El vagyok veszve. Igen, el…

     Pedig az óra, pontosabban a mobilom rendre 6:15-kor riaszt, amit ugyan egy határozott koppal szundi üzemmódba kapcsolok és visszafészkelve hihetetlen mély álomba zuhanok úgy háromszor-négyszer minimum, de aztán ¾ 7 környékén észbe kapok és indul a rohanás. Ami nekem nem ment, azt kegyetlenül elvárom a gyerekektől: „Ééééébresztőőőőőőőő! Keljetek gyorsan… Futás, mert elkésünk…”. Magam sem jöttem még rá, hogy hogy, de az ezt követő félóra alatt szinte megváltjuk a világot. Na jó, nem, de felöltözünk, amihez hozzáteszem, hogy tél lévén a fiúk minden ruhadarabját csábítóra melengetem a vasalóval, kakaót, uzsonnát készítek, táskákat ellenőrzök, a most látjuk csak, hogy kinőtt vagy időközben a kakaótól foltossá lett ruhát átcseréljük (esküszöm, ez napi rutin), fogat mosunk (néha újabb foltok és újabb csere…), sapka-sál-kabát és megindulunk (igen, én is; nem, nem pizsomában; igen vállalhatóan; na jó, nagyjából). Ezen a ponton hág a hangulat a tetőfokára, hiszen alap, hogy valami nincs meg. Vagy a korcsolyacucc bújik el, vagy az uzsonnák nem akarnak iskolába menni vagy a gitár marad itthon, amivel persze anyukának vagy apukának lesz egy extraköre a suliba (halleluja, hogy a másik gyerek zongorázik…). Ha minden megvan, akkor a kocsi adja fel a leckét, hiszen be is kellene férni, ami az én kis autóm esetében nem mindig olyan egyszerű, s ha a cucc bent is van, akkor jön az újabb műsorszám, hogy ki üljön elől. Nagyjából az autófűtés megérkezésével egy időben kezdek megnyugodni, de ekkor átvillan az agyamon, hogy melyik gyereknek miből lesz az adott napon számonkérés, szóval a hátralévő negyedórát egy-egy gyors feleltetéssel töltöm (mire nem jó, hogy az anyjuk tanár). Az iskolához érve még meghatódnom is sikerül, hiszen nyilvános ölelésekkel és puszihegyekkel búcsúzkodunk, majd végignézem, ahogy a két kis sherpám bebattyog.

     8 órát írunk nagyjából, amikor eljön az én időm. Hiszen nem dolgozok. Legalábbis munkahelyen nem. Olyan ez, mint az élet gyerek nélkül vagy gyerek(ek)kel. Ameddig nincs gyereked, el sem tudod képzelni, az hogy fér bele az életbe, amikor egy gyereked van, a kettővel való manőverezés tűnik hihetetlennek. Aztán onnantól, hogy van aprónép, a nélkülük való lét értelmezhetetlen. Na ilyen a munkahelydolog is – most, hogy nincs, nem is tudom, hogy volt rá egyáltalán kapacitásom… Szóval reggel 8 körül irány a piac, bolt, bank, posta… Tuti összefutok legalább egy ismerőssel, s a telefonom is legalább egyszer csörög, s megörülve a hírnek, hogy ráérek ez a két ember alaphangon fél-félóra. Legjobb esetben 10 körül már otthon is vagyok, amikor is illik nekilátni az ebéd elkészítésének, hiszen a háztartásbeli anyukának nyilván nem napközisek-menzásak a szeme fényei. A zöldségpucolásból a kavargatásig varázsolom magam, amikor is ráeszmélek, hogy már dél van és én még „semmit” sem csináltam. A magától is rotyogó ebéd körül kitakarítom a konyhát, gyors bedobok egy mosást és picit továbbhaladok a nagy selejtezéssel, amibe, most hogy itthon vagyok, belefogtam. Elvégre az 1998-as bankszámlakivonatomra vagy épp Pannon (!) készülékek árlistájára végképp semmi szükségünk, de a trapéz farmerokra és csörgőkre se sok - szinte érzem, ahogy egy-egy halom kidobásakor fellélegzik a ház. A pakolászásba általában úgy beleásom magam, hogy az utolsó utáni pillanatban ugrok fel és gyorshajtok a fiúkért – persze iszonyatos kupit hagyva magam után. A sulinál teszek néhány tiszteletkört a tömb körül, mire végre sikerül leparkolnom. A két gyereket lomostól ismét bepaszírozom, majd hazaúton felmérem, ma mennyi lesz a tanulnivalóm. Megérkezve eszünk egy jót, majd zokszó nélkül azonnal előkerülnek a könyvek-füzetek. Az önálló munka alatt eltakarítom az ebéd romjait, közben persze hol egy matek eredményt, hol egy szó helyesírását ellenőrzöm, majd visszaülök melléjük és jön János vitéz újabb kalandja, a házityúk tojásának felépítése vagy verstanulás a jövő heti szavalóversenyre (mert nekünk még ez is kell…). Az órára - ami jelen esetben sem egy igazi óra, hanem a fűtés termosztátja - pillantva újabb kapkodás következik, hiszen oda kell érnünk az edzésre. Félredobunk mindent, ők le a ruhát magukról, ahogy és ahol sikerül, futócucc fel, sporttáska be és már nyomom is újra a gázpedált. Hazaérve szembesülök vele, hogy milyen áldás a jó memóriám, különben tuti, hogy a rendőrséget hívnám, hogy betörők forgatták fel a lakást, de minimum a katasztrófavédelmet, hogy megérdeklődjem, milyen természeti csapás sújtotta a környékünket, amíg odavoltam. Jobb híján nekiállok elpakolni, hiszen egy „otthon ülő” feleség így mégsem várhatja haza a munkából az urát. Utolsó simításként még a kukát is bevonszolom, hogy még arra se legyen gondja és szép lassan melegszik a finom vacsora is. Amikor a fiúk együtt megjönnek, jön a szokásos esti program: evés-fürdés-tanulás, amit egy kezdődő Barca meccs igencsak olajozottá tud tenni. Ilyenkor anyuka újra pakol (úgysincs más dolga, mint kiszolgálni a családot), majd ha úgy ítéli meg, hogy itt az ideje, ágyba terel mindenkit. Ilyenkor már nincs csörgés-zörgés, tehát marad az olvasás, az írás és/vagy az alvás – leginkább a könyvvel a kezemben elalvás, hogy aztán egy újabb szundipárbajjal induljon az egész elölről.

     Ma a vasalás volt a főzés körüli fakultatív programom, s közben átgondoltam, hogy miről és mikor fogok végre írni, azaz hogy hogyan fogom megírni, hogy miért nincs időm írni. Hát így telnek azok a bizonyos szürke hétköznapok. Egyik a másik után a család és a háztartás szolgálatában. OK, néha rám jön és tornázok is, vagy összejövök valamelyik barátnőmmel egy kis sorsközösséget vállalni, sőt olyan is volt már, hogy annyira meggyőzően csalogatott az ágy, hogy visszabújtam és kipróbáltam, milyen lehet télen medvének lenni. Ha dolgoznék, nyilván ezekre megint nem vagy alig lenne lehetőségem meg visszaszoknánk a menzakosztra meg a hipermarketes sorban állós esti postára meg a munkamegosztásra, de addig is igyekszünk a helyzetből a legtöbbet kihozni. Na és persze a realitás az, hogy minél előbb munkát találni…

PhD

     Egyszer fent, máskor lent – tartja a mondás, s bizony az élet produkál ilyet is meg olyat is. Esetemben éppen olyat…

     Egy mezei csütörtök délelőtt van, január. Odakint esik a hó, amit én jó hómunkás módjára már szépen el is lapátoltam. Azóta rotyog a leves és sülnek a friss kakaós csigák, ahogy az egy szakácsnő konyhájában elvárható, és persze csillog-villog minden a ruháktól a szekrénytetőkig, merthogy immáron főállásban mosó- és takarítónő is vagyok. Nem, nem vagyok mexikói szappanoperába illő feleséggé felturbózva (szégyenletes módon még körömcipő sincs rajtam), hiszen egyedül vagyok, de estére esküszöm, még ezt is hozom. Ej, de büszke lenne rám néhány közéleti személyiség, amiért nem pénzkeresettel töltöm a családra is fordítható értékes időmet… A gond nem is ez, hiszen kinek lenne ellenére ez az idilli élet? Na de kérem a számlákat az idilli élettel csak nem fizethetem! Vagy esetleg tegyek egy próbát a postán a vasalótudományommal? S mi van, ha történetesen még a munkámat is kedveltem? Ha azok a tanítási órák kellettek nekem. Ha emberek közt lehettem. Ha másokat is szerethettem (s mint a mellékelt ábra mutatja, ők is szerettek). Ha tudást és útmutatást adhattam. Ha a sajátjaim mellett más gyerekek segítségére, hovatovább hasznára voltam. De letelt. Helyettesítői állásban voltam és az élet (pontosabban a halál) a forgatókönyvet sajnos gyorsan átírta. Jakupcsekkel együtt karácsonyra én is a munkanélküliséget kaptam, s bár felkavart, momentán teljesen le vagyok nyugodva. Hiszen a völgy után mindig hegy jön és a legsötétebb felhők mögött is mindig süt a nap. Hiszen a jó Isten tudja, hogy velem az én érdekemben mi a szándéka. Hiszen úgyis megoldjuk. Hiszen úgyis minden megoldódik. Mosolygok. Mosolygok most is és mosolyogni is fogok. Ha nincs munkahelyem, hát itthon önmegvalósítok. Talán végre könyvet írok. Talán rövid időn belül újra tanítok. Talán magam is tanulok. Talán más érdekes kihívásokkal találkozok. Közben spórolunk és lemondunk, mert igenis tudunk. Közben élvezzük, hogy sokkal többet együtt vagyunk. Közben álmodozunk, mert azt lehet. Közben tervezzük, hogy miként tesszük még különlegesebbé ezt a csodálatos életet.

     Egyszer fent, máskor is fent – tartja az én mondásom. Bármit is tartogat számunkra a sors, minden nap ajándék, amit a szeretteinkkel és egészségben élhetünk meg. A többi részletkérdés. Az, hogy nincs munkahelyem, átmeneti dolog, orvosolható, sőt orvosolva is lesz. Addig meg élvezem ezeket az ajándék napokat, amiket a jó Isten adott nekem. Mert igenis élvezem. Élvezem, hogy 100%-ban a családommal lehetek, amikor itthon vannak és élvezem a magányt is, amikor odavannak. Hiszen az vesse rám az első követ, akinek nem tetszene egy meleg szobában ücsörögve, forró csokit szürcsölgetve ráérősen gyönyörködni a havas tájban egy mezei csütörtök délelőtt. Bárcsak fizetnének is érte…

PhD

     Bár az év tulajdonképpen csak egy mértékegység, mégis különösen fontos számokat formál az életünkben. Megmondja a jelent, megmutatja a történelmet, számlálja és bizonyos mértékig meg is határozza az életéveinket, szép emlékeket és fontos fordulópontokat éget belénk, segíti a tervezést és ad sok reményt. Joggal ünnepeljük tehát az esztendőket, legyen szó születésnapokról, évfordulókról, az államalapítás ünnepéről vagy épp az óesztendő búcsúztatásáról és a helyébe érkező újról.

