Kisgyerekként elég sok mindent belénk diktálnak a szüleink a spenóttól az adni jobb, mint kapni bölcsességekig, hogy aztán nagy és okos felnőttekké váljunk, akikre amolyan ráadásként még büszkék is lehetnek (nyilván jobb, mintha a csemetéjük úton-útfélen égetné őket). A számításukból csak az marad ki, hogy az a nagy gyerek, miután már nem akar tovább nőni, szépen leszokik a legelésről meg a forralt vízről, és miután okosra is nevelték, mindenről meglesz a saját véleménye. Én például egy jó ideje tudom, hogy adni csak elvileg jobb, mint kapni…

     Az ajándékkérdés mindig három tényezős, van az adó, a kapó és az ajándék, ami vagy ismert vagy ismeretlen és alakíthat fantasztikusat vagy felejthetőt (pontosabban felejthetetlenül rosszat) – mindhez volt már szerencsém, szóval tapasztalatból mesélek.

     Időnként nagyon nehéz adni, például így vagyok én a szüleimmel, hiszen hála Istennek mindenük megvan, de bárkinek is szánom, a kreatív és találó ajándék ki- és megtalálása mindig komoly feladat. Van, amikor biztosan tudom, hogy egy új könyv vagy szükséges használati tárgy telitalálat lesz (ez praktikusan az adni jó esete), de adóként gyakrabban okoz fejtörést, hogy az ismeretlen ajándékom a kellő pillanatban majd nagyot alakítson. Kedves szokás Amerikában, hogy tárgyak helyett élményeket adnak egymásnak az embereknek, s ezt gyakran, sőt egyre gyakrabban én is bevetem. Egy masszázsutalvány vagy egy színház- / koncertjegy csakis jó lehet, pláne ha vagyok olyan furmányos, hogy két főre (értsd: neki s nekem) veszem. Egy aranyszabályt viszont mindig be kell tartani, hogy ne lógjon ki a lóláb: választani szigorúan a megajándékozott érdeklődési körének megfelelően lehet (szóval férjnek páros kötőtanfolyam bérlet sajnos nem megy, akárcsak a nagyi és a rock koncert…). Örömet okozni igenis jó, s ha magunkat (is) adjuk, az a mai világban talán a legértékesebb.

     Ameddig az embernek kis (OK, relatíve kis) gyerekei vannak, addig remekül működnek a kézműves ajándékok is, hiszen minél csúnyácskábbra sikerülnