„Majd elmúlik” – ez volt szeretett nagyapám egyik kedvenc szavajárása, s mint megannyi váratlan helyzetben, most is ő jutott az eszembe. San Franciscóból Los Angelesbe visszaindulva a nemrég még csak vágyálom utazásunk lassan, de biztosan a vége felé közeledett, vagyis tudtuk, hogy bizony ez is elmúlik. Papussal gyakran vitatkoztam, mert szerintem igenis van, ami örök – ilyenné lett az ő emléke is, na meg az a sok kincs, ami idén nyáron a szívünkbe melléköltözött, s bár a testünk hazatért a tengeren (ami óceán) túlról, a lelkünk egy darabja örökre ott maradt.

     A Pacific Coast Highway-t az Amerikai Egyesült Államok, sőt az egész világ legszebb autóútjai között tartják számon, így méltó helyszínéül szolgált az utolsó napjainknak. Ez tulajdonképpen az a főút, szám szerint az 1-es, ami San Franciscóból levisz Los Angelesbe, mégpedig szinte végig a Csendes-óceán partján haladva és az utazót szebbnél szebb látnivalókkal megajándékozva. Nem árt figyelni, mert ez nem a két város közt futó autópálya, s hát a GPS azt az utat diktálja. Érdemes északról délre haladni, mert így a szó szoros értelmében az óceán partján lehet gurulni, na és a kilátó/leálló helyek is zömmel erre az oldalra épültek (naná, hogy nem a szárazföldben való gyönyörködésre). Az óceán lenyűgözően szép. Hatalmas hullámokkal nyaldosó mégis békét árasztó végtelen. Egybeolvad a föld és a menny határa és a suhanó kocsi ablakában a homlokodat az ablaknak támasztva vagy a partján lépdelve nemcsak látod, hanem érzed is ezt. Sokszor megálltunk, mert mindig azt éreztük, hogy most a legszebb, most még szebb, itt aztán tényleg a legszebb… A cipőink is sokszor lekerültek és élveztük, ahogy a homokszemcsék és a felkúszó óceánvíz a lábujjaink közé férkőznek. Aztán amikor egy óvatlan pillanatban az óceán nyert és sikeres elugrás híján bőrig áztunk, hangosan hahotáztunk. Ez mondjuk a felnőttek esetében csupán a lábakat érintette, a legkisebbet, Milánt viszont a kedves óceán tetőtől talpig elintézte. Ritkán nevet az ember olyan őszintén és jóízűt, mint mi ott és akkor, főleg a gyerekek annak tudatában, hogy apa nem moroghat, hisz a bérautó zokszó nélkül szállít ázott madárkákat.