     Karácsony körül minden elcsendesedik, az ember megáll. A ház a legszebb pompájában, tisztán ragyog. Az asztalon napokig (khm, hetekig) elég ínycsiklandó étel-ital sorakozik. Minden el van rendezve, be van fizetve, meg van csinálva. Nincs iskola, ergo nincs korán kelés, rohanás, lecke, ba… akarom mondani noszogatás. Nincs munka, tehát van egész nap pizsama. Azzal töltjük az időt, amihez csak kedvünk támad, s azokkal vagyunk együtt, akikért a szívünk igazán odavan. Pár napos földi mennyország ez, ahol a gyerek ízig-vérig s a felnőtt átmenetileg egy kicsit újra gyerek lehet. S ha mindez nem lenne elég, még olyan igazi, masnis ajándékok is vannak, no meg a velük járó izgalmak. Valószínűleg nem véletlenül köszönt ránk ilyenkor az év vége, hiszen így tudjuk, ahogy azt kell, a csúcson abbahagyni. Hálás vagyok. Hálás mindenért, amim van. Hálás a családomért, hálás az életünkért. Hálás 2015-ért. Mert ebben a néhány nyugodt napban bizony nemcsak lustálkodni, játszani, olvasni és enni lehet kedvünkre, de végre a gondolatoknak is van tere. Szép évünk volt, bár néha nagyon nehéz, de mindig elfogadtuk, hogy a jó Isten tudja mit, miért és hogyan intéz. Kiapadhatatlan örömforrást jelentenek a gyerekeink, s ez a boldogság mellett eltörpül minden probléma, amit az élet produkál. Lehet, hogy öregszem, mert régen csak az öregektől hallottam ezt, de immáron nekem is az a legfontosabb, hogy csak egészség legyen. Kedves 2015, nem mondhatom, hogy viszlát, ehelyett Isten veled, én a magam részéről szerettelek és a szívemben lesz ezután a helyed.

     2016, mit is mondhatnék, hisz még nem is ismerlek. Egyet viszont szögezzünk le, én neked, mivel nem szokásom, nem ígérgetek. Nem szokok le a dohányzásról, hisz eddig sem cigiztem, jobb ember is csak annyira leszek, amennyire előtted is törekedtem. A tükröt ismerem, látom is mit kell tennem, de ehhez nem kell mindenféle betarthatatlan esküket tennem. Nincs fogadalom, így nem okozok majd csalódást neked s nekem, a boldog életre törekvés egyébként sem mérhető egy újévben. Vannak terveim és vágyaim, küzdeni is fogok értük, s remélem az elkövetkezendő 366 napot is sok szép élménnyel megtöltjük. Légy jó hozzánk, hozz minél több csodát és kérjük közösen Isten áldását!

PhD

     Kisgyerekként elég sok mindent belénk diktálnak a szüleink a spenóttól az adni jobb, mint kapni bölcsességekig, hogy aztán nagy és okos felnőttekké váljunk, akikre amolyan ráadásként még büszkék is lehetnek (nyilván jobb, mintha a csemetéjük úton-útfélen égetné őket). A számításukból csak az marad ki, hogy az a nagy gyerek, miután már nem akar tovább nőni, szépen leszokik a legelésről meg a forralt vízről, és miután okosra is nevelték, mindenről meglesz a saját véleménye. Én például egy jó ideje tudom, hogy adni csak elvileg jobb, mint kapni…

     Az ajándékkérdés mindig három tényezős, van az adó, a kapó és az ajándék, ami vagy ismert vagy ismeretlen és alakíthat fantasztikusat vagy felejthetőt (pontosabban felejthetetlenül rosszat) – mindhez volt már szerencsém, szóval tapasztalatból mesélek.

     Időnként nagyon nehéz adni, például így vagyok én a szüleimmel, hiszen hála Istennek mindenük megvan, de bárkinek is szánom, a kreatív és találó ajándék ki- és megtalálása mindig komoly feladat. Van, amikor biztosan tudom, hogy egy új könyv vagy szükséges használati tárgy telitalálat lesz (ez praktikusan az adni jó esete), de adóként gyakrabban okoz fejtörést, hogy az ismeretlen ajándékom a kellő pillanatban majd nagyot alakítson. Kedves szokás Amerikában, hogy tárgyak helyett élményeket adnak egymásnak az embereknek, s ezt gyakran, sőt egyre gyakrabban én is bevetem. Egy masszázsutalvány vagy egy színház- / koncertjegy csakis jó lehet, pláne ha vagyok olyan furmányos, hogy két főre (értsd: neki s nekem) veszem. Egy aranyszabályt viszont mindig be kell tartani, hogy ne lógjon ki a lóláb: választani szigorúan a megajándékozott érdeklődési körének megfelelően lehet (szóval férjnek páros kötőtanfolyam bérlet sajnos nem megy, akárcsak a nagyi és a rock koncert…). Örömet okozni igenis jó, s ha magunkat (is) adjuk, az a mai világban talán a legértékesebb.

     Ameddig az embernek kis (OK, relatíve kis) gyerekei vannak, addig remekül működnek a kézműves ajándékok is, hiszen minél csúnyácskábbra sikerülnek, a mamák annál könnyesebb szemmel örülnek. Idén, hogy a fiúk már mégsem olyan kicsik, nehezebb volt kitalálni, mivel rukkoljunk elő, hiszen a rajz a szülinapoké, a gyöngyfűzésből már kinőttünk, a varrás már volt (és különben is azóta lányos dologgá minősült), a hógömbhöz nem találtunk hozzávalókat... A befutó végül egy helyes kis rénszarvas lett, amit borítékszerűen hajtogattunk meg és mindenki kap majd benne egy szívhez szóló üzenetet. Mamák, elő a zsepikkel! Szerencsés vagyok, mert a karácsony ugyanilyen kötelező eleme nálunk a gyerekek műsora, amire minden évben a legnagyobb titokban készülnek. Szenteste ők ezzel ajándékoznak meg minket: szavalnak, énekelnek, zenélnek a családnak – két könnycsepp elmorzsolása közt ilyenkor érzem a legjobban, hogy az év és az élet minden, de minden küzdelme megérte.   

     Időnként kapni is nagyon jó - például, ha az ember nagymama vagy kisgyerek, s elnézve az ő boldogságukat mindig megállapítom, hogy igenis a kapni érzés nyert (még ha egy „adni” okozza is), sőt gyarló módon bevallom, hogy kapni én is nagyon szeretek, bár korántsem vagyok olyan könnyű eset. A mi gyerekeinket évről-évre a Jézuska varázsolja el, a nagyszülőket pedig az unokák. Nekem marad a férjem, aki talán nem árulok el vele nagy titkot, hogy férfi… Időnként nagyon ügyes (például tavaly enyém lett az örömében legjobban síró különdíja), de kaptam már tőle tökéletesen ráillő férfikesztyűt is… Mivel nagyon szeretem a meglepetéseket, de csak, ha azok igazik, eszem ágában sincs őt kívánságlistákkal segíteni, viszont ha valami nem tetszik, annak sajnos látványosan tudok nem örülni. Hiába, senki se tökéletes. Na, de ugorjunk vissza a Jézuskára, mert gondolom, megütötte a füledet, vagyis szemedet (vagy ha ezt most felolvassák neked, mégiscsak a füledet). Elmesélem. Szerintem a gyerekkor egyik legnagyobb kincse, hogy ők még hisznek a csodákban. Egy kegyetlen csalódás és törés, amikor szembesülnek a puszta valósággal, s a felismerést vagy nagy vallomást szeretnék azonnal meg nem történtté tenni. Mert a varázslat sokkal jobb, a Jézuskás karácsony sokkal izgalmasabb. S elmondjam, hogy működik? Jézuska igenis létezik, de csak azokhoz a gyerekekhez látogat el, akik őt szeretik. Rengeteg helyre kell mennie világszerte, így azok a családok, ahol azt mondják, hogy ő nem is létezik, a körútjába sajnos nem férnek bele. Gondolj csak bele, te oda, ahol nem várnak, elmennél-e vendégségbe? Amíg a fiúk kicsit voltak, a fát is ő hozta, hogy még nagyobb legyen a varázslat, de amikor már elég nagynak tartotta őket, a segítségüket kérte. Hozott egy szép nagy műfenyőt meg rengeteg díszt örökbe, hogy most már díszítsük mi magunk a fát évről-évre, mert neki sok-sok kevésbé ügyes gyerek otthonába kell karácsonyfát csempésznie. De az ajándékokkal bizony még rendre érkezik, hiszen a fiúk mindig nagyon várják őt, sőt a dolgát a neki írt és elpostázott levelekkel segítik (nyugi, a postán pontos cím nélkül is ügyesen továbbítják neki). Mivel minden este beszélgetünk vele (imádkozunk), hétvégente pedig meglátogatjuk a templomban (mise), fel sem merül a gyerekeimben, hogy nem létezik. Persze a sok okos kortárs már nyitogatja a szemüket, de ameddig lehet, igyekszünk mesés karácsonyt varázsolni nekik. Annyira ráérnek még felnőni…    

     OK, egyezzünk ki abban, hogy adni és kapni is jó. A lényeg igazából úgyis az, hogy legyen kitől s kinek, s hogy az egészet idegeskedés meg bosszankodás helyett övezze szeretet. Fontos az ajándék is, nem értek egyet azzal, hogy nem, hiszen akárcsak éhség esetén az étel vagy fázás esetén az öltözet, az ajándékozásnak ez az eszköze. Viszont ahogy egy nagy szelet zsíros kenyér és egy meleg takaró is eshet jobban, mint egy nercbundában elfogyasztott Kobe steak, a hangsúlynak az ajándékozásnál sem az összegeken kell lennie. Az egymásra figyelésé, a szereteté és a gyerekkort idéző varázslaté kell, legyen a központi szerep. Szóval így és erre készülünk mi…

PhD

     Advent első vasárnapja van, mely az utóbbi években, ebben a felgyorsult világban valahogy várakozás nélkül eljön. Máig emlékszem, hogy gyerekként az iskolakezdés vénasszonyok nyarával karöltve lecsengő izgalma rögtön a karácsonyvárásnak adta át a helyét, s képes voltam hetekig-hónapokig türelmetlenül készülni az év legkülönlegesebb estéjére. E tekintetben bárcsak sose nőttem volna fel, hiszen azok a szentesték, a kis panelnappali illatosan fénylő pompája és az egynapos gazdagság évről évre részesítettek valami mesébe illő csodában. De felnőttem, sőt feleség és szülő lettem. Továbbra is van karácsonyi varázslat, csupán időközben megértem egy új szerepre: elvarázsolt kislány helyett csodatévő varázsló lehetek...

