Egy hete jelentkeztem utoljára. Napra pontosan egy hete. Igen, péntek 13-dikán. Igen, azon a péntek 13-dikán…
Nekem egy-egy ilyen nap eddig sosem jelentett semmit, egész egyszerűen nem voltam hajlandó a babonák által diktált szerencsétlenséget az attól való rettegéssel bevonzani. Múlt pénteken sem volt ez másként: boldogan éltem az életet a magam és az év többi 364 napjának módján. Ébresztő, reggeli őrület, tekerés a munkába, mások gyerekének oktatása-nevelése, tekerés haza, a sajátok nevelése-oktatása, házimunka, autó, baráti találkozó, autó, fürdő, ágy, ima, álmok. Nem volt és nincs is ebben semmi különös, ám felébredve minden megváltozott. „Jó” szokásomhoz híven a telefonom kijelzője jelentette az első reggeli fénysugarakat, s a szemeim a közösségi oldal posztjait meglátva sajnos rekord gyorsasággal kipattantak. #PrayForParis olvastam vég nélkül és a linkekből gyorsan kiderült, hogy az én átlagos napomon bizony kifordult a világ a négy sarkából. Terroristák, támadások, bombák, lövések, találatok, ártatlan áldozatok… Sokkolt a gondolat, hogy a barátnőmmel előző este én is egy kávézóban voltam… Sokkolt, hogy hány koncerten és focimeccsen lehettem volna én is áldozat… Sokkolt, hogy hányak számára ért ilyen értelmetlenül véget az élet és hogy hányan váltak élő halottá néhány pillanat alatt. Ártatlan, szabad, egyszerű és a támadóiknak sosem ártó emberek. Én vagy te. Felnőttek, gyerekek, rokonok, barátok, szerelmek... Voltak, nincsenek. Körülnéztem gyorsan, Ok itt mindenki megvan, öleltem, pusziltam őket, ahogy értem. S közben valahol legbelül rettegni kezdtem. Rettegni, hogy mi van, ha legközelebb mi leszünk rosszkor rossz helyen vagy eleve a támadások célkeresztjében. Rettegni, hogy nehogy katonákra, azaz a férjemre és a fiaimra legyen szükség ebben az őrületben. Rettegni, hogy mi lesz velünk. Rettegni, hogy ez az út hova vezet. Nem politizálok, hiszen egyrészt nem szeretek, másrészt ahhoz én egyáltalán nem értek. Wass Albert után szabadon csupán azt kérem: Adjátok vissza az életemet! Nem szeretnék félni és nem szeretnék senkit félni látni s félteni. Szeretnék a gyerekeimtől reggelente aggodalom nélkül elköszönni és szeretném a magunk tisztességes, becsületes és boldog életét háborítatlanul továbbélni. Szeretném a tv-t nyugodtan bekapcsolni, s szeretnék merni repülőjegyet foglalni, utazni. S szeretném, ha a magyar emberek sem veszekednének azon, hogy ki hogyan fejezi ki a szolidaritását, és nem keresnének állandóan fogást a másikon. Hiszen mit tehet egy szitává lőtt édesanya Trianonról, s ki tudja, ki hogyan emlékezett meg az orosz repülőgép-katasztrófa áldozatokról. Örüljünk minden napnak és éjnek. Örüljünk, hogy az ablakunk alatt nem ropognak fegyverek. Örüljünk, hogy egyáltalán van ablakunk. Örüljünk, hogy van családunk. Örüljünk, hogy van, akit szerethetünk és van, akinek fontosak vagyunk. Örüljünk, hogy van munkánk, van ételünk és van életünk. Örüljünk, hogy szabadon számítógépezhetünk, s lehet szabad szándékunkból választott-színezett profilképünk. Örüljünk, hogy mi lehetünk szolidárisak, s nem mi vagyunk az áldozatok, s százszor inkább adjunk mi magunk, mint arra egyszer is rászoruljunk. Elég sok borzalom van a világban, ahhoz egyetlen rossz szóval vagy gondolattal sem kellene, hogy hozzájáruljunk. Boldognak kell lennünk, ameddig csak lehet, mert pontosan a múlt pénteki események ébresztenek rá, hogy mennyire törékeny minden, s hogy az életünk bizony véges.
A péntek 13. soha többé nem lesz átlagos, mint ahogy 2001 óta egyetlen szeptember 11-dike sem közömbös. Fájó sebek ezek a naptáramban, ilyenkor bevillannak a dőlő ikertornyok, s ezen túl a fekete Eiffel-torony. Elkeserít, hogy „emberek” mire képesek… Elkeserít, hogy egyik ember egyáltalán lehet a másik játékszere… Elkeserít, hogy hova fajulhat bizonyos csoportok játékszenvedélye… Elkeserít, hogy a mindenhatóval takaróznak… Elkeserít, hogy a velem egy levegőt szívnak… Elkeserít, hogy a Föld vízéből akár egyetlen csepp értékes vízhez is jutnak… Gyűlöletre nem lehet gyűlölet a válasz, s részemről nem is az. Döbbenet van és egyetlen határozott akarat: más kárára senki se gyakoroljon valós vagy vélt jogokat. Ne avatkozzanak az életembe, mint ahogy én sem teszek senkinek keresztbe. Élni és élni hagyni minden kívánságom, s hogy senki ne tegye tönkre ezt a szép világot!
PhD