     A PCH-n autózva az óceán mellett néhány hangulatos városba is betéved vagy épp letér az ember. Ilyen volt esetünkben elsőnek Monterey, ahol kétszer is szerencsét próbáltunk. Az első délután odaérve a kikötőben nem nagyon volt szabad parkolóhely és egyébként is mindenáron azt a hangulatos, sziklás-virágos részét kerestük, amire anyu régről emlékezett. A régi konzervgyári részen sétáltunk végül egyet, majd nem sokkal később átéltük az első balesetünket. A nagy forgalomban araszolva koccant három autó egymásnak, amiből a vétkes a leghátsó tanuló volt, aki az előtte haladót lökte neki anyuék kocsijának. Az ijedtség jóval nagyobb volt, mint indokolt, így a felajánlott betétlap nélkül továbbálltunk, s mivel Montereyben már csak csillagászati áron lett volna szállás, megcéloztuk a következő, a parttól viszonylag távolabb eső, tehát olcsóbb szállásokkal kecsegetető Salinast. Nyáron muszáj biztosra menni, mert főszezon Amerikában is, így mivel elég későn érkeztünk, neten előre kiválasztottuk és lefoglaltuk az aznapi szállást. Nagy baklövésnek bizonyult. Az odavezető út eperföldekkel és bérmunkásokkal volt tele, ami nem lett volna nagy probléma, ha a szállásunk és az ő munkásszállójuk nem egy és ugyanaz lett volna. A motel sötét parkolójába begördülve azonban mindenfelől sötét alakok és világító szemek bukkantak elő, a szobákból emeletes ágyak kandikáltak és masszív füst gomolygott ki. Percekig agyaltunk, hogy egyáltalán kiszálljunk-e, de aztán apu és én kivágtuk a kocsiajtót és határozott léptekkel a recepcióra siettünk. Üvegfalon át beszélgettünk a recepcióssal, aki előtte már egészen pontosan háromszor telefonált nekem, hogy jövünk-e (hiába, itt aztán nagyon kell az az egy-két palimadár, aki véletlenül idetéved…), majd amilyen gyorsan csak lehet, elfoglaltuk a kritikán aluli szobákat. A gyerekek emlékképe szerint „olyan büdös volt, mint egy vonat gyomrában”, emellett szedett-vedett bútorok voltak benne összetákolva, s legyen elég annyi, hogy tisztábbnak éreztük magunkat fürdés nélkül, mint abba a tusolótálcába beállva… Míg a férjem azon törte a fejét, hogy a kocsikat hogyan hozhatnánk be éjszakára, én az ablakunk előtti spanyol beszélgetést hallgattam – hajnalig. A csodával határos módon élve ébredtünk, sőt még az ékszereim is rajtam voltak és bár félve fordítottuk el a redőny zsaluit, a kocsijaink is a helyükön álltak. Halleluja. Visszacígeltünk minden mozdíthatót a kocsikba, amiket biztonsági okokból korábban bemenekítettünk, majd elindultunk a szállás árában foglalt svédasztalos reggeli felkutatására. Mit ne mondjak, hát asztal volt, de más semmi, vagyis egy viharvert mikró, pár szem penészes málna meg körülötte néhány döglött légy volt a kínálat. Vagy a munkások voltak nagyon éhesek vagy a szívatás így lett kerek, mindenesetre rekordidőt futva vágódtunk be a kocsikba és húztuk el a csíkot megállapítva, hogy ezennel Harlem is kipipálva. Lévén, hogy útba esett, egy kis időre visszatértünk Montereybe, hátha a reggeli fénynél megleljük végre anya emlékeit. Nem így történt, viszont rábukkantunk egy szépséges partszakaszra, ahol mindannyiunkra ráfért egy kis feszültségoldó, terápiás séta.

     Montereyből a közeli Carmelbe mentünk. Az elegáns kisváros központjában sétálgattunk (pár utcával lejjebb ingyen és korlátlanul parkolhattunk) és jártuk a hangulatos kis üzleteket. Az egyikben az eladó meghallva, hogy magyarok vagyunk olyan szépet mesélt az erdélyi nagyszülei kapcsán, hogy az azóta is gyakran eszembe jut, sőt biztos vagyok benne, hogy sosem fogom elfelejteni. Amikor az ősei annak idején arra kényszerültek, hogy Amerikába költözzenek, vittek magukkal egy befőttes üvegnyi szülőföldet. Ez ott volt a polcukon és évről-évre tömörödött, zsugorodott, amiről azt mesélték az akkor még kis unokának, hogy azért fogy, mert a szellemek minden teliholdkor eljönnek és visszavisznek belőle egy kis csipetet oda, ahova az igazán tartozik. A kislányból azóta néni lett, de ez mélyen beleivódott, és ami a legszebb benne, hogy nem csak a történetet, hanem hogy az igazi gyökerei honnan erednek. Egy amerikai hölgy, aki büszkébben vallja a magyarságot, mint a magyar maga, azért nem mindennapi libabőrprogram. Carmel egyébként is olyan kis elvarázsolt város. Minden szeglete mesébe illő, egyedi, különleges. A gyerekruhabolt például maga a Mennyország (ez a neve), az édességbolt (bár nem az a neve, de akkor is) tiszta Alice Csodaországban, de roppant bájos volt az egész családunk abszolút kedvence, a karácsonyos bolt is, ahol én a jópofa fatáblákban merültem el, anyuék a mindenféle csecsebecsében, a pasirészleg meg a felhúzható, körbejáró, zenélő, táncoló stb. kütyükben, na meg a boltok előtt parkoló jobbnál jobb autókban. Egy padon egy csomag gumicukrot is találtunk és ez volt az a hely, ahol ezt amolyan égi ajándékként minden további nélkül és jóízűen be is faltuk (isteni kárpótlás az elmaradt reggeliért), majd felkerestük a Carmel Missziót. Kalifornia államban 21 misszió van, amelyek a modern állam gyökerei San Francisco és San Diego között a Csendes-óceán peremvidékén, sőt tulajdonképpen velük kezdődött Kalifornia állam története. A missziók ferences szerzetesek által létrehozott olyan telepek voltak, ahol épült egy templom és köré a kis közösség életének színteréül szolgáló épületek, valamint belső kertek. Az egyes missziók egynapi járásra helyezkedtek, azaz helyezkednek el egymástól az „El Camino Real”, azaz A királyi út mentén. A nevéhez méltó, híres amerikai zarándokút ez a mai napig, de mi csupán ezt az egy, carmeli állomását kerestük fel, azt is automobilon. A több száz éves kertbe, sírkertbe, templomba lépve elmesélni nem lehet, mi minden járt át minket. A templomban épp mise volt, zengett a lélekemelő csodamuzsika és azonnal bántuk, hogy az utunkat nem töltöttük meg jobban a missziókkal. Imádtam az itt eltemetett, a feliratozás szerint 151 évet élt ember sírját is – milyen jó lett volna, ha a titokzatosság helyett a titkait hagyja az utókorra.