     2001 óta lakunk a házunkban, szóval elég tekintélyes karácsonyi hangulatot varázsoló eszköz áll a rendelkezésünkre, sőt mindennek megvan a kialakult rendje is. A formák és színek szerint eldobozolt dekorációk az egész éves rejtekükből szigorúan advent első hétvégéjén kerülnek elő, amikor is, aki él és mozog, nagytakarít és díszít kívül s belül. Nagyjából a megcsúszva elkészülő vasárnapi ebéddel, azaz inkább délutánival egyszerre áll teljes pompájában a ház, s jóleső kimerültséggel kanalazzuk a fogásokat az adventi koszorú első gyertyájának fényénél. Ezután kabátot veszünk és ellátogatunk a templomba, majd az adventi vásárba, hogy a közösségünkkel együtt is megéljük a karácsonyvárás első hivatalos napját. A plébános úr szavai és a baráti beszélgetések éppúgy melegítik a lelkünket, mint a vásári forgatag műanyag poharas forró teája a kezünket. Hazatérve a férjem tüzet rak a kandallóba és mi elé készítünk mindent a ránk váró munkához. Piros pozsgás arccal szorgoskodunk. A fiúk adventi naptárt gyártanak, amibe advent minden napján legalább egy jócselekedetet fel kell jegyezniük, én pedig belekezdek az év végi beszámolóm írásába. Évek óta készítek ilyet, hiszen egy amerikai barátunk decemberi levelei annyira lenyűgöztek, hogy úgy döntöttem, átveszem az ötletet. A Pölös család aktuális évének rövid története ez, melyet postán elküldünk a szeretetteinknek, s elteszünk belőle magunknak is egyet. Minden évben napokig írom ezt, ide-oda lapozgatva a naptáram bejegyzései közt, fel-le görgetve a közösségi oldalon posztolt bejegyzéseimet, elmerülve a gondolataimban és a legjobb sztorikon a családdal együtt nosztalgiázva. Az év egyik legkedvesebb időtöltése ez, no meg persze később a címzettek szeretetteljes visszajelzése – szívből ajánlom mindenkinek.

     Advent minden hétvégéje különleges, hiszen tovább készülődünk a karácsonyra. Bár a gyerekeknek hoz ajándékot a Jézuska, azoknak a családtagoknak és barátoknak, akikkel az ünnepek alatt találkozni fogunk, ajándékokkal készülünk. A vásárlásokon túl saját magunk is mindig készítünk valami ajándékot – általában advent második hétvégéje ennek az ideje. Tavaly például befőttes üvegekből csináltunk hóembereket és a pocakját teletömtük saját sütésű mézeskaláccsal, előtte évben rénszarvasokat varrtunk mindenkinek, de volt olyan, hogy gipszet öntöttünk. A harmadik és a negyedik hétvége a sütésé (mondjuk az előzők is, csak épp azokból a finomságokból karácsonyra még csak mutatóban sem marad…). Imádom ezeket az illatokat és azt a pajkosságot, ahogy száll a liszt mindenfele és ahogy „nem lenne szabad” módon csipegetjük és tömjük magunkba a nyers tésztákat. Bár fiaim vannak, mégis remekül remekelnek. Igyekszünk akkora adagokat sütni, hogy kitartson az ünnepekre, minek érdekében biztos, ami biztos, ilyenkor már eldobozolok egy-egy adagot valami szupertitkos és atombiztos helyre. A karácsony előtti nap az utolsó simításoké, megvesszük, amit az ünnepi menühöz frissen kell és tradicionálisan rohanunk egy kört a díszakasztó-kampókért (ez tényleg kötelező eleme minden évnek). Ez a délután utána már csak az enyém – irány az elmúlt időszak és hát év végére igencsak rám férő szépészet, hogy az a karácsonyi varázsló elvégre csak ne egy banya legyen…

     Advent, én így/úgy szeretlek!

PhD 

     Egy hete jelentkeztem utoljára. Napra pontosan egy hete. Igen, péntek 13-dikán. Igen, azon a péntek 13-dikán…

     Nekem egy-egy ilyen nap eddig sosem jelentett semmit, egész egyszerűen nem voltam hajlandó a babonák által diktált szerencsétlenséget az attól való rettegéssel bevonzani. Múlt pénteken sem volt ez másként: boldogan éltem az életet a magam és az év többi 364 napjának módján. Ébresztő, reggeli őrület, tekerés a munkába, mások gyerekének oktatása-nevelése, tekerés haza, a sajátok nevelése-oktatása, házimunka, autó, baráti találkozó, autó, fürdő, ágy, ima, álmok. Nem volt és nincs is ebben semmi különös, ám felébredve minden megváltozott. „Jó” szokásomhoz híven a telefonom kijelzője jelentette az első reggeli fénysugarakat, s a szemeim a közösségi oldal posztjait meglátva sajnos rekord gyorsasággal kipattantak. #PrayForParis olvastam vég nélkül és a linkekből gyorsan kiderült, hogy az én átlagos napomon bizony kifordult a világ a négy sarkából. Terroristák, támadások, bombák, lövések, találatok, ártatlan áldozatok… Sokkolt a gondolat, hogy a barátnőmmel előző este én is egy kávézóban voltam… Sokkolt, hogy hány koncerten és focimeccsen lehettem volna én is áldozat… Sokkolt, hogy hányak számára ért ilyen értelmetlenül véget az élet és hogy hányan váltak élő halottá néhány pillanat alatt. Ártatlan, szabad, egyszerű és a támadóiknak sosem ártó emberek. Én vagy te. Felnőttek, gyerekek, rokonok, barátok, szerelmek... Voltak, nincsenek. Körülnéztem gyorsan, Ok itt mindenki megvan, öleltem, pusziltam őket, ahogy értem. S közben valahol legbelül rettegni kezdtem. Rettegni, hogy mi van, ha legközelebb mi leszünk rosszkor rossz helyen vagy eleve a támadások célkeresztjében. Rettegni, hogy nehogy katonákra, azaz a férjemre és a fiaimra legyen szükség ebben az őrületben. Rettegni, hogy mi lesz velünk. Rettegni, hogy ez az út hova vezet. Nem politizálok, hiszen egyrészt nem szeretek, másrészt ahhoz én egyáltalán nem értek. Wass Albert után szabadon csupán azt kérem: Adjátok vissza az életemet! Nem szeretnék félni és nem szeretnék senkit félni látni s félteni. Szeretnék a gyerekeimtől reggelente aggodalom nélkül elköszönni és szeretném a magunk tisztességes, becsületes és boldog életét háborítatlanul továbbélni. Szeretném a tv-t nyugodtan bekapcsolni, s szeretnék merni repülőjegyet foglalni, utazni. S szeretném, ha a magyar emberek sem veszekednének azon, hogy ki hogyan fejezi ki a szolidaritását, és nem keresnének állandóan fogást a másikon. Hiszen mit tehet egy szitává lőtt édesanya Trianonról, s ki tudja, ki hogyan emlékezett meg az orosz repülőgép-katasztrófa áldozatokról. Örüljünk minden napnak és éjnek. Örüljünk, hogy az ablakunk alatt nem ropognak fegyverek. Örüljünk, hogy egyáltalán van ablakunk. Örüljünk, hogy van családunk. Örüljünk, hogy van, akit szerethetünk és van, akinek fontosak vagyunk. Örüljünk, hogy van munkánk, van ételünk és van életünk. Örüljünk, hogy szabadon számítógépezhetünk, s lehet szabad szándékunkból választott-színezett profilképünk. Örüljünk, hogy mi lehetünk szolidárisak, s nem mi vagyunk az áldozatok, s százszor inkább adjunk mi magunk, mint arra egyszer is rászoruljunk. Elég sok borzalom van a világban, ahhoz egyetlen rossz szóval vagy gondolattal sem kellene, hogy hozzájáruljunk. Boldognak kell lennünk, ameddig csak lehet, mert pontosan a múlt pénteki események ébresztenek rá, hogy mennyire törékeny minden, s hogy az életünk bizony véges.

     A péntek 13. soha többé nem lesz átlagos, mint ahogy 2001 óta egyetlen szeptember 11-dike sem közömbös. Fájó sebek ezek a naptáramban, ilyenkor bevillannak a dőlő ikertornyok, s ezen túl a fekete Eiffel-torony. Elkeserít, hogy „emberek” mire képesek… Elkeserít, hogy egyik ember egyáltalán lehet a másik játékszere… Elkeserít, hogy hova fajulhat bizonyos csoportok játékszenvedélye… Elkeserít, hogy a mindenhatóval takaróznak… Elkeserít, hogy a velem egy levegőt szívnak… Elkeserít, hogy a Föld vízéből akár egyetlen csepp értékes vízhez is jutnak… Gyűlöletre nem lehet gyűlölet a válasz, s részemről nem is az. Döbbenet van és egyetlen határozott akarat: más kárára senki se gyakoroljon valós vagy vélt jogokat. Ne avatkozzanak az életembe, mint ahogy én sem teszek senkinek keresztbe. Élni és élni hagyni minden kívánságom, s hogy senki ne tegye tönkre ezt a szép világot!   

PhD

     Sokszor kérdezitek tőlem, hogy a nem éppen egyszerű mindennapokban hogy van időm és erőm még írni is, s hát bizony eljött az a pillanat, hogy nincs… Illetve nem annyi, mint szeretném… Illetve persze lenne sok (hiszen nincs lehetetlen csak tehetetlen) valahol úgy hajnal 1 és 6 közt... Aki sorstárs, tudja, miről beszélek, aki nem, annak most elárulom: nemcsak az iskolatáska nehéz, hanem az iskola is és nemcsak a gyereknek, hanem a szülőnek is. Legalábbis a magamfajta maximálisan maximalista szülőnek mindenképpen. Szóval tanulunk. Rengeteget tanulunk. Éjjel-nappal tanulunk. S amikor már vagyok olyan okos, mint egy ötödikes, valahogy elbotorkálok az ágyig és beájulok. Ez megy hét közben és hétvégén is, így lassan csodaszámba megy, ha történik velünk valami más is.

