Folyt.
Ahogy azt már korábban megírtam és -mutattam, az új, 2020-as év Thaiföldön ért minket. 2019. december 11. óta voltunk távol Magyarországtól. Utaztunk földön, vízen, levegőben és 4 rohammentőben. Megjártunk több országot és kórházat, lemondtunk Chiang Mairól, Burmáról és Laoszról. Nevettünk nagyokat és sírtunk nem keveset. Voltunk nagyon mélyen és elkezdtük látni az alagút végén a fényt…
Január elején (hogy pontosan idézzem a beutalót, természetesen 2563 januárjában) apura kontrollvizsgálat várt az adventista Mission Kórházban, amiről két dolgot nem árt tudni. Az egyik, hogy a „missön hoszpitl” hallatán az összes tuk-tukos és taxis néz, mint Rozi a moziban, hisz fogalmuk sincs, hogy az mi. Kénytelen az ember az iskolapadban szerzett és az angolszász országokban edzett angolját tovább csiszolni: „micsön hopitá” és már száguldunk is… Ugyanez igaz mondjuk a visszaút tekintetében is, hiszen a Prince Palace szálloda pedig nemes egyszerűséggel „prin pálé”. A másik érdekesség a kórházi látogatásaink kapcsán részben vicces, részben elgondolkodtató, hiszen komoly igazolása lehet a vonzás törvénye működésének. Még az Ázsia Expressz nevű tévéműsorban vagy az azt kísérő Nánázsia vlogban hívta fel Ördögh Nóri a figyelmet egy meglehetősen érdekes bangkoki utcanévre, amit szerettünk volna magunk is látni és a poén kedvéért lefotózni, de nem így… Történt ugyanis, hogy az 1569 km2-es (=3 Budapest) területű Bangkokban hova vitte be aput első este a mentő? Hát a Phitsanulok („picsánülök”) úti kórházba…
A Mission Hospital és az ő hangzatos utcája
Az a bizonyos vonzás törvénye...
Apu kontrollvizsgálata jól sikerült s megkaptuk az engedélyt a hazautazásra - értsd hazaszállítására, hisz apu ekkor kerekesszékben ült. Igen ám, de ez korántsem volt olyan egyszerű. Apu szempontjából a legbölcsebb választás a lehető legkíméletesebb, Bangkok-Bécs közvetlen járattal történő hazautazás lett volna, de anyagilag ezt és a Bécsből hazajutást máról holnapra hat embernek lezongorázni és kifizetni nagyjából kétmillió forintba került volna, amiből a biztosító maximum apu és esetleg egy kísérő útiköltségét térítette volna utólag vissza. Anyu arról, hogy kettesben menjen haza apuval, hallani sem akart, hiszen rettegett tőle, hogy megint baj lesz és stabil nyelvtudás híján az apu életébe is kerülhet akár. Ezen a ponton térnék ki az egyik legtöbbet idézett megszólalására az imént leírtak alátámasztására. Miután tönkrement a laptoptöltője, a kedvenc MBK plázánkban vett hozzá egy másikat, majd lefotózta a boltot és közölte az eladóval: „If no good, we come back yesterday.” (= Ha nem jó, visszajövünk tegnap.) De olyan is volt, hogy gomba nélkül rendelt meg magának egy ételt, ami aztán extra adag gombával érkezett meg, sőt az egyik tuk-tukossal beszélgetésbe elegyedve feltette neki a kérdést, hogy járt-e már Budapesten: Are you was? (=Vagy-e volt?) Egy szónak is száz a vége, mi sem akartuk, hogy apuval kettesben menjenek. A legköltséghatékonyabb megoldásnak az tűnt, ha az eredeti hazajegyeinket legalább részben fel tudjuk használni, ami viszont tartalmazott további csavarokat. Haza eredetileg Chiang Maiból repültünk volna, azaz adott volt, hogy gyakorlatilag csak odáig kell repülőjegyet venni és elrepülni a családnak és aztán onnan hazarepülünk az eredeti tervek szerint, mintha mi sem történt volna. Na ja, csak a hazaút tartogatott még egy kalandot: megállást Pekingben és kirándulást a nagy falhoz…
Na de vissza egy kicsit Bangkokhoz, ahonnan megindultunk. Mint írtam, apu kerekesszékben volt, amit mind a szálloda, mind a kórház biztosítani tudott, de hát volt előttünk még nem kevés repülőtér meg beszállás (4), kiszállás (4), átszállás, amit saját lábon nem volt szabad, de nem is bírt volna végigcsinálni apa. Közérdekű információként írom (bár sose legyen erre a tudásra szükség), hogy minden repülőtér és légitársaság rendelkezik kerekesszékekkel, s míg előbbieknél általában kölcsönözni lehet, a légitársaság lehetőleg előzetes bejelentés alapján, de mindenképpen külön kérésre biztosítja azt, sőt egy fő külön kísérőszemélyt is. Nyilván jobb lett volna mind a hatunknak makk egészségesen hazafelé tartani, de ha már így alakult, azért volt a helyzetnek egyetlen pozitívuma is: a kerekesszékeseket mindenhol előre engedik.
