Advent első vasárnapja van, mely az utóbbi években, ebben a felgyorsult világban valahogy várakozás nélkül eljön. Máig emlékszem, hogy gyerekként az iskolakezdés vénasszonyok nyarával karöltve lecsengő izgalma rögtön a karácsonyvárásnak adta át a helyét, s képes voltam hetekig-hónapokig türelmetlenül készülni az év legkülönlegesebb estéjére. E tekintetben bárcsak sose nőttem volna fel, hiszen azok a szentesték, a kis panelnappali illatosan fénylő pompája és az egynapos gazdagság évről évre részesítettek valami mesébe illő csodában. De felnőttem, sőt feleség és szülő lettem. Továbbra is van karácsonyi varázslat, csupán időközben megértem egy új szerepre: elvarázsolt kislány helyett csodatévő varázsló lehetek...
2001 óta lakunk a házunkban, szóval elég tekintélyes karácsonyi hangulatot varázsoló eszköz áll a rendelkezésünkre, sőt mindennek megvan a kialakult rendje is. A formák és színek szerint eldobozolt dekorációk az egész éves rejtekükből szigorúan advent első hétvégéjén kerülnek elő, amikor is, aki él és mozog, nagytakarít és díszít kívül s belül. Nagyjából a megcsúszva elkészülő vasárnapi ebéddel, azaz inkább délutánival egyszerre áll teljes pompájában a ház, s jóleső kimerültséggel kanalazzuk a fogásokat az adventi koszorú első gyertyájának fényénél. Ezután kabátot veszünk és ellátogatunk a templomba, majd az adventi vásárba, hogy a közösségünkkel együtt is megéljük a karácsonyvárás első hivatalos napját. A plébános úr szavai és a baráti beszélgetések éppúgy melegítik a lelkünket, mint a vásári forgatag műanyag poharas forró teája a kezünket. Hazatérve a férjem tüzet rak a kandallóba és mi elé készítünk mindent a ránk váró munkához. Piros pozsgás arccal szorgoskodunk. A fiúk adventi naptárt gyártanak, amibe advent minden napján legalább egy jócselekedetet fel kell jegyezniük, én pedig belekezdek az év végi beszámolóm írásába. Évek óta készítek ilyet, hiszen egy amerikai barátunk decemberi levelei annyira lenyűgöztek, hogy úgy döntöttem, átveszem az ötletet. A Pölös család aktuális évének rövid története ez, melyet postán elküldünk a szeretetteinknek, s elteszünk belőle magunknak is egyet. Minden évben napokig írom ezt, ide-oda lapozgatva a naptáram bejegyzései közt, fel-le görgetve a közösségi oldalon posztolt bejegyzéseimet, elmerülve a gondolataimban és a legjobb sztorikon a családdal együtt nosztalgiázva. Az év egyik legkedvesebb időtöltése ez, no meg persze később a címzettek szeretetteljes visszajelzése – szívből ajánlom mindenkinek.
Advent minden hétvégéje különleges, hiszen tovább készülődünk a karácsonyra. Bár a gyerekeknek hoz ajándékot a Jézuska, azoknak a családtagoknak és barátoknak, akikkel az ünnepek alatt találkozni fogunk, ajándékokkal készülünk. A vásárlásokon túl saját magunk is mindig készítünk valami ajándékot – általában advent második hétvégéje ennek az ideje. Tavaly például befőttes üvegekből csináltunk hóembereket és a pocakját teletömtük saját sütésű mézeskaláccsal, előtte évben rénszarvasokat varrtunk mindenkinek, de volt olyan, hogy gipszet öntöttünk. A harmadik és a negyedik hétvége a sütésé (mondjuk az előzők is, csak épp azokból a finomságokból karácsonyra még csak mutatóban sem marad…). Imádom ezeket az illatokat és azt a pajkosságot, ahogy száll a liszt mindenfele és ahogy „nem lenne szabad” módon csipegetjük és tömjük magunkba a nyers tésztákat. Bár fiaim vannak, mégis remekül remekelnek. Igyekszünk akkora adagokat sütni, hogy kitartson az ünnepekre, minek érdekében biztos, ami biztos, ilyenkor már eldobozolok egy-egy adagot valami szupertitkos és atombiztos helyre. A karácsony előtti nap az utolsó simításoké, megvesszük, amit az ünnepi menühöz frissen kell és tradicionálisan rohanunk egy kört a díszakasztó-kampókért (ez tényleg kötelező eleme minden évnek). Ez a délután utána már csak az enyém – irány az elmúlt időszak és hát év végére igencsak rám férő szépészet, hogy az a karácsonyi varázsló elvégre csak ne egy banya legyen…
Advent, én így/úgy szeretlek!
PhD