      Múlt vasárnap kimentünk sétálni a Fehér-tóhoz - már csak amolyan jutalomkirándulásként is, mert akkor fejeztük be a nagyobbik fiam kötelezőolvasmányát, Wass Alberttől a Tavak és erdők könyvét, s tudtam, hogy arra a bizonyos i-re a lehető legtökéletesebben így tehetjük fel a pontot. A Kiskunsági Nemzeti Park évek óta szervez darulest a szomszédságunkban, de miután ezek a madarak naponta vonulnak el a házunk/fejünk felett, eddig valahogy sosem kerítettünk rá sort, hogy szervezett túra keretében tanulmányozzuk őket. Gyönyörű őszi nap volt, ellentmondást nem tűrően csalogatott a napsütés, a friss levegő, a színes őszi táj, a darvak tízezre és persze nem utolsó sorban a kikapcsolódás, a pihenés lehetősége. Szép magyar szokás szerint délben megebédeltünk, majd nyakunkba vettük a természetet. Sétáltunk, hallgattuk a túravezetőnk által mesélt érdekességeket, fogtunk békákat meg szedtünk csipkebogyót, hiszen a darvakra egy ideig még várnunk kellett. Megtudtuk, hogy soha többet filteres teát, hiszen a kis zacskó a klórozástól olyan amilyen, amit aztán mi szépen beleáztatunk a teánkba a forró vízzel, s ha ez nem lenne elég, a tasak tartalma sem a vélt szárított növény, hanem olyan ízű fűrészpor, amire van igény (FYI). A legtöbb szó persze természetesen a darvakról esett, s csupa lenyűgöző történet. Még mindig csak vártuk őket, hiszen ezek az Afrikába tartó és nálunk csupán megpihenő vándormadarak napközben a közeli termőföldeken legelésznek, s a tóhoz csak alkonyatkor húznak be, hogy aztán az éjszakát itt töltsék, mégpedig fél lábon állva a vízben (így mindig csak az egyik lábuk fázik – merje valaki lebutázni őket!). De ezt megelőzően repkedtek a bakcsók és húztak a libák is, akik felismeréséhez még csak ornitológusnak sem kell lenni, legalábbis az én Nils Holgersonon felnövő generációm azonnal felismeri a gágogásukat, a gyorsabb szárnycsapásaikat, az össze-visszább csapataikat, s hát itt a Fehér-tón sokat segít az is, hogy az este közeledtével ők éppen elvonulnak, azaz kifelé repülnek. Aztán amikor már „mindent” tudtunk a darudübögő nevű mezőségi néptánctól az elavult gyűrűzés helyébe lépett nyomkövető rendszerekig, megjelentek az első darucsapatok. Szigorúan V-alakban és hangosan krúgatva. Mondom én, hogy okosak, hiszen a lakott területeken kívül csakis lőtávon kívül hajlandóak repülni, s bármennyire is álltunk a nádashoz lapulva-rejtőzve, bizony látványosan kerültek minket. A V-alakban repülés magasfokú fizikai ismeretekre is enged következtetni, hiszen így áramot fognak be a szárnyuk alá és energiát tudnak megtakarítani (nem véletlenül repülnek a vadászrepülő-kötelékek is így – nyilván volt kitől ellesni…). Időnként látni egy-egy darut egyedül körözni, na ő a rosszcsont gyerek, aki elhagyta a családját és éppen őket keresi, sőt még a hangja is megváltozik és kétségbeesésében elkezd csipogni – ilyet is volt szerencsénk látni, hallani. Ahogy egyre sötétedett, a darvak behúzó tömege úgy lett mind nagyobb és nagyobb, hiszen természetesen mindannyian az éjszakát megelőzve akartak megérkezni. A naplemente által varázslatosan színesre festett eget telehúzták a szürkés-fekete vonalaikkal és közben olyan koncertet adtak, hogy tudtuk, Wass Albertnek bizony minden egyes szava igaz.

     Aztán ez a nap is véget ért, s indult elölről a mókuskerék. De feltöltődtünk. Feltöltődtünk boldogsággal és békességgel. S jöhetnek a dolgos hétköznapok, mert igenis azok is szépek. Vannak kihívások, küzdelmek, de eredmények és meghitt pillanatok is bőven és ameddig bármelyik megadatik, addig van élet. S mi az igazi boldogság, ha nem az, hogy vannak gyerekeim, akiknek segíthetek, szemeim, amivel csodálhatom őket, árammal ellátott házunk, hogy egy-egy napból a lehető legtöbb kihozható legyen... S biztos vagyok benne, hogy ahogy mi csodáljuk a darvak tökéletes V-jét, ők épp ilyen csodálattal néznek minket. Ahogy a kőműves építi a házat vagy a postás hordja a leveleket, ahogy a játszótéren játszik a sok gyerek, vagy ahogy én ütögetem a sok kis apró négyzetet ezen a fura szerkezeten, miközben a tómenti piros bogyókból főtt teát kortyolgatom és ők megint itt mennek…

PhD

     Megemberelte magát az ősz. Gyakran és sokan tartják szépnek, sőt a legszebbnek, bár szerintem inkább elméletben, jól sikerült képeken ilyen, mint a való életben. Néhány pillanata, mondjuk úgy napja kétségkívül gyönyörű, például amikor éppen a vénasszonyok nyarának déli melegét élvezve járja az ember a színpompás természetet vagy épp a kandalló mellett olvasgat az ablakon kopogó esőcseppek zenéjére, na de azért ezek a ritka kivételek a szó szerint szürke hétköznapok tömegében. Valamit megérzett abból, hogy most milyen vallomásra készülök, hiszen napok óta kedveskedik nekem, de hiába a most is épp száz ágra sütő nap és a közeli Fehértó miatt felettünk krúgató darvak hada, az idilli állapot esetemben legfeljebb az íráshoz remek táptalaj.

     Bár az ősz, mint évszak nem a kedvencem, paradox módon mégis erősen összefonódik vele az életem, amiért mégiscsak komoly helye van a szívemben. Kezdődött mindez 1979-ben, amikor egy őszi napon megszülettem, később ősszel indult minden bölcsődei, óvodai, majd iskolai évem, s eddigi négy munkahelyem mindegyikére is ősszel szerződtem. Legutóbb Isten kegyelméből újra gyakorló tanár lettem annak ellenére, hogy egy éve, akárcsak a kígyó szavára Éva, elhagytam az édenkertet. Csábított az új, a kihívás, az ígéretek, aki a helyemben nem így döntött volna, az vesse rám az utolsó követ. Mindvégig pedagógus maradtam, attól, hogy éppen nem tanárként dolgoztam, mint ahogy a szülési szabadságon lévő vagy épp a nyugdíjas is vitathatatlanul tanár néni marad. Önhibámon kívül lett a múlté az új álom, sőt lett belőle néhány hét leforgása alatt igazi rémálom. Munkanélküli lettem, de sosem éltem meg így, szabadúszóként élveztem a főállású anyaság boldog mindennapjait. Lemondtunk, amiről le kellett és spóroltunk sokat, hogy sikeresen átvészeljük az egy fizetésből megélt (hó)napokat. Ugyanakkor gazdagabbak voltunk sok tekintetben, hiszen mások szolgálata helyett csak és kizárólag a saját családomé lettem. Kellett ez a néhány hónap most már pontosan tudom, okkal döntött úgy a jó Isten, hogy rám fér egy kis nyugalom. A pedagóguspálya (vissza)hívó szava néhány hete érkezett, s örömmel fogadtam, hogy Évával ellentétben engem bizony visszavár az édenkert. Boldogan mondtam igent annál is inkább, hogy az állás a házunkhoz legközelebb eső iskolában várt. Október 15-dike volt az első munkanapom, ami szintén sorszerűen nagyon jó alkalom. 15-dikén volt az esküvőnk igaz júliusban, s mindkét kisfiunk 15-dikén született, az egyik márciusban, a másik augusztusban. Mosolyogva léptem át az új iskolám küszöbét aznap, s teszem ezt azóta is hálás szívvel nap, mint nap. Lett sok-sok új gyerekem a saját kettőm mellé, akiknek legjobb tudásom szerint igyekszem éppúgy segíteni a jelenét s a jövőjét. A jó tanár társ, akinek sok kincse van, s minél többet tud átadni, annál boldogabb. Szereti mindezt jó hangulatban tenni, a diáknak csupán együtt kell ebben működni. Csodaország lehet az iskola, csak a bürokrácia hagyja, hogy a pedagógus munkáját jelentse a tanítás maga. Papírok helyett a gyerekek foglaljanak el központi helyet, legyen ez mindig gyakorlat és ne csak elmélet. Isten áldjon minden pedagógust, akik a pályán vannak, s hivatásul választották, hogy generációkat írni-olvasni-gondolkodni tanítanak. Büszke vagyok, hogy újra közéjük tartozhatok és Dóri néni lehetek, mert a tanár küldetése az egyik legszebb, legnemesebb.

    Szeretlek, nem szeretlek... Az őszt mégsem igazán szeretem, hiszen az elmúlást jelképezi. Csupaszra vetkőzteti a dér és a szél a fákat, és örök búcsút int a beköszöntő hideg a sok szép egynyári virágnak. Elköltöznek a vidám madarak és álomba burkolózik számtalan kedves állat, csak az emléke marad az élettel teli tavaszi-nyári tájnak. Dacolok veled, kedves ősz, mert én bizony az elmúlás ellenére megszülettem, sőt évről-évre már oly sokszor újjá is születtem. Halottak napja van éppen, s engem ez is éltet, a már csak a szívemben élő szeretteim emlékeztetnek, hogy milyen fontos az élet. Minden nap ajándék, eszerint kell élni, egymást és önmagunkat ameddig lehet, addig nagyon szeretni. S egy nem szeretem őszi napot is széppé varázsolni egy finom sütit majszolva vagy tocsogva a hatalmas tócsákban vidáman, mert az élet szép és a hozzáállásunkban van az igazi varázslat. Én most lecsukom a gépet és sétálunk egyet a temetői őszben, gyertyát gyújtunk néhány síron és mesélünk az örök álmot alvó őseikről a gyerekeknek. S közben nagyon boldogok leszünk, mert mi négyen együtt lehetünk, s ők a mennyből mind ilyen életet kívánnak nekünk. Nyugodjon békében mindenki, kinek menni kellett. Kedves élők, ti pedig ősszel-télen-tavasszal-nyáron éljetek!

PhD 

     „Majd elmúlik” – ez volt szeretett nagyapám egyik kedvenc szavajárása, s mint megannyi váratlan helyzetben, most is ő jutott az eszembe. San Franciscóból Los Angelesbe visszaindulva a nemrég még csak vágyálom utazásunk lassan, de biztosan a vége felé közeledett, vagyis tudtuk, hogy bizony ez is elmúlik. Papussal gyakran vitatkoztam, mert szerintem igenis van, ami örök – ilyenné lett az ő emléke is, na meg az a sok kincs, ami idén nyáron a szívünkbe melléköltözött, s bár a testünk hazatért a tengeren (ami óceán) túlról, a lelkünk egy darabja örökre ott maradt.

