Érdekes dolog, hogy valahányszor visszagondolok a gyerekkoromra, nemcsak emlékek, hanem dallamok is megjelennek a fejemben. ’80-as évek közepe, Fonyód, szakszervezeti üdülő, Biscaya, Moonlight Shadow, no és az Isztambul, óúóúó Isztambul! Mindig is vágytam, de legbelül tudtam is, hogy egyszer úgyis eljutok oda (még jó, hogy nem a Road to Hell zeng sorszerűen a fejemben…). „Néhány” évvel később valóra is vált a vágyálmom – igaz, időközben nemcsak hogy saját gyerekeim lettek, de a fonyódi Dórikánál már ők is jó pár évvel idősebbek.

     Október elején kezdtük el tervezgetni az idei (2018) őszi szünetet, amikor is a repülőjegy- és szállodaárak, valamint a várható időjárás végigbogarászása után Koppenhága, Moszkva, Párizs és Isztambul közül leginkább a legutóbbi szempont (és a gyerekkorom) miatt Isztambul nyert, s október 28-án a család nagy boldogan kelt - ki az ágyból és útra egyaránt.

Utazni csak stílusosan...

Nándi (férj), Nándi (gyerek), Milán (gyerek), Feri (hegy)

     Annak ellenére, hogy a jegy valamivel drágább volt, végül a Turkish Airlines járatával utaztunk, mert azon túl, hogy normálisabb időben mennek a gépei, mint a fapadosok, a bőröndökért sem kellett így külön fizetnünk, no meg utazás közben enni-inni is kaptunk (bár a tonhalas cucchoz, miután nem eszünk halat, gyakorlatilag hozzá sem nyúltunk). Elmesélem a teljesség kedvéért (hiszen más légitársaságnál így még sosem jártunk), hogy mind az otthonról, 24 órával az utazás előtt lehetséges on-line check-innél, mind a helyszínen komoly gondban voltunk, mert az ugyanazt a nevet viselő férjemet és fiamat hiába a különböző születési dátum és útlevélszám, a rendszer nem volt hajlandó két külön utasként felismerni és kezelni (s ugyanezt a tortúrát a hazaútnál is el kellett játszani, amikor is ennek köszönhetően aztán a repülőn nem is tudtunk együtt ülni, mert naná, hogy mindenki össze-vissza cserélget, de akivel nekünk kellett volna, az egy szimpatikus féreg volt, aki csak a saját helyén volt hajlandó utazni – mondtuk is, hogy majd megbünteti a saját istene, de kértük is rögtön a mienket, hogy csak ne most tegye…). A repülőtéren várakozva többször belebotlottunk Lagzi Lajcsiékba, akik bár irtó kicsi az esélye, de végül szintén a mi gépünkön utaztak, s ha ez nem lenne elég, az előttünk lévő sorban (trombita és isztambuli posztok híján gyanítom, hogy ruhatár-frissítésre utazott a gyerekeivel a bazárba, de hát nem kell azt tudni senkinek, hogy honnan a fiatalok sok guccsi cucca).

A kedvenc, 27. sorunkban :)

Igazam van vagy igazam van?

A legsötétebb felhő felett is örökké süt a Nap!

     Kellemes utunk volt (leszámítva a tonhalat) és pikk-pakk kint voltunk Törökországban, ahol miután ők a téli időszámításkor 2 órával előbbre járnak, a gépünk egy picivel a naplemente után, a felgyúló esti fényekben landolt - bámulatos volt a hatalmas Isztambult, a Boszporusz partját és a sok-sok mecsetet így látni, no meg a valóban hatalmas dugókról a saját szemünkkel meggyőződni. Miután a Bookingon nemcsak a szállást, hanem a transzfert is előre lefoglaltuk, a repülőtéren névtáblával vártak és egy szinte bejáratós szipi-szupi Mercedes Vitoval elszállítottak minket a szállodáig. Az Atatürk reptérről egyébként metróval is be lehet jutni a városba, ahol aztán tovább tömegközlekedve nyilván eljuthatunk bárhova, de ismeretlenül, nagy bőröndökkel és nem utolsósorban este tudtuk, hogy nem igazán fog ehhez a fogunk fűleni, s szerintem hatunknak (papa, mama, gyerekek, a férjem és én) a 20 euró körüli összeg a hivatalosan 16,5 kilométeres és a gyakorlatban félórás útért abszolút megéri. Az Ilkbal Deluxe Hotelben szálltunk meg, ami Isztambul legfőbb látnivalóinak szempontjából tökéletes helyen van, a nagyon bőséges svédasztalról úgy be lehet lakni, hogy az a vacsoráig kitart, és nem utolsó sorban van saját hamamja. A szállodába érve ámultunk és bámultunk, hogy milyen szép, de aztán a mosoly gyorsan az arcunkra fagyott, amikor világítás nélküli, szűk, kanyargós folyosókon értünk oda a saját, ablak nélküli és a neten ábrázolttal még csak köszönő viszonyban sem lévő, leginkább egy zárdára emlékeztető szobáinkhoz. Persze nekem sem kellett több és olyan reklamálásba kezdtem, hogy aztán végigmutatták a szálloda összes szabad szobáját és kiválaszthattuk, melyikekben óhajtunk lakni…