     Az óceánparton folytva az utunkat nem sokára elénk tárult az általam legjobban várt része a panorámaútnak, az 1932-ben épült fahíd, a Brixby Creek Bridge. Ha csak ennyit látok a PCH-ből, már megérte. Csoda, csoda, csoda.

     Az este San Simeonban ért minket, de az addig vezető út felért egy kisebb safari parkkal. Egy helyen számtalan mókusba botlottunk, de annyiba, hogy úgy hemzsegtek körülöttünk, hogy én konkrétan elkezdtem félni tőlük. Szemtelenek voltak, élelmet kunyeráltak/loptak, sőt a csúcs az volt, hogy az almát félredobták és chipset akartak. Láttunk sok sirályt is, akik közül az épp ácsorgók szelíden és profin pózoltak az őket fotózóknak. Mennyország a természetfotósoknak. Elefántfókák tömege várt ránk San Simeon előtt picivel (olyan picivel, hogy attól féltünk, nehogy odaérződjön majd a szaguk a szállásunkra). Rengeteg és gyomorforgatóan büdös nagy mamlasz hevert egymás hegyén-hátán alva, időnként fészkelődve, arrébb araszolva, felordítva. A megfigyelésük kitűnő program – gázálarcban. Ennek híján továbbutaztunk San Simeonba, elfoglaltuk a tengerre néző, kifogástalan szállásunkat és mivel itt nem volt se bolt, se étterem, átmentünk a szomszédos kisvárosba, ahol elfogyasztottuk az egyik legfinomabb amerikai vacsoránkat egy elképesztően és elképzelhetetlenül nagy grillbárban, ahol az adagok is ehhez mértek voltak. A sült krumplit például egy kenyeres kosárszerűségben kaptuk feltornyozva, de a vacsora maradéka egyben a másnapi étkezésünket is megoldotta. Magunk megtöltése után a kocsik következtek, amiről egy dolgot még nem meséltem el, méghozzá a sajátos fizetési rendszert. Az USÁ-ban ugyanis a tankolásért előre kell fizetni, azaz megtippeled, hogy hány dollárért fér az autódba, bebattyogsz a shopba és kifizeted, majd a pisztolyt ezután leemeled és beletöltöd a kocsidba a kifizetett mennyiséget. Ha kevés lett, újabb összegek befizetésével szórakozhatsz, amíg egyszer csak végre tele lesz, ha viszont nem fér bele a kifizetett mennyiség, visszabattyogsz az üzletbe, és a különbözetet visszakapod - ha készpénzben fizettél, készpénzben, ha hitelkártyával, akkor pedig visszautalják arra. Képzelheted, hogy egy bérautónál, amikor se a tank méretét, se a kocsi fogyasztását nem ismered, de még csak az üzemanyagfajtákon és a kiírt gallonárakon se tudsz eligazodni, ez milyen jó móka…