     A Pacific Coast Highway-t az Amerikai Egyesült Államok, sőt az egész világ legszebb autóútjai között tartják számon, így méltó helyszínéül szolgált az utolsó napjainknak. Ez tulajdonképpen az a főút, szám szerint az 1-es, ami San Franciscóból levisz Los Angelesbe, mégpedig szinte végig a Csendes-óceán partján haladva és az utazót szebbnél szebb látnivalókkal megajándékozva. Nem árt figyelni, mert ez nem a két város közt futó autópálya, s hát a GPS azt az utat diktálja. Érdemes északról délre haladni, mert így a szó szoros értelmében az óceán partján lehet gurulni, na és a kilátó/leálló helyek is zömmel erre az oldalra épültek (naná, hogy nem a szárazföldben való gyönyörködésre). Az óceán lenyűgözően szép. Hatalmas hullámokkal nyaldosó mégis békét árasztó végtelen. Egybeolvad a föld és a menny határa és a suhanó kocsi ablakában a homlokodat az ablaknak támasztva vagy a partján lépdelve nemcsak látod, hanem érzed is ezt. Sokszor megálltunk, mert mindig azt éreztük, hogy most a legszebb, most még szebb, itt aztán tényleg a legszebb… A cipőink is sokszor lekerültek és élveztük, ahogy a homokszemcsék és a felkúszó óceánvíz a lábujjaink közé férkőznek. Aztán amikor egy óvatlan pillanatban az óceán nyert és sikeres elugrás híján bőrig áztunk, hangosan hahotáztunk. Ez mondjuk a felnőttek esetében csupán a lábakat érintette, a legkisebbet, Milánt viszont a kedves óceán tetőtől talpig elintézte. Ritkán nevet az ember olyan őszintén és jóízűt, mint mi ott és akkor, főleg a gyerekek annak tudatában, hogy apa nem moroghat, hisz a bérautó zokszó nélkül szállít ázott madárkákat.

     A PCH-n autózva az óceán mellett néhány hangulatos városba is betéved vagy épp letér az ember. Ilyen volt esetünkben elsőnek Monterey, ahol kétszer is szerencsét próbáltunk. Az első délután odaérve a kikötőben nem nagyon volt szabad parkolóhely és egyébként is mindenáron azt a hangulatos, sziklás-virágos részét kerestük, amire anyu régről emlékezett. A régi konzervgyári részen sétáltunk végül egyet, majd nem sokkal később átéltük az első balesetünket. A nagy forgalomban araszolva koccant három autó egymásnak, amiből a vétkes a leghátsó tanuló volt, aki az előtte haladót lökte neki anyuék kocsijának. Az ijedtség jóval nagyobb volt, mint indokolt, így a felajánlott betétlap nélkül továbbálltunk, s mivel Montereyben már csak csillagászati áron lett volna szállás, megcéloztuk a következő, a parttól viszonylag távolabb eső, tehát olcsóbb szállásokkal kecsegetető Salinast. Nyáron muszáj biztosra menni, mert főszezon Amerikában is, így mivel elég későn érkeztünk, neten előre kiválasztottuk és lefoglaltuk az aznapi szállást. Nagy baklövésnek bizonyult. Az odavezető út eperföldekkel és bérmunkásokkal volt tele, ami nem lett volna nagy probléma, ha a szállásunk és az ő munkásszállójuk nem egy és ugyanaz lett volna. A motel sötét parkolójába begördülve azonban mindenfelől sötét alakok és világító szemek bukkantak elő, a szobákból emeletes ágyak kandikáltak és masszív füst gomolygott ki. Percekig agyaltunk, hogy egyáltalán kiszálljunk-e, de aztán apu és én kivágtuk a kocsiajtót és határozott léptekkel a recepcióra siettünk. Üvegfalon át beszélgettünk a recepcióssal, aki előtte már egészen pontosan háromszor telefonált nekem, hogy jövünk-e (hiába, itt aztán nagyon kell az az egy-két palimadár, aki véletlenül idetéved…), majd amilyen gyorsan csak lehet, elfoglaltuk a kritikán aluli szobákat. A gyerekek emlékképe szerint „olyan büdös volt, mint egy vonat gyomrában”, emellett szedett-vedett bútorok voltak benne összetákolva, s legyen elég annyi, hogy tisztábbnak éreztük magunkat fürdés nélkül, mint abba a tusolótálcába beállva… Míg a férjem azon törte a fejét, hogy a kocsikat hogyan hozhatnánk be éjszakára, én az ablakunk előtti spanyol beszélgetést hallgattam – hajnalig. A csodával határos módon élve ébredtünk, sőt még az ékszereim is rajtam voltak és bár félve fordítottuk el a redőny zsaluit, a kocsijaink is a helyükön álltak. Halleluja. Visszacígeltünk minden mozdíthatót a kocsikba, amiket biztonsági okokból korábban bemenekítettünk, majd elindultunk a szállás árában foglalt svédasztalos reggeli felkutatására. Mit ne mondjak, hát asztal volt, de más semmi, vagyis egy viharvert mikró, pár szem penészes málna meg körülötte néhány döglött légy volt a kínálat. Vagy a munkások voltak nagyon éhesek vagy a szívatás így lett kerek, mindenesetre rekordidőt futva vágódtunk be a kocsikba és húztuk el a csíkot megállapítva, hogy ezennel Harlem is kipipálva. Lévén, hogy útba esett, egy kis időre visszatértünk Montereybe, hátha a reggeli fénynél megleljük végre anya emlékeit. Nem így történt, viszont rábukkantunk egy szépséges partszakaszra, ahol mindannyiunkra ráfért egy kis feszültségoldó, terápiás séta.

     Montereyből a közeli Carmelbe mentünk. Az elegáns kisváros központjában sétálgattunk (pár utcával lejjebb ingyen és korlátlanul parkolhattunk) és jártuk a hangulatos kis üzleteket. Az egyikben az eladó meghallva, hogy magyarok vagyunk olyan szépet mesélt az erdélyi nagyszülei kapcsán, hogy az azóta is gyakran eszembe jut, sőt biztos vagyok benne, hogy sosem fogom elfelejteni. Amikor az ősei annak idején arra kényszerültek, hogy Amerikába költözzenek, vittek magukkal egy befőttes üvegnyi szülőföldet. Ez ott volt a polcukon és évről-évre tömörödött, zsugorodott, amiről azt mesélték az akkor még kis unokának, hogy azért fogy, mert a szellemek minden teliholdkor eljönnek és visszavisznek belőle egy kis csipetet oda, ahova az igazán tartozik. A kislányból azóta néni lett, de ez mélyen beleivódott, és ami a legszebb benne, hogy nem csak a történetet, hanem hogy az igazi gyökerei honnan erednek. Egy amerikai hölgy, aki büszkébben vallja a magyarságot, mint a magyar maga, azért nem mindennapi libabőrprogram. Carmel egyébként is olyan kis elvarázsolt város. Minden szeglete mesébe illő, egyedi, különleges. A gyerekruhabolt például maga a Mennyország (ez a neve), az édességbolt (bár nem az a neve, de akkor is) tiszta Alice Csodaországban, de roppant bájos volt az egész családunk abszolút kedvence, a karácsonyos bolt is, ahol én a jópofa fatáblákban merültem el, anyuék a mindenféle csecsebecsében, a pasirészleg meg a felhúzható, körbejáró, zenélő, táncoló stb. kütyükben, na meg a boltok előtt parkoló jobbnál jobb autókban. Egy padon egy csomag gumicukrot is találtunk és ez volt az a hely, ahol ezt amolyan égi ajándékként minden további nélkül és jóízűen be is faltuk (isteni kárpótlás az elmaradt reggeliért), majd felkerestük a Carmel Missziót. Kalifornia államban 21 misszió van, amelyek a modern állam gyökerei San Francisco és San Diego között a Csendes-óceán peremvidékén, sőt tulajdonképpen velük kezdődött Kalifornia állam története. A missziók ferences szerzetesek által létrehozott olyan telepek voltak, ahol épült egy templom és köré a kis közösség életének színteréül szolgáló épületek, valamint belső kertek. Az egyes missziók egynapi járásra helyezkedtek, azaz helyezkednek el egymástól az „El Camino Real”, azaz A királyi út mentén. A nevéhez méltó, híres amerikai zarándokút ez a mai napig, de mi csupán ezt az egy, carmeli állomását kerestük fel, azt is automobilon. A több száz éves kertbe, sírkertbe, templomba lépve elmesélni nem lehet, mi minden járt át minket. A templomban épp mise volt, zengett a lélekemelő csodamuzsika és azonnal bántuk, hogy az utunkat nem töltöttük meg jobban a missziókkal. Imádtam az itt eltemetett, a feliratozás szerint 151 évet élt ember sírját is – milyen jó lett volna, ha a titokzatosság helyett a titkait hagyja az utókorra.

     Az óceánparton folytva az utunkat nem sokára elénk tárult az általam legjobban várt része a panorámaútnak, az 1932-ben épült fahíd, a Brixby Creek Bridge. Ha csak ennyit látok a PCH-ből, már megérte. Csoda, csoda, csoda.

     Az este San Simeonban ért minket, de az addig vezető út felért egy kisebb safari parkkal. Egy helyen számtalan mókusba botlottunk, de annyiba, hogy úgy hemzsegtek körülöttünk, hogy én konkrétan elkezdtem félni tőlük. Szemtelenek voltak, élelmet kunyeráltak/loptak, sőt a csúcs az volt, hogy az almát félredobták és chipset akartak. Láttunk sok sirályt is, akik közül az épp ácsorgók szelíden és profin pózoltak az őket fotózóknak. Mennyország a természetfotósoknak. Elefántfókák tömege várt ránk San Simeon előtt picivel (olyan picivel, hogy attól féltünk, nehogy odaérződjön majd a szaguk a szállásunkra). Rengeteg és gyomorforgatóan büdös nagy mamlasz hevert egymás hegyén-hátán alva, időnként fészkelődve, arrébb araszolva, felordítva. A megfigyelésük kitűnő program – gázálarcban. Ennek híján továbbutaztunk San Simeonba, elfoglaltuk a tengerre néző, kifogástalan szállásunkat és mivel itt nem volt se bolt, se étterem, átmentünk a szomszédos kisvárosba, ahol elfogyasztottuk az egyik legfinomabb amerikai vacsoránkat egy elképesztően és elképzelhetetlenül nagy grillbárban, ahol az adagok is ehhez mértek voltak. A sült krumplit például egy kenyeres kosárszerűségben kaptuk feltornyozva, de a vacsora maradéka egyben a másnapi étkezésünket is megoldotta. Magunk megtöltése után a kocsik következtek, amiről egy dolgot még nem meséltem el, méghozzá a sajátos fizetési rendszert. Az USÁ-ban ugyanis a tankolásért előre kell fizetni, azaz megtippeled, hogy hány dollárért fér az autódba, bebattyogsz a shopba és kifizeted, majd a pisztolyt ezután leemeled és beletöltöd a kocsidba a kifizetett mennyiséget. Ha kevés lett, újabb összegek befizetésével szórakozhatsz, amíg egyszer csak végre tele lesz, ha viszont nem fér bele a kifizetett mennyiség, visszabattyogsz az üzletbe, és a különbözetet visszakapod - ha készpénzben fizettél, készpénzben, ha hitelkártyával, akkor pedig visszautalják arra. Képzelheted, hogy egy bérautónál, amikor se a tank méretét, se a kocsi fogyasztását nem ismered, de még csak az üzemanyagfajtákon és a kiírt gallonárakon se tudsz eligazodni, ez milyen jó móka…