Hello, Isztambul!

Úton/transzfer... 

...ide

Ilkbal Delux Hotel

Az "új" szobánk

     Miután az ár csak a svédasztalos reggelit tartalmazta és hát a sokat emlegetett tonhallal sem laktunk ugyebár túl jól, felkerekedtünk, hogy beüljünk valahova vacsorázni. Lévén, hogy öreg este volt, igencsak fáradtak voltunk és a környéket sem ismertük még, gyakorlatilag betértünk az első szembejövő streetfood kajáldába, ahol normális körülmények közt nagyjából leülni sem mernék, de most olyan bátran és jóízűen ettük az isteni kebapot meg sült tejberizst, hogy azon túl, hogy mind a 10 ujjamat megnyaltam, komolyan mondom, még az előítélet szót is elfelejtem örök életre!

Hopp, a sarkon egy mecset (mint rendesen)

Helyi streetfood

Kebap, sült tejberizs és a 10 ujjam

     Másnap reggel az idegenvezető (jelen) könyörtelenül ragaszkodott a szokásos módon előre, precízen megírt programtervhez, így a család 8 órakor (otthoni 6!) már szépen reggelizett a nyolcadik emeleti panorámás étteremben. Ebben nagy segítségemre volt a müezzin és az ő hajnal 6 óra (otthon 4!) körüli éneke, ami az első reggelen jól felijesztett bennünket (a többi reggelen már rutinosan átaludtuk, akárcsak a kakasok kukorékolását Magyarországon).

Kilátás, melyre csak felkelni érdemes!

Reggeli Isztambul felett

A kedvünkért ráírták magyarul (ha nem látnánk): "süt" a Nap :)

     Miután a konstans 22-23 fok mellett az ott tartózkodásunk idején csak erre az egy napra írt egész napos napsütést az előrejelzés, legelső programként elmentünk a Boszporuszon hajókázni. Ehhez a szállodához közeli Laleli megállóból elvillamosoztunk (T1) a 6 megállóra lévő Eminönü megállóig, ami gyakorlatilag maga a kikötő. A tömegközlekedés legegyszerűbb módja az Istanbulcart, ami egy feltöltős plasztikkártya és minden újságosbódéban, illetve a minden megállóban megtalálható automatában megvásárolható és feltölthető könnyen, gyorsan. Elvileg 6 török lírába kerül, amit blokk ellenében visszaváltáskor vissza is adnak (így olvastam), de nekünk az eladó teljesen ingyen adta (mondjuk emlékbe, illetve a későbbi isztambuli útjainkra – mert lesz! – úgyis megtartottuk volna). Egy utazás ára kb 2,5 líra, s egy kártyát többen is használhatnak, csak ilyenkor nyilván annyiszor kell azt leolvastatni a beléptető kapuban. Itt térnék ki rá, hogy az utazásunkkor 39.- forint volt 1 líra vételi és 59.- forint 1 líra eladási ára, azaz bankkártyás fizetések esetén a középárfolyamnak megfelelően az árakat 50-nel szorozva könnyen megvan mindennek a magyar ára (igen, jól számolod, 125.- forint körül van a török BKV, bocsánat BKK jegy ára, s megsúgom, hogy a szolgáltatás színvonala pedig fényévekre van). Azt is leírom emlékbe, bár ismeretlenül, de akkor is megérdemli, hogy amikor a család tagjai sorra csipogtatták le a kártyát és én utolsónak kint maradtam, mert elfogyott a kártyáról a pénz, visszalépett hozzám a szomszéd beléptető kaputól egy török úr és a saját kártyájával és egy kedves mosollyal önzetlenül beengedett. Törökország, szeretlek!