Nem igazán akartuk "ezt" fotózgatni, így anyu telefonjában akadt csak egy paparazzi, vagyis mamarazzi fotó...
Bangkokból a Thai Airways légitársasággal repültünk át először Chiang Maiba, majd onnan az Air China repített minket Pekingbe, azaz a kínai fővárosba (igen, 2020-ban Kínába…). Az utazás tervezésekor az átszállási időt eleve úgy választottuk ki, hogy legyen időnk a repülőteret elhagyni és a kínai nagy falhoz ellátogatni, ne csak felette elrepülni. Ez konkrétan 9 óra volt, majd amikor elkezdtem a nagy fal kirándulást itthoni ismerősökön keresztül megszervezni, akkor mindenhol stílszerűen falakba ütköztem, hisz azt mondták, hogy lehetetlen ennyi idő alatt a Pekingi Nemzetközi Repülőtérről egy nagy fal kirándulást megjárni. No ez az a szó, amit én nem nagyon ismerek, így a megoldás végül egy kínai utazási iroda lett, akik vállalták egy idegenvezetős kisbusszal az utaztatásunkat. Hajnal ½ 5 körül, korom sötétben érkeztünk Pekingbe és kismillió (nem sok híján szó szerint) ablak, papír meg engedély után hagyhattuk el hivatalosan 24 órára a repülőteret. Az idegenvezető kishölgy a megbeszéltek szerint várt minket, majd a még mindig tartó éj leple alatt autóztunk el és érkeztünk meg a kínai nagy fal teljesen üres parkolójába. Valamivel 7 óra előtt járt az idő, de kiderült, hogy a pénztár, illetve a falhoz szállító felvonó majd csak egy jó óra múlva, 8-kor nyit. A 33 fokos Bangkokból a -7 fokos, azaz kerek 40 fokkal hidegebb Pekingbe érkezni minden volt, csak nem kellemes, de becsületére váljon a sofőrnek, hogy fűtött ránk, ahogy csak bírt, mi pedig az átutazott éjszaka után horpasztottunk még egy kicsit. Természetesen elsők voltunk a pénztárban és a felvonóban és naná, hogy a falon is – bár kocsonyaként reszkettünk és zsibbadásig fagyott kezünk-lábunk, az élmény mindent vitt.
Viszlát januári 33 fok! Viszlát Bangkok!
Suvarnabhumi Nemzetközi Repülőtér, Bangkok
Szemet gyönyörködtető virágköltemények
Utolsó thai falatok (naná, hogy mango with sticky rice)
Az utazás (és a Words of Wonders) hőse - no meg persze az enyém :)
Ilyen az, amikor elsőbbséget élvez az ember
Hello Peking! Irány Mutianyu!
-7 fok (azaz 40 fok különbség néhány óra alatt)!
Azért ennek a táblának sikerült egy kis melegséget okozni :)
Kínai nagy információs fal
Hiteles infók
A kínai nagy fal néhány szakasza látogatható csupán napjainkban, hiszen a Kr.e. 3. századtól a Kr.u. 17. század elejéig folyamatosan építgetett erődítményrendszer nagy része természetesen az idő vasfogának (és a téglára vágyó építkezőknek) az áldozata lett, ám elsősorban a turisták miatt azért igyekeznek restaurálni, amit lehet. A fal eredetileg azért épült, hogy megvédje Kínát a nomád törzsek támadásaitól, s nem veszi/vette az egész országot körbe, hanem csak az északi határvonalon húzódik/húzódott, de ott sem teljesen egybefüggően. A nagyjából 2200 éves részek még zömmel döngölt földből (meg olyat is olvastam, hogy rizslisztből!) készültek, a ma látható, téglából épült falszakaszok pedig nagyjából 400-600 évesek. Mivel nem egy egységes, egybefüggő fal, sőt ráadásul még egyfolytában változott is (gyarapodott vagy épp leomlott), a pontos hosszát nehéz megmondani - a pár ezrestől a több tízezres falhosszig sokféle adattal lehet találkozni, de a mi kínai idegenvezetőnk szerint a valóság sokkal inkább az utóbbi. Ha az összes, hegyeken, sivatagokon, pusztaságokon, mocsaras területeken átvezető falszakaszt összeadjuk, alig akartam hinni a fülemnek (és írott forrásokban a szememnek), de a kínai nagy fal hossza bizony meghaladja az ötvenezer (!) kilométert (az egész Földünket körülölelő Egyenlítő hossza 40075 km!) – elképesztő, döbbenetes, lenyűgöző. Nekem mindig azt tanították, hogy ez az egyetlen mesterséges építmény, ami az űrből látszik, de 40 életév után, a helyszínen járva tájékoztattak róla, hogy ez az információ téves, vagy ha úgy tetszik, hamis. Azt