     Másnap reggel San Simeonban ébredve elfogyasztottuk a szálláshoz járó (és valóban létező) reggelit, majd egy rövid óceánparti séta után felautóztunk a Hearst kastélyba. A sajtómágnás luxusbirodalma a netes leírások, beszámolók szerint csak előzetes bejelentkezés esetén látogatható, de a pénztárban elmondták, hogy amelyik turnusban van hely, abba minden további nélkül be lehet csatlakozni (persze, ha van ilyen turnus – esetünkben volt). Megvettük hát a belépőjegyeket és vártuk a néhány perc múlva induló buszunkat, hiszen a parkoló a kastélytól távolabb, az annak otthont adó hegy/domb lábánál van. A jegyek és az ennek megfelelő vezetett túrák több fajtájából lehet választani, amikről többek közt a kastély honlapja is pontosan felvilágosít – én is onnan tájékozódtam. Mi a „Casa Grande” túrát választottuk, amely során a kastélykert mellett a nappali, fogadó és étkező terekbe, a biliárdszobába, valamint a kinti és a benti fürdőbe nyertünk bebocsátást és a színházteremben nézhettünk korabeli felvételeket. Bár maga Hearst rendre csak „tanyaként” emlegette a birtokát, egy-egy szobája többet ér, mint nálunk bármelyik kacsalábon forgó palota. A világ különböző részeiről vásárolta hozzá össze a műkincseket a mennyezet kazettáitól a perzsaszőnyegeken át az antik szobrokig, de a gyűjteményében vannak például római szarkofágok vagy eredeti szépirodalmi művek, első kiadású regények, sőt kéziratok és levelek is. A legkülönfélébb sztárok fordultak meg itt Charlie Chaplintől Winston Churchillig – azért nem mindennapi érzés az ő hűlt helyükön sétálni vagy épp ugyanazt a kilincset megérinteni. Akit nem nyűgözött le az építészet, azt minden bizonnyal lenyűgözték az állatai, hisz komoly állatkertje is volt „rendes” állatokkal, pl. oroszlánokkal meg zebrákkal, s gyönyörűek a medencék is, bár ott jártunkkor a nyugati partot sújtó soha nem látott szárazság miatt Neptunusz medencéje bizony feltöltetlen maradt. Bántuk, hogy így látjuk, ugyanakkor mélyen tiszteltük a mögötte meghúzódó okot (lám így is lehet környezetet védeni és bizony meg is teszik). A vezetett túra után a kertben bármeddig ott lehet tartózkodni, s érdemes is kevésbé rohanósra fogni, hiszen nem mindennap lehet egy ilyen hely vendége az ember. Érdekesség, hogy a közel 30 évig épülő „tanya” teljesen készen csak Hearst halála után lett (egyesek szerint pedig még a mai napig se), aki azonban annyi tartozást hagyott hátra, hogy a kastély végül Kalifornia államé lett.

     San Simeontól az óceánparton búcsúztunk el, ahova eredetileg a régi filmekből és néhány kedvenc sorozatomból ismert egyszobás iskola miatt mentünk, ám a hatalmas móló és a körülötte hancúrozó bálnák biztosítottak egy kis extraajándékot. Nem is tudom, jöttem-e már valaha olyan lázba, mint amikor megláttam ezeket a hatalmas állatokat fel-le bukkanni, vizet lövellni, a farkukkal csapkodni. Ugráltam, kiabáltam örömömben, ahogy megállt a kocsi, és ahogy, amennyire csak tudtunk, rohantunk be a mólón a közelükbe. Na ezt az élményt elmesélni tényleg nem lehet - képzelheted, ha még most, csupán rágondolva is tiszta libabőr lettem. Egész egyszerűen már megint nem akartunk továbbmenni, csak az idők végezetéig nézni, csodálni őket. De aztán menni kellett. A kocsijaink jó, ha tízzel araszoltak egészen addig, ameddig a bálnákat még látni lehetett, aztán mit ad Isten, néhány kilométer múlva a vidám továbblépésünk érdekében a Hearst birodalom szélén annak gyönyörű zebráit pillantottunk meg. A figyelemelterelő hadjárat jelentem, bejött, csak épp az örökre velük akarunk maradni a bálnák után náluk is elölről kezdődött.       

     Santa Barbara volt a következő városunk - egy újabb kis szépséges ékszerdoboz, ahol megálltunk. Spanyol-mexikói hangulat társul itt a hollywoodi eleganciával, mindenhol rend és tisztaság van és végre jó meleg, ja és persze ráadásként ott a makulátlan, hosszasan elnyúló, pálmafás, finomhomokos óceánpart. Az álomból a szobaárak ráztak fel gyorsan, így az éj leszállta előtt továbbmentünk a kevésbé puccos és felkapott, de szintén nagyon szép Venturába. Ahogy a PCH tartogatta számunkra a legrosszabb amerikai szállást a rémálom munkásszálló képében, éppúgy köszönhetjük neki a leghangulatosabbat is. Venturában viszonylag baráti áron bugyogott az ablakunk alatt a jakuzzi, izzott a (mű)tűz a szobánk kandallójában és aludtunk utoljára egy igazán jót az Amerikai Egyesült Államokban.

     Volt hátra még két nap, de az már újra Los Angelesben és hát a közelgő paralimpiai játékok miatt a szálláskeresés komoly nehézségekbe ütközött, azaz sokáig úgy tűnt, hogy sehol sincs üres szoba 7 főre. Északról a városba érkezve végül a város déli szélén (uszkve 1,5 óra autóútra és ezalatt apuék kocsiján egy épp arra járó karó okozta horpadással gazdagodva) akadt egy családi vállalkozás, ahol volt 2 szabad szoba. Kis fiatal páros, amerikai férj és indiai feleség üzemeltette hol az egyikük, hol a másikuk karján növögető pár hónapos kisgyerekkel, egyszerű szobák voltak, de tiszták, felszereltek és az alázatosan dolgozó tulajok kedvesek, segítőkészek, bár a folyamatosan vacakoló nethez nem nagyon értettek. 2 napunk volt hátra. Az egyiket a tervek szerint egész napos boltozással töltöttük Camarillóban, amit egész egyszerűen bűn kihagyni (ezt elsősorban a shopping napra értem). Többször utaltam már rá, hogy nem először vásároltunk az út során (hol „csupán” a hőség elől bemenekülve, hol éppen ellenkezőleg, a hideg miatt meleg ruhákat keresve), akárcsak arra, hogy a kinti árak mennyire kedvezőek. Példának okáért Camarillóban 30 dollárért (nincs 9000.- forint) vehető a Converse, de hoztam magamnak onnan 5 dollárért (1500.- forint se) szuper ruhákat is, vagy Hilfiger meg Calvin Klein cuccokat nagyjából H&M-es, sőt inkább olcsóbb árakon, ja és többek közt a Michael Kors is jóval olcsóbb ott, mint itthon. Az abszolút kedvencünk egyébként a ROSS nevű láncolat volt odakint, ahol végképp jó árakon lehet összevadászni nagyon jó cuccokat. Számtalan ROSS-ban voltunk, mert „minden ROSS-ban van valami jó” (ezen az újraértelmezésen kint nagyon sokat nevettünk), s mindenkinek bátran ajánlom amellett, hogy a közelébe jutást pedig szívből kívánom.

     Az utolsó napunkra ahhoz méltó programokat tartogattunk: megreggeliztünk a Dunkin' Donutsban (fánk, fánk és fánk), majd ellátogattunk a híres Getty Centerbe, majd Malibuba. A Getty Center az a művészeti központ, ami a magamfajta kevésbé lelkes műkedvelőt és a gyerekeket is azonnal elvarázsolja, hála Jean Paul Gettynek és az amerikai újraértelmezésnek. Mr Getty amerikai olajmilliárdos és szenvedélyes műgyűjtő volt a múlt században (éppen akkor halt meg, amikor a nővérem született, bár nem hinném, hogy benne reinkarnálódott...). A világ leggazdagabb emberének tartották a halálakor (sőt ezzel már 10 évvel korábban bekerült a Guinness Rekordok Könyvébe), amikor is 661 millió dollárt hagyott a múzeumra, amely ennek köszönhetően a világ leggazdagabb gyűjteménye lett. A Getty úr nagylelkűségéhez és a kincsekhez méltó új és lenyűgöző Getty Center 1997-ben készült el. Gyönyörű mind maga az épület, mind az őt körülvevő környezet és hát a fellelhető műalkotások is valahogy más megvilágításba helyezik a művészetet. Logikusan, égtájak és korszakok szerint elrendezett és jól bejárható minden, sőt a leghíresebb látnivalók (értsd Degas, Van Gogh, Renoir..) külön ki vannak emelve az ingyenesen osztogatott prospektusokban (egyébként az egész központ ingyenes, a látogatóknak csupán a parkolásért kell fizetni). A gyerekek mindenféle feladványok megoldásai után kutathatnak, sőt bizonyos műalkotásokból életnagyságú játékokat is alkottak nekik, hogy azok garantáltan az emlékezetükben maradjanak. A benti ámulatot a gyönyörű kert csak tovább fokozta, ahol a makulátlan gyep, a színpompás virágok, a hangulatos lugasok és csobogó víz ideális helyszíne egy kellemes sétának, pikniknek, amihez még a tűző nap ellen védő fehér ernyőket is biztosítanak a látogatóknak. Rengetegen ücsörögtek itt ráérősen velünk egyetemben, a világ mindenféle tájáról érkező gyerekek pedig a mieinkkel egyetemben hol kézen állva, hol a domboldalon vidáman gurulva szórakozatták egymást és saját magukat. Éreztem, ahogy kattognak bennem a percek, jelezvén, hogy lassan véget ér mindez, minden.