Tipikus utcarészlet 

És ez is :)

Tömegközlekedés :)

     Az Eminönün leszállva a hajóindulás előtt szerettük volna megnézni az Egyiptomi, más néven Fűszerbazárt (Misir Carsisi), azonban azt az aznapi állami ünnep (október 29.) miatt érthetetlen módon zárva találtuk (érthetetlen, hisz minden, de tényleg minden más nyitva volt), de erről már a legelső utcaseprő kedvesen tájékoztatott (miután törökül vajmi keveset beszélünk/értünk, természetesen angolul – még egyszer leírom: az utcaseprő!) A kikötőhöz átvezető aluljáróban konkrétan sokkot kaptunk és egy pillanat alatt megértettük, miért járnak az emberek Törökországba: 20 líráért bármelyik vezető világmárka kendője/sálja, 25-ért LV, Gucci stb. pénztárca, 30-ért Ralph Lauren, Lacoste stb. pulóver, 60-ért Nike, Adidas stb. cipők garmadája, amit kis szerencsével utolsó párak esetén 35.- líráért is megkaphatsz (igen, még készpénzzel, tehát „drágán” váltott lírával fizetve is 2100.- forintért viríthat a lábadon a Balenciaga!). Jó-jó, tudom, nem az, csak annak látszó, de megszólalásig annak, és amikor a boltban vett, eredetinek vélt, de legalábbis beárazott harmincezres Nike cipőről is leválik a Nike-jel, akkor tulajdonképpen hol itt a probléma…

     A hajónk 11:00-kor indult és előzetes kutatásaim alapján a TURYOL társaságra esett a választásunk. Azt olvastam, hogy a hajó a Galata-híd Eminönü felőli lábának mindkét oldalán megáll, s a mecsettől távolabbi oldalon felszállva olcsóbb a jegy, azonban akármerre néztem, mindenhol mecsetet láttam, így nem lettem sokkal okosabb, szóval felszálltunk ott, ahol épp voltunk, mint kiderült pont a drágább helyen (20 líra, azaz 1000.- forint volt így a jegy egy 1,5 órás hajókázásért a Boszporuszon – húúúú), amit azonban másnak is így ajánlanék, mert lehet, hogy a következő megállónál felszállva pár lírával olcsóbb, viszont addigra már minden jó hely el van foglalva a hajón. A hajókázás nagyon tetszett, sok szép és híres helyet láttunk és átmentünk a híres, Európát Ázsiával összekötő Boszporusz-híd alatt, amin gyalogosan átsétálni, akármilyen romantikusan is hangzik, nem lehet. Amikor épp nem volt fontos látni/fotózni való, a Luxusfeleségekből megismert Csősz Boglárkáék házát igyekeztünk megtalálni, ami szerintünk sikerült is. A hajón 4 líráért ittunk isteni frissen facsart narancslevet, de lehetett gránátalmalét, kávét, teát is inni, s szerintem a tömegközlekedési eszközökön és a mecseteken kívül ez volt az egyetlen hely, ahol hála Istennek (vagy Allahnak) nem lehetett dohányozni, vagyis a dohányfüstöt vágni.

Hajón

A Boszporusz-híd alatt

Valahol Európa és Ázsia közt 

     A hajóról leszállva átsétáltunk a híres, pecásokkal teli, kétemeletes Galata hídon (Galata Köprüsü), majd megcéloztuk a Galata-tornyot (Galata Kulesi). 

