Így legyen!
Folyt. köv.
PhD