    Malibut választottuk a kint tartózkodásunk legutolsó helyszínének, hiszen ha megannyi itt lakó sztárnak, sőt még annál is több itt játszódó filmnek és sorozatnak megfelel, sejtettük, hogy a retinánkba égő utolsó kockáknak tökéletes lesz. Egy ideig kóvályogtunk, hogy valóban a legmenőbb villák előtt sétálgathassunk, de végül a jellegzetes Malibu móló környékével is beértük. Bár az óceán irtó hideg volt, nagyon hullámzott és, ha ez nem lenne elég, cápaveszély volt (nem régiben olvastam egy nem sokkal későbbi, szeptember 6-dikai konkrét boardozó vs. fehércápa kalandról), nagyon elszánt voltam, hogy az érzés és a fotók kedvéért én bizony akkor is belerohanjak. Sokszor megindultam és sokszor sikerült is - egészen pontosan a bokámig. A sok vidám kacaj aztán egyre halkult, ritkult és a Nap korongjával együtt teljesen eltűnt.

     A hazaindulás reggele pakolással, ide-oda, ki-be, befér – nem fér „játékkal” és sűrű mérlegeléssel telt. Miután mindennek akadt megfelelő helye, elindultunk - utoljára. Volt még némi időnk, így az aprókat még egy-két boltban elköltötöttük, majd ettünk egy utolsót a(z amerikai) földön. A kocsikat az autókölcsönzőbe történő leadás előtt teletankoltuk, majd a GPS-es apuék elvezettek minket a mi kölcsönzőnkig, majd továbbmentek a sajátjukig. Akárcsak annak idején a kocsi átvétele, a leadása is hihetetlen frappáns. Terelnek, hova állj be, ahol az égvilágon semmi teendőd nincs, csak a kulcsot benne hagyva kiszállsz és a néhány lépésre található és szinte percenként induló reptéri buszra felszállsz. A reptéri busz a reptető légitársaságnak megfelelő kapunál rak ki, ahova érkezve gyakorlatilag azonnal megtörténhet a becsekkolás, ami a tengerentúli járatok esetén egyébként legalább 3 órával a járatindulás előtt megkezdődik. Az ilyenkor szokásos tortúrák mellett egy helyen a hetes fogatunkból engem pluszba kiszemeltek és valami fertőzés vagy járványvizsgálat céljából megkapargatták a tenyeremet, de pár másodpercen belül mondták is, hogy minden rendben, mehetek, mehetünk. Gyakorlatilag végigaludtuk az egész repülőutat leszámítva, hogy azt Frankfurtban megszakította egy átszállás. 1 hónap és 1 nap után egy pénteki délutánon léptünk újra magyar földre, majd hazáig szótlanul bambulva, illetve a 9 óra időeltolódás miatti napra pontosan 9 álmatlan éjjelen emésztettük mindannyian, hogy vége. Elképesztő 1 hónapot tudhatunk magunkénak, amiért nem győzök elég hálás lenni a szüleimnek, a férjemnek, a klassz gyerekeimnek, a szintén velünk utazó keresztanyámnak, na és persze a jó Istennek. Ha ezeket az élményeket kell beosztanom a hátralévő életemben, azt sem bánom, akkor is megérte. De megsúgom, újra spórolunk, úgyhogy lesz itt még folyt. köv. (s remélem, hogy soon).

The End

PhD

     Szerencsés ember vagyok, hisz amióta az eszemet tudom, szeretek, így sosem tudtam igazán azonosulni a „Szeretlek is meg nem is, tudod íííígy van ez” című/refrénű dallal. San Franciscóval megismerkedve azonban rögtön ez a dal jutott eszembe… Az egyik legszebb, leghangulatosabb és legjobban felfedezhető város, ahol valaha is jártam, ám az időjárása (no meg az árai) miatt előre rettegtem tőle – nem hiába.

