Sokszor kérdezitek tőlem, hogy a nem éppen egyszerű mindennapokban hogy van időm és erőm még írni is, s hát bizony eljött az a pillanat, hogy nincs… Illetve nem annyi, mint szeretném… Illetve persze lenne sok (hiszen nincs lehetetlen csak tehetetlen) valahol úgy hajnal 1 és 6 közt... Aki sorstárs, tudja, miről beszélek, aki nem, annak most elárulom: nemcsak az iskolatáska nehéz, hanem az iskola is és nemcsak a gyereknek, hanem a szülőnek is. Legalábbis a magamfajta maximálisan maximalista szülőnek mindenképpen. Szóval tanulunk. Rengeteget tanulunk. Éjjel-nappal tanulunk. S amikor már vagyok olyan okos, mint egy ötödikes, valahogy elbotorkálok az ágyig és beájulok. Ez megy hét közben és hétvégén is, így lassan csodaszámba megy, ha történik velünk valami más is.

      Múlt vasárnap kimentünk sétálni a Fehér-tóhoz - már csak amolyan jutalomkirándulásként is, mert akkor fejeztük be a nagyobbik fiam kötelezőolvasmányát, Wass Alberttől a Tavak és erdők könyvét, s tudtam, hogy arra a bizonyos i-re a lehető legtökéletesebben így tehetjük fel a pontot. A Kiskunsági Nemzeti Park évek óta szervez darulest a szomszédságunkban, de miután ezek a madarak naponta vonulnak el a házunk/fejünk felett, eddig valahogy sosem kerítettünk rá sort, hogy szervezett túra keretében tanulmányozzuk őket. Gyönyörű őszi nap volt, ellentmondást nem tűrően csalogatott a napsütés, a friss levegő, a színes őszi táj, a darvak tízezre és persze nem utolsó sorban a kikapcsolódás, a pihenés lehetősége. Szép magyar szokás szerint délben megebédeltünk, majd nyakunkba vettük a természetet. Sétáltunk, hallgattuk a túravezetőnk által mesélt érdekességeket, fogtunk békákat meg szedtünk csipkebogyót, hiszen a darvakra egy ideig még várnunk kellett. Megtudtuk, hogy soha többet filteres teát, hiszen a kis zacskó a klórozástól olyan amilyen, amit aztán mi szépen beleáztatunk a teánkba a forró vízzel, s ha ez nem lenne elég, a tasak tartalma sem a vélt szárított növény, hanem olyan ízű fűrészpor, amire van igény (FYI). A legtöbb szó persze természetesen a darvakról esett, s csupa lenyűgöző történet. Még mindig csak vártuk őket, hiszen ezek az Afrikába tartó és nálunk csupán megpihenő vándormadarak napközben a közeli termőföldeken legelésznek, s a tóhoz csak alkonyatkor húznak be, hogy aztán az éjszakát itt töltsék, mégpedig fél lábon állva a vízben (így mindig csak az egyik lábuk fázik – merje valaki lebutázni őket!). De ezt megelőzően repkedtek a bakcsók és húztak a libák is, akik felismeréséhez még csak ornitológusnak sem kell lenni, legalábbis az én Nils Holgersonon felnövő generációm azonnal felismeri a gágogásukat, a gyorsabb szárnycsapásaikat, az össze-visszább csapataikat, s hát itt a Fehér-tón sokat segít az is, hogy az este közeledtével ők éppen elvonulnak, azaz kifelé repülnek. Aztán amikor már „mindent” tudtunk a darudübögő nevű mezőségi néptánctól az elavult gyűrűzés helyébe lépett nyomkövető rendszerekig, megjelentek az első darucsapatok. Szigorúan V-alakban és hangosan krúgatva. Mondom én, hogy okosak, hiszen a lakott területeken kívül csakis lőtávon kívül hajlandóak repülni, s bármennyire is álltunk a nádashoz lapulva-rejtőzve, bizony látványosan kerültek minket. A V-alakban repülés magasfokú fizikai ismeretekre is enged következtetni, hiszen így áramot fognak be a szárnyuk alá és energiát tudnak megtakarítani (nem véletlenül repülnek a vadászrepülő-kötelékek is így – nyilván volt kitől ellesni…). Időnként látni egy-egy darut egyedül körözni, na ő a rosszcsont gyerek, aki elhagyta a családját és éppen őket keresi, sőt még a hangja is megváltozik és kétségbeesésében elkezd csipogni – ilyet is volt szerencsénk látni, hallani. Ahogy egyre sötétedett, a darvak behúzó tömege úgy lett mind nagyobb és nagyobb, hiszen természetesen mindannyian az éjszakát megelőzve akartak megérkezni. A naplemente által varázslatosan színesre festett eget telehúzták a szürkés-fekete vonalaikkal és közben olyan koncertet adtak, hogy tudtuk, Wass Albertnek bizony minden egyes szava igaz.

     Aztán ez a nap is véget ért, s indult elölről a mókuskerék. De feltöltődtünk. Feltöltődtünk boldogsággal és békességgel. S jöhetnek a dolgos hétköznapok, mert igenis azok is szépek. Vannak kihívások, küzdelmek, de eredmények és meghitt pillanatok is bőven és ameddig bármelyik megadatik, addig van élet. S mi az igazi boldogság, ha nem az, hogy vannak gyerekeim, akiknek segíthetek, szemeim, amivel csodálhatom őket, árammal ellátott házunk, hogy egy-egy napból a lehető legtöbb kihozható legyen... S biztos vagyok benne, hogy ahogy mi csodáljuk a darvak tökéletes V-jét, ők épp ilyen csodálattal néznek minket. Ahogy a kőműves építi a házat vagy a postás hordja a leveleket, ahogy a játszótéren játszik a sok gyerek, vagy ahogy én ütögetem a sok kis apró négyzetet ezen a fura szerkezeten, miközben a tómenti piros bogyókból főtt teát kortyolgatom és ők megint itt mennek…

PhD