     Másnap reggel San Simeonban ébredve elfogyasztottuk a szálláshoz járó (és valóban létező) reggelit, majd egy rövid óceánparti séta után felautóztunk a Hearst kastélyba. A sajtómágnás luxusbirodalma a netes leírások, beszámolók szerint csak előzetes bejelentkezés esetén látogatható, de a pénztárban elmondták, hogy amelyik turnusban van hely, abba minden további nélkül be lehet csatlakozni (persze, ha van ilyen turnus – esetünkben volt). Megvettük hát a belépőjegyeket és vártuk a néhány perc múlva induló buszunkat, hiszen a parkoló a kastélytól távolabb, az annak otthont adó hegy/domb lábánál van. A jegyek és az ennek megfelelő vezetett túrák több fajtájából lehet választani, amikről többek közt a kastély honlapja is pontosan felvilágosít – én is onnan tájékozódtam. Mi a „Casa Grande” túrát választottuk, amely során a kastélykert mellett a nappali, fogadó és étkező terekbe, a biliárdszobába, valamint a kinti és a benti fürdőbe nyertünk bebocsátást és a színházteremben nézhettünk korabeli felvételeket. Bár maga Hearst rendre csak „tanyaként” emlegette a birtokát, egy-egy szobája többet ér, mint nálunk bármelyik kacsalábon forgó palota. A világ különböző részeiről vásárolta hozzá össze a műkincseket a mennyezet kazettáitól a perzsaszőnyegeken át az antik szobrokig, de a gyűjteményében vannak például római szarkofágok vagy eredeti szépirodalmi művek, első kiadású regények, sőt kéziratok és levelek is. A legkülönfélébb sztárok fordultak meg itt Charlie Chaplintől Winston Churchillig – azért nem mindennapi érzés az ő hűlt helyükön sétálni vagy épp ugyanazt a kilincset megérinteni. Akit nem nyűgözött le az építészet, azt minden bizonnyal lenyűgözték az állatai, hisz komoly állatkertje is volt „rendes” állatokkal, pl. oroszlánokkal meg zebrákkal, s gyönyörűek a medencék is, bár ott jártunkkor a nyugati partot sújtó soha nem látott szárazság miatt Neptunusz medencéje bizony feltöltetlen maradt. Bántuk, hogy így látjuk, ugyanakkor mélyen tiszteltük a mögötte meghúzódó okot (lám így is lehet környezetet védeni és bizony meg is teszik). A vezetett túra után a kertben bármeddig ott lehet tartózkodni, s érdemes is kevésbé rohanósra fogni, hiszen nem mindennap lehet egy ilyen hely vendége az ember. Érdekesség, hogy a közel 30 évig épülő „tanya” teljesen készen csak Hearst halála után lett (egyesek szerint pedig még a mai napig se), aki azonban annyi tartozást hagyott hátra, hogy a kastély végül Kalifornia államé lett.

     San Simeontól az óceánparton búcsúztunk el, ahova eredetileg a régi filmekből és néhány kedvenc sorozatomból ismert egyszobás iskola miatt mentünk, ám a hatalmas móló és a körülötte hancúrozó bálnák biztosítottak egy kis extraajándékot. Nem is tudom, jöttem-e már valaha olyan lázba, mint amikor megláttam ezeket a hatalmas állatokat fel-le bukkanni, vizet lövellni, a farkukkal csapkodni. Ugráltam, kiabáltam örömömben, ahogy megállt a kocsi, és ahogy, amennyire csak tudtunk, rohantunk be a mólón a közelükbe. Na ezt az élményt elmesélni tényleg nem lehet - képzelheted, ha még most, csupán rágondolva is tiszta libabőr lettem. Egész egyszerűen már megint nem akartunk továbbmenni, csak az idők végezetéig nézni, csodálni őket. De aztán menni kellett. A kocsijaink jó, ha tízzel araszoltak egészen addig, ameddig a bálnákat még látni lehetett, aztán mit ad Isten, néhány kilométer múlva a vidám továbblépésünk érdekében a Hearst birodalom szélén annak gyönyörű zebráit pillantottunk meg. A figyelemelterelő hadjárat jelentem, bejött, csak épp az örökre velük akarunk maradni a bálnák után náluk is elölről kezdődött.       