     San Francisco az azonos nevű félszigeten fekszik, így csupán délről érkezve tud az ember a szárazföldön autózva begördülni. Nyugatról a végtelen óceán határolja, északról az egész világon ismert piros íves Golden Gate Bridge vezet a belvárosba, kelet felől pedig vagy az Oakland vagy a San Mateo – Hayward öbölhíd. Előzetes szállásfoglalásunknak megfelelően a Yosemite parkból a 92-es főúton, s így a San Mateo - Hayward hídon érkeztünk a város déli részébe, konkrétan a repülőtér környékére, ahol horror light áron tudtunk megszállni. A híd, mint az összes előbb említett társa, fizetős, amivel nem árt tisztában lenni, de persze magyarosan is meg lehet ezt oldani. Hiába tudtam én, sőt láttam kiírva nagy betűkkel, hogy fizetnünk kell, ha a hatalmas, kora esti forgalomban előttünk hasító, GPS-es másink kocsink ezt nem így gondolta. Gyorsan mérlegeltünk, hogy elveszni vagy büntetést fizetni „akarunk”, s bár én az előbbire próbáltam rávenni a volánnál ülő férjemet (értsd: ordítottam), ő nem így gondolta és ennek megfelelően továbbra is a gázpedált nyomta. A fizetésről annyit, hogy vannak sávok, ahol gond nélkül mehetsz (ez ragadta magával a kevésbé alaposan felkészülő szüleimet), s van néhány, ahol lehúzódva fizethetsz. Bár megtévesztő lehet, ez mégsem kedv kérdése, hogy kell-e, hanem azon múlik, hogy előzetesen a neten már fizettél-e. Aki pedig sem előre, sem a helyszínen nem fizet, az utólag fog egy büntetéssel megemelt összeget. Na itt jön a magyar, aki hazaérve rögtön megszünteti a kint használt kártyáját/számláját, s így aztán az autókölcsönző cég hiába kapja meg a felszólítást, bottal ütheti az elkövető nyomát. Mindkettőt tapasztalatból írom, hiszen apuék az előbbi módon jártak el és így megúszták, a mi számlánk viszont a mai napig él, úgyhogy néhány héttel a gikszer után bizony le is emelték róla a hídhasználatunk árát. A híd egyébként különleges élmény (az utólagos felár ellenére is), hiszen a maga több mint 11 kilométerével az az érzésed, hogy a körülötted elterülő „tengernyi” víz felett nyíl egyenesen mész a végtelenbe. Nekem nagyon tetszett, amihez kétségkívül hozzájárult az is, hogy éppen alkonyodott. Nem volt klasszikus naplemente, de a kezdődő szürkület misztikus fényei éppoly szépre varázsoltak mindent. Aztán hirtelen újra evilági lett minden, amikor is a legjobb szándékaink ellenére csak elhagyta egymást a két autónk, hiszen egy gyors sáv- és ezáltal autópálya-váltást nekünk, mint hátul menőknek nem sikerült lekövetnünk. Mivel ez nem először fordult elő, elég rutinosan vettem elő a papírtérképet, kerestünk wifit, annak híján kértünk segítséget, és a szállásra végül mi is szerencsésen megérkeztünk. Itt kiderült, hogy a neten foglalt szobák és ágyszámok nem stimmelnek, így jött az újabb kalamajka, aminek a vége az lett, hogy „jobb híján” elszállásoltak minket egy vadonatúj, eddig még nem is használt szárnyban – persze az aranyárral vetekedő felárért. A szobák elfoglalása után első dolgunk volt, hogy a hűvös nyári estén a fűtést maximálisra állítottuk, majd a vacsorából hazaérve a teli has és a pokoli meleg tökéletes párosa mindannyiunkat rekord gyorsasággal álomba ringatott. Talán ennek, talán a kíváncsiságnak köszönhetően hamar indult a következő napunk. Kifogástalan, illetve ha jól meggondolom, erősen kifogásolható reggelink volt, ami azt hiszem maga volt a Lucullusi lakoma modernkori változata (magam is csodálkozom, hogy a későbbi képeken hogyan tudtam olyan ügyesen behúzni a hasam…). San Francisco roppant helyes „kis” város, ügyes ütemezéssel akár egy, de picit komótosabban két nap alatt teljesen felfedezhető. Nem volt kérdés, hogy hol kezdjük a megismerését, egy emberként értettünk benne egyet, hogy irány a város szimbóluma, a Golden Gate. Bár a hídhoz elmenni és néhány képet készíteni nem túl időigényes móka, de minket egyszerűen lebilincselt annak minden varázsa, velejárója. Az időjárás a szó szoros értelmében percenként változott a kellemes napos és a szeles felhős közt ugrabugrálva és a köd, mint egy kedvére fagyizó kisgyerek nyaldosta hol befalva, hol csak körülötte keringve a hidat. Hosszú ideig sétálgattunk, ahol csak lehetett (nem is érdemes máshol, hiszen fültanúi voltunk, hogy hangosbeszélő szólít le, ha nem arra kijelölt és/vagy veszélyes helyen próbálsz fotózni vagy épp pózolni). Rácsodálkoztunk az építésekor használt huzal méreteire, végignéztük a híd történetét és fizikai törvényszerűségeit bemutató szabadtéri kiállítást, hosszasan bogarásztunk a Golden Gate shopban és természetesen végig is autóztunk rajta (persze, nem a shopon, hanem magán a hídon). Ez, mint korábban már utaltam rá, megint egy fizetős program, azonban valamilyen okból éppen akkor nyitva volt az Aranykapu, azaz nem kellett fizetni, hát átbújtunk rajta, ahogy azt a népdalunk diktálja (szerintem ez időnként a dugóhelyzet javításának okán a cég ajándéka - szerintem). A túloldalon is learaszoltunk a parkolóba, onnan is megcsodáltuk a hidat és az ebből a szögből mögötte elterülő várost, majd a nagy szél miatt (és a még mindig ingyenességben bízva) gyorsan vissza is indultunk a belvárosba. A Lombard Streetet mindenki izgalommal várta, hiszen a világ legkanyargósabb utcáján leautózni igencsak jó buli (legalábbis, ha vezetni nem kell, akkor mindenképpen). Gyönyörűséges ez az utca, telis tele az én fejemnél is nagyobb fejű, rózsaszínes virágokkal (nem azért, mintha ultra méretű fejem lenne, de a hazai hóvirágra vagy pipacsokra gondolva azért érezhető, hogy csöppet nagyobbak), melynek az utolsó szakasza 400 méter 8 hajtűkanyarral. Csoda, ha a megengedett legnagyobb sebesség mindössze 8 km/óra (s ennek betartásához bizony nincs szükség elrettentő traffipaxokra)? Ezt messze alulmúlva „száguldottunk” le rajta, majd gyalogosan is ízlelgettük kicsit ezt a nem mindennapi kaptatót. Pár sarok után máris az öböl partján találtuk magunkat, ahova közelsége miatt akár le is sétálhattunk volna. A híres Pier 39-et céloztuk meg elsőként, ami egy kis ékszerdoboz az ide bekanyarodó óceán partján. Számtalan hangulatos kis üzlet és falatozó között értünk ki a partra, ahol megállva elénk tárult az Alcatraz maga, balról pedig áramlott a fókák korábbról már jól ismert szaga, majd néhány lépést után természetesem láthatóvá vált a szagok forrása. Az Alcatraz egy szigeten áll, ahova a kikötőből induló hajókkal át lehet menni, ha előre bejelentkezik az ember vagy épp szerencséje van, de a családi börtöntúra a lelkesedés hiányában esetünkben elmaradt. Igazán a gyerekeknek akartam megmutatni mindazt, amit egy börtön és annak múltja számukra mesélhet, de erre sem ők, sem a többiek nem vágytak, így az igencsak szeles helyről a Ghirardelli csokoládébolt cukrászdájába helyeztük át a székhelyünket. Az elképesztő árak miatt kénytelenek voltunk a világhíres finomságok megtekintésével beérni, bár a bejárati ajtók mindegyikében osztogatott ajándékcsokik közt körözve ez cseppet sem esett nehezünkre, na és azért egy-egy forrócsoki képében azért csak került a mi asztalunkra is egy kis luxus. Kellőképpen feltöltődve és átmelegedve jöhettek a cable carok, azaz a híres kábelvontatású közúti villamosok, melyek lassan 150 éve róják San Francisco dimbes-dombos utcáit a rajtuk lógó, fel-leugráló utasokkal. A csokibirodalomból kilépve gyakorlatilag szinte azonnal a Powell Street végállomáson találtuk magunkat, ami azért fontos, mert itt található az a fordítókorong, aminek a segítségével menetirányba fordítják az egyirányú kocsikat. Ezt mi már a Vasúttörténeti parkból jól ismertük, így kevésbé hozott lázba, s sajnos a cable carból is gyorsan kiszerettünk meglátva a végeláthatatlanul kígyózó, ráváró sort, na meg az árakat. Olvastam, hogy érdemes egy megállót felsétálni, hiszen ott már sosincs tömeg és a folyamatos fel- és leszállás biztosított, de mi még ennél is rafináltabbak voltunk. A megállóban egész egyszerűen jegy nélkül pattantunk fel néhány fotó kedvéért a helyi 4-es/6-osra, s mire ezt észrevették, már mosolyogva ugrottunk le zsebünkben az áhított fotókkal. Hiába, csak magyarok vagyunk. A Union Square és környéke (=boltok) fért bele még a napba és a Chinatown, azaz a kínai negyed meglátogatása. Persze, hogy az üzletek titkos bugyraiba is bejutottunk (ruhák mögötti titkos járatokon átkelve elénk tárult a titkos Vuitton és társai világa), alkudtunk, vásároltunk és egy filmforgatásba botlottunk, amiben a férjem és a gyerekek, mint utcarészlet kezdték meg filmes karrierjüket. Másnap ott kezdtünk, ahol a gyerekkorom nagy részét töltöttem: az Alamo Square-en. Persze nem a szó szoros értelmében, csupán a tv-t nézve, hiszen itt játszódott az egyik kedvenc gyerekkori sorozatom, a Sky tv-n vetített Full House, de a jellegzetes viktoriánus házak vagy, ahogy itt hívják őket, a Painted Ladies megannyi más filmből, filmsorozatból is ismerős lehet. Középen egy nagy zöld domb van, rajta ösvények, padok meg játszótér az apróbbaknak és ezt szegélyezik körbe az egymáshoz tapadó régi színes házak. Rendkívül hangulatos, bár nem árt óvatosan élvezni a környéket, hiszen az utcák széle tele van vészjósló üvegszilánkokkal, azaz ezt a helyet nemcsak a turisták, hanem a gazemberek is igencsak szeretik. A Full House után a Twin Peaks következett, amely már a magyar televízión is futó sorozat volt a ’90-es években (Laura Palmer neve vagy a főcímzene szerintem mindenkinek ismerősen cseng), s San Franciscóban egy újabb hely, egészen pontosan két csúcs a város felett. Kisebb nehézségek, eltévedések és útbaigazítások után végül megérkeztünk erre a szép, de barátságtalan helyre. Olyan erős szél fújt, hogy a kocsi ajtajait csak egyesével lehetett kinyitni, különben a huzat kirántott belőle minden mozdíthatót, s hát amilyen huzatos, éppoly hideg is volt. A must have fotók után inkább a kocsiból gyönyörködtünk a lábaink előtt heverő városban, a ködből épp csak kikandikáló Golden Gate hídban és beazonosítottuk a következő célpontunkat, a Japán teakertet is magában foglaló Golden Gate parkot. Átautózva ismét azzal szembesültünk, hogy a parkolókban gyanúsan sok az üvegszilánk, de bízva az isteni gondviselésben elindultunk a gondosan ápolt, ezerarcú parkba. Ez a park tényleg nagyon szép, ilyenkor bánja az ember, hogy egy mindent látni akaró, rohanó turista, hiszen legszívesebben leheverne a fűbe és egész nap csak nézelődne meg álmodozna. Nekem a sok tarka növény, a különféle épületek meg szökőkutak mellett a padok tetszettek a legjobban, hiszen rajtuk kis réztáblák jeleztek egy-egy sorsot, üzenetet. Volt, amelyiket a nagyszülők iránti szeretetből állították a hálás unokák, mást egy magára maradt férj a néhai feleségének és a közös emlékeknek, megint más különleges barátságot hirdetett. Könnyes szemmel bogarásztam végig mindet, s irigykedtem, hogy nálunk ilyen miért nincsen. Éltében adnék padot a szeretteimnek, hogy együtt járjunk ücsörögni rá, ameddig lehet. Az amerikai sorsok után a Japán teakerttel ismerkedtünk meg. Még az első kinti napjaink egyikén beszélgettem hosszasan egy bolti eladó lánnyal Los Angelesben, aki sok hasznos tanáccsal látott el és egy kis cetlire külön felírta, hogy Japanese Tea Garden. Azt mondta, ígérjem meg, hogy ide mindenképpen elmegyünk, s bár eredetileg is terveztük, így igazi küldetéssé vált számunkra. Nem olcsó mulatság ez sem, de az a szemet és lelket gyönyörködtető látvány és átszellemült idő, amit cserébe kapsz, valóban minden kincset megér. Mini Japán ez, ott honos növényekkel, jellegzetes épületekkel, Buddha és egyéb fontos szobrokkal, japán híddal és hangulatos ösvényekkel. Sok a turista, de valahogy mégsem zavaró, sokkal inkább egy nyugalmas sziget ez a metropoliszban. Ha meleg lett volna meg szikrázó napsütés most minden bizonnyal leföldimennyországozom, a borongós hűvösben viszont egyszerűen „csak” imádtam. Jócskán benne jártunk már a délutánban, amikor megszavaztuk a búcsúvacsorát a Pier 39-nél látott Bubba Gumpban. Ekkor már annyira fáztunk, hogy mindent magunkra vettünk, amit találtunk, illetve ad hoc vettünk, de ezen a ponton már a szalonképtelen megjelenés sem tudott minket érdekelni. A maga alulról közel húsz foka nem lett volna annyira hideg, ha nem fúj hozzá az óceán felől érkező hűvös szellő (= dermesztő orkán), nem júliust írunk és nem a 40-50°C-os sivatagból érkezünk, de a helyzet éppenséggel ez volt. San Francisco időjárása a helyiek szerint is pocsék – elmondásuk szerint másokhoz képest csupán októberben kellemes (next time) – s elárulom, hogy részemről ezért nem lett egy mindent elsöprő, újabb szerelem (legalább London méltó társra lelt a kiközösítettek közt). Summa summárum, a szedett-vedett megjelenésünk ellenére, rövid várakozást követően bebocsájtást nyertünk a Forrest Gump című filmnek emléket állító, irtó hangulatos Bubba Gump étterembe. Megszámolhatatlan sokszor láttam ezt a filmet, így szinte az eredeti filmes relikviák látványával jól laktam meg a sok szép filmes idézettel, na és az öbölre és az Alcatrazra nyíló kilátással. Az étlapot tanulmányozva megláttuk, hogy itt bizony szinte minden rákból van, amivel csupán annyi volt a probléma, hogy a családunk nem egy tengeri herkentyű fan (a nagytöbbség hozzányúlni sem hajlandó), így átnyargaltunk a gyerekmenükre. A pincér amellett, hogy hülyének nézett minket, percekig próbálta magyarázni, hogy a gyerekmenü a fél fogunkra sem lesz elég, de végül sikerült meggyőznünk, hogy így legalább a desszertnek is marad bennünk hely, szóval csak megkaptuk a gyerekmenüinket. Mondanom sem kell, hogy az adagok az amerikai méreteknek megfelelően nemhogy kevésnek, még soknak is bizonyultak, így desszert végül csak a gyerekeknek kellett (akikbe naná, hogy a főétel korábban nem fért bele, de a cifra fagyinak valahogy csak lett préselve hely). Levezetés és méltó búcsúképpen autókáztunk egy jót San Francisco utcáin, majd hazafele menet belebotlottunk egy újabb Goodwill boltba, ahol lehúzódtunk egy kicsit (konkrétan záróráig) kincsvadászni. Ez egy olyan hálózat, ahova az emberek mindent bevihetnek, amire otthon már nincs szükségük, a rászorulók pedig pici pénzért tudják megvenni ezeket és a bevétel egy része is jótékony célra megy. Látványra olyasmi, mint nálunk a turi, csak hát ugyebár nagyon más a működési elve és nem csak ruhaneműk vannak. Az első ilyenben járva én rögtön rajongó lettem – 1-2 dollárért vettem a jobbnál jobb könyveket, de a bolti 20-30 dollár helyett 2 dollárért lett menő baseball ütője a gyerekeknek, meg nekem 50 centért egy vagon álomszép kötőfonal és hasonló kincsek. Rutinos utazók most biztos felhördültek, hogy súlyhatár vs. könyvek. Nos, ezt konkrétan úgy oldottuk meg, hogy az összes nem mért kézipoggyászunk (nők ridikülje, fiúk hátizsákja, laptop- és kameratáskája) telis tele volt könyvel – működött. S ha már itt tartunk, a szép mosoly is, hiszen hazafele jövet azért 2 bőröndünk csak túlsúlyos lett (a 14-ből ez nem rossz arány), de kedvesen elmagyaráztam, hogy egy család vagyunk, s hát valamelyikbe több cucc került, valamelyikbe kevesebb, de ha ragaszkodik hozzá, átcsoportosítom itt a mérlege segítségével, hogy jó legyen. Nem ragaszkodott, mehetett fel felár nélkül a 2 pattanásig tömött, mellesleg eredetileg ultrakönnyű Samsonite a repülőre, benne többek közt az előbb említett dög nehéz baseballütővel, a butiknyitáshoz is elegendő új ruhával és a fél százlábúnak elegendő új cipővel (hát, ha egyszer a kinti árak annyira kedvezőek…).

     San Franciscóban utoljára hajtottuk aznap álomra a fejünket, s tulajdonképpen megkezdődött a nagy utazás utolsó része: a Pacific Coast Highwayen visszaautóztunk Los Angelesbe, ahonnan haza repültünk Budapestre. Legközelebb ezekről és egyben utoljára mesélek.

Folyt. köv.

PhD