  A Galata híd 1/3-ada a vízről nézve

Galata híd - a tövében (és a bűzében...) állva

Egy szimpatikus család a Galata hídon 

     A Galata-toronyba a világ második legrégebbi és minden bizonnyal legrövidebb, mindössze 90 másodperces menetidővel közlekedő metróvonala, a Tünel vitt volna fel, ami azonban ott jártunkkor épp „out of order” volt, tehát helyette 1 megállót mentünk a pótlóbuszon, majd egy nyíl egyenes utca végén ott állt maga a torony, körülötte pedig a kanyargó, őrült hosszú sor – 1 óránkba telt, míg elaraszoltunk a bejáratig. Az 1348-ban épült, 66,9 méter magas torony lifttel és utána még 70 lépcsőfokon (ezt olvastam, de bevallom töredelmesen, nem ellenőriztem) megközelíthető kilátóteraszáról csodálatos kilátás nyílik az Aranyszarv-öbölre és a városra, s ha már ennyit vártunk rá, a körbejárása után beültünk a kávézójába, hogy tovább gyönyörködhessünk a látványban, amit nagy ritkán jelentett a táj, sokkal inkább az emberek folyamatos áradata, s a roppant szórakoztató fotózási bénázása. Annak ellenére, hogy ez a torony kávézója (az étterem egy emelettel lejjebb található, de oda csak előzetes foglalással lehet bejutni), étlappal és finom ételekkel is szolgáltak, s a hely különlegessége ellenére abszolút normális árakon. Maga a torony egyébként 9:00-17:00/19:00 (téli/nyári időszak) óra között 35 líra/fő áron látogatható.

A Galata-torony - "valaki" mindig belesétált a képbe...

A lift

A látvány

Isztambul tetejÉN

Amikor beülsz valahova a kilátásért...

Azért alakult...

S aztán beletrollkodott a saját férjem - nagyon nevettünk :)))  

     Néhány környező turista bolt (nem azt, hanem nekik árulnak) meglátogatása után átmetróztunk (1 megálló) a város tulajdonképpen főterére, a Taksim térre (Taksim Meydani), ami olyan hatalmas, hogy a közepén egy mecset is elfér – erre ők is rájöttek, már építik is. Szerencsénkre épp egy különleges kézműves fesztiválba botlottunk, ahol számtalan hagyományos török kézművessel találkozhattunk munka közben. Még felnőtt fejjel is lenyűgöző és lebilincselő volt az üvegfúvást nézni vagy éppen azt, hogyan lesz a selyemgubóból selyemszál, majd selyemsál, de egy néni új, ünnepi terítőt és evőeszköztartó zsebecskéket is varrt kifejezetten nekünk.

Taksim téren a család - megörökítettük apuval egymást 

Tradicionális mesterségek fantasztikus fesztiválja

Üvegfúvás

Selyemgyártás

A bizonyíték (jobb oldalt), hogy valóban épül a mecset...

     A délután/este hátralévő részében végigsétáltunk az 1,7 km hosszú isztambuli Champs-Élysées-n, az Istiklalon. Betértünk többek közt a világhírű Hafiz Mustafa Cukrászdába (aki nem lóbál ilyen papírtáskát, az nem is járt igazán Isztambulban), vacsorára pedig kipróbáltunk egy újabb helyi specialitást, a Kumpirt. Ez valójában egy elképzelhetetlenül nagy főtt-sült krumpli félbehasítva, amiből kiszedik, vajjal és sajttal kikeverik, majd visszatöltik a belsejét és aztán igény szerint továbbtöltik a pultba kihelyezett mindenfélék bármelyikével – nekem nagyon-nagyon ízlett! A gyerekek kaptak/nem kaptak/kaptak híres török fagyit is, amivel az árus percekig szívatta őket pont úgy, ahogy az interneten keringő felvételeken. Annyira hirtelen történt, hogy mire észbe kaptam, alig tudtam készíteni néhány másodpercnyi videófelvételt, de a kacajuk örökre belém és beléjük égett és ez a lényeg!

A "csöpp" és "kihalt" Istiklal

A Hafiz Mustafa Cukrászda

Készül a Kumpírom

Jó étvágyat! :P

     Az Istiklal végénél kicsit kalandosan, itthon azt mondanám, tökön-paszulyon, ott viszont girbegurba utcákon át jutottunk el annak a villamosnak (T1) a Tophane nevű megállójáig, ami egyenesen hazavitt minket a szállodába. Megoldható lett volna a hazaút úgy is, hogy visszametrózunk a Taksimra, ahonnan Tünellel (ha működik) lemegyünk a Kabatas nevű villamosmegállóba és onnan haza, de nekem egy kis séta egyszerűbb, gyorsabb és kétségkívül költséghatékonyabb megoldásnak tűnt, s nem mellékesen biztos, ami biztos, két rendőrt is megkérdeztem, akik szintén a számukra természetes, számunkra – utólag bevallom – kissé vadregényes megoldásra voksoltak. A kivilágított városon át, többek közt a gyönyörű Hagia Szophia és Kék mecsetet mellett elhaladva igazán hangulatos, a napot méltón megkoronázó módon villamosoztunk haza (na nem Magyarországig, csupán a szállodába).

Folyt.köv.

PhD