viszont senki nem mondta, hogy a kínai nagy fal egyben a világ leghosszabb temetője is, hiszen állítólag több, mint egymillióan vesztették az életüket az építése közben, akiket szépen a fal alá temettek vagy szó szerint befalaztak (a helyi Kőmíves Kelemenek). Az UNESCO világörökség részét képező nagy falat természetesen évente sok millióan látogatják; legnépszerűbb szakasza az útikönyvek szerint Badaling, a Pekinghez közeli szakasza pedig Mutianyu – itt jártunk mi (és le is fordítottuk az idegenvezetőnknek angolul magyarra: Show me, Mom!). Tökéletesen ki van építve minden a leghatalmasabb tömegek fogadására is és a parkolóból a magas hegygerincen húzódó falhoz fel lehet jutni a kényelmes és gyors felvonóval, de az edzettebbeknek, illetve nálunk jobban ráérőknek akár lépcsőn felsétálva is. A kínai nagy falon állni, sétálni és a szemet a távolba kacskaringó falrendszeren végigfuttatni nagyon különleges életérzés és muszáj vagyok kölcsön venni más, méghozzá Péterfy Gergely szavait a látvány leírására, hiszen annyira zseniális: „az őrültség, az emberi akaratba és tudásba vetett hit és egy végletekig fegyelmezett társadalom hátborzongató alkotása ez a fal”. Az általános iskolai padokból kettő helyre vágytam igazán eljutni valaha az életben: a gízai piramisokat már korábban kipipálhattam, s most a kínai nagy fal meglátogatásának vágyálma is teljesült.
Felvonón - a háttér már igazán izgalmas
Megérkeztünk!
A kínai nagy fal
A tömeg nélküli képek nem a Photoshopnak, hanem a korai látogatásnak köszönhetőek
Kedvenc kép
Amikor egy álom megvalósul!
Kis családom a nagy falon
A falon körülbelül 1 órát tudtunk eltölteni, illetve egy kis ajándékboltra is jutott még idő, mielőtt visszaindultunk és –értünk volna teljesen rendben a repülőtérre, ahonnan 13 órakor szállt fel velünk az újabb repülő. A nagy fal látogatást természetesen apu nem tudta bevállalni, viszont a repülőtéren sem szeretett volna egyedül maradni és persze mi sem szerettük volna egyedül hagyni, így jött velünk és a sofőr mindvégig járatta és fűtötte rá a kisbuszt a kínai nagy fal tövében, amit ezúton is xiexie, vagyis szívből köszönünk. Úton Budapestre volt még egy megállónk, amit azóta sem értek. A fehéroroszországi Minkszben tudtuk, hogy megáll a gép, de hogy birkák módjára tereljenek és ellenőrizgessenek minket egy alagsorinak tűnő folyosórendszeren a teljes megállási időben, s nemhogy egy matrjoska babát venni, de még egy gyorsat pisilni se jusson idő, az azért meglehetősen embertelen volt. Ezt követően viszont utoljára gördültünk ki a kifutópályára és legközelebb végre Budapesten landoltunk valamikor a helyi idő szerinti kora esti órákban.
Peking - visszaúton a repülőtérre
Pekingi Nemzetközi Repülőtér
Helyi pajti
Valahol a mongol sztyeppék felett - hála az őseinknek, hogy nem maradtak itt
Az időzónák miatt hosszasan repültünk ebben a gyönyörű naplementében
Otthon, édes otthon - sosem vágytam még ennyire haza!
Gyönyörű helyeken jártunk és biztos vagyok benne, hogy a teljes történetünk megismerése nélkül sokan irigyeltek is minket, de a mögöttünk álló hetekre visszaemlékezve és a kerekesszékben hazatolt édesapámra nézve elszorult a szívem. Sosem örültem még ennyire, hogy hazaértünk rendben, biztonságban és biztonságba! S hogy apu története is teljes legyen: néhány nappal később, majd néhány hónappal később, illetve néhány nappal ezelőtt is újra kórházba került, de immáron itthon, jó kezekben, nyelvi akadályok és kulturális különbségek nélkül, no és nem mellékesen a becsülettel fizetett TB terhére… Nos, így indult számunkra ez a nem sokkal jobban folytatódott, de biztos vagyok benne, hogy a covid19 okozta világjárvány miatt senkinek sem egyszerű 2020-as év. És így zárult egy utazás végül is happy enddel, hiszen hatan mentünk és hatan jöttünk meg (minden relatív). Most már csak egyet szeretnék: jó egészséget mindenkinek!
PhD