     Santa Barbara volt a következő városunk - egy újabb kis szépséges ékszerdoboz, ahol megálltunk. Spanyol-mexikói hangulat társul itt a hollywoodi eleganciával, mindenhol rend és tisztaság van és végre jó meleg, ja és persze ráadásként ott a makulátlan, hosszasan elnyúló, pálmafás, finomhomokos óceánpart. Az álomból a szobaárak ráztak fel gyorsan, így az éj leszállta előtt továbbmentünk a kevésbé puccos és felkapott, de szintén nagyon szép Venturába. Ahogy a PCH tartogatta számunkra a legrosszabb amerikai szállást a rémálom munkásszálló képében, éppúgy köszönhetjük neki a leghangulatosabbat is. Venturában viszonylag baráti áron bugyogott az ablakunk alatt a jakuzzi, izzott a (mű)tűz a szobánk kandallójában és aludtunk utoljára egy igazán jót az Amerikai Egyesült Államokban.

     Volt hátra még két nap, de az már újra Los Angelesben és hát a közelgő paralimpiai játékok miatt a szálláskeresés komoly nehézségekbe ütközött, azaz sokáig úgy tűnt, hogy sehol sincs üres szoba 7 főre. Északról a városba érkezve végül a város déli szélén (uszkve 1,5 óra autóútra és ezalatt apuék kocsiján egy épp arra járó karó okozta horpadással gazdagodva) akadt egy családi vállalkozás, ahol volt 2 szabad szoba. Kis fiatal páros, amerikai férj és indiai feleség üzemeltette hol az egyikük, hol a másikuk karján növögető pár hónapos kisgyerekkel, egyszerű szobák voltak, de tiszták, felszereltek és az alázatosan dolgozó tulajok kedvesek, segítőkészek, bár a folyamatosan vacakoló nethez nem nagyon értettek. 2 napunk volt hátra. Az egyiket a tervek szerint egész napos boltozással töltöttük Camarillóban, amit egész egyszerűen bűn kihagyni (ezt elsősorban a shopping napra értem). Többször utaltam már rá, hogy nem először vásároltunk az út során (hol „csupán” a hőség elől bemenekülve, hol éppen ellenkezőleg, a hideg miatt meleg ruhákat keresve), akárcsak arra, hogy a kinti árak mennyire kedvezőek. Példának okáért Camarillóban 30 dollárért (nincs 9000.- forint) vehető a Converse, de hoztam magamnak onnan 5 dollárért (1500.- forint se) szuper ruhákat is, vagy Hilfiger meg Calvin Klein cuccokat nagyjából H&M-es, sőt inkább olcsóbb árakon, ja és többek közt a Michael Kors is jóval olcsóbb ott, mint itthon. Az abszolút kedvencünk egyébként a ROSS nevű láncolat volt odakint, ahol végképp jó árakon lehet összevadászni nagyon jó cuccokat. Számtalan ROSS-ban voltunk, mert „minden ROSS-ban van valami jó” (ezen az újraértelmezésen kint nagyon sokat nevettünk), s mindenkinek bátran ajánlom amellett, hogy a közelébe jutást pedig szívből kívánom.

     Az utolsó napunkra ahhoz méltó programokat tartogattunk: megreggeliztünk a Dunkin' Donutsban (fánk, fánk és fánk), majd ellátogattunk a híres Getty Centerbe, majd Malibuba. A Getty Center az a művészeti központ, ami a magamfajta kevésbé lelkes műkedvelőt és a gyerekeket is azonnal elvarázsolja, hála Jean Paul Gettynek és az amerikai újraértelmezésnek. Mr Getty amerikai olajmilliárdos és szenvedélyes műgyűjtő volt a múlt században (éppen akkor halt meg, amikor a nővérem született, bár nem hinném, hogy benne reinkarnálódott...). A világ leggazdagabb emberének tartották a halálakor (sőt ezzel már 10 évvel korábban bekerült a Guinness Rekordok Könyvébe), amikor is 661 millió dollárt hagyott a múzeumra, amely ennek köszönhetően a világ leggazdagabb gyűjteménye lett. A Getty úr nagylelkűségéhez és a kincsekhez méltó új és lenyűgöző Getty Center 1997-ben készült el. Gyönyörű mind maga az épület, mind az őt körülvevő környezet és hát a fellelhető műalkotások is valahogy más megvilágításba helyezik a művészetet. Logikusan, égtájak és korszakok szerint elrendezett és jól bejárható minden, sőt a leghíresebb látnivalók (értsd Degas, Van Gogh, Renoir..) külön ki vannak emelve az ingyenesen osztogatott prospektusokban (egyébként az egész központ ingyenes, a látogatóknak csupán a parkolásért kell fizetni). A gyerekek mindenféle feladványok megoldásai után kutathatnak, sőt bizonyos műalkotásokból életnagyságú játékokat is alkottak nekik, hogy azok garantáltan az emlékezetükben maradjanak. A benti ámulatot a gyönyörű kert csak tovább fokozta, ahol a makulátlan gyep, a színpompás virágok, a hangulatos lugasok és csobogó víz ideális helyszíne egy kellemes sétának, pikniknek, amihez még a tűző nap ellen védő fehér ernyőket is biztosítanak a látogatóknak. Rengetegen ücsörögtek itt ráérősen velünk egyetemben, a világ mindenféle tájáról érkező gyerekek pedig a mieinkkel egyetemben hol kézen állva, hol a domboldalon vidáman gurulva szórakozatták egymást és saját magukat. Éreztem, ahogy kattognak bennem a percek, jelezvén, hogy lassan véget ér mindez, minden.

    Malibut választottuk a kint tartózkodásunk legutolsó helyszínének, hiszen ha megannyi itt lakó sztárnak, sőt még annál is több itt játszódó filmnek és sorozatnak megfelel, sejtettük, hogy a retinánkba égő utolsó kockáknak tökéletes lesz. Egy ideig kóvályogtunk, hogy valóban a legmenőbb villák előtt sétálgathassunk, de végül a jellegzetes Malibu móló környékével is beértük. Bár az óceán irtó hideg volt, nagyon hullámzott és, ha ez nem lenne elég, cápaveszély volt (nem régiben olvastam egy nem sokkal későbbi, szeptember 6-dikai konkrét boardozó vs. fehércápa kalandról), nagyon elszánt voltam, hogy az érzés és a fotók kedvéért én bizony akkor is belerohanjak. Sokszor megindultam és sokszor sikerült is - egészen pontosan a bokámig. A sok vidám kacaj aztán egyre halkult, ritkult és a Nap korongjával együtt teljesen eltűnt.

     A hazaindulás reggele pakolással, ide-oda, ki-be, befér – nem fér „játékkal” és sűrű mérlegeléssel telt. Miután mindennek akadt megfelelő helye, elindultunk - utoljára. Volt még némi időnk, így az aprókat még egy-két boltban elköltötöttük, majd ettünk egy utolsót a(z amerikai) földön. A kocsikat az autókölcsönzőbe történő leadás előtt teletankoltuk, majd a GPS-es apuék elvezettek minket a mi kölcsönzőnkig, majd továbbmentek a sajátjukig. Akárcsak annak idején a kocsi átvétele, a leadása is hihetetlen frappáns. Terelnek, hova állj be, ahol az égvilágon semmi teendőd nincs, csak a kulcsot benne hagyva kiszállsz és a néhány lépésre található és szinte percenként induló reptéri buszra felszállsz. A reptéri busz a reptető légitársaságnak megfelelő kapunál rak ki, ahova érkezve gyakorlatilag azonnal megtörténhet a becsekkolás, ami a tengerentúli járatok esetén egyébként legalább 3 órával a járatindulás előtt megkezdődik. Az ilyenkor szokásos tortúrák mellett egy helyen a hetes fogatunkból engem pluszba kiszemeltek és valami fertőzés vagy járványvizsgálat céljából megkapargatták a tenyeremet, de pár másodpercen belül mondták is, hogy minden rendben, mehetek, mehetünk. Gyakorlatilag végigaludtuk az egész repülőutat leszámítva, hogy azt Frankfurtban megszakította egy átszállás. 1 hónap és 1 nap után egy pénteki délutánon léptünk újra magyar földre, majd hazáig szótlanul bambulva, illetve a 9 óra időeltolódás miatti napra pontosan 9 álmatlan éjjelen emésztettük mindannyian, hogy vége. Elképesztő 1 hónapot tudhatunk magunkénak, amiért nem győzök elég hálás lenni a szüleimnek, a férjemnek, a klassz gyerekeimnek, a szintén velünk utazó keresztanyámnak, na és persze a jó Istennek. Ha ezeket az élményeket kell beosztanom a hátralévő életemben, azt sem bánom, akkor is megérte. De megsúgom, újra spórolunk, úgyhogy lesz itt még folyt. köv. (s remélem, hogy soon).

The End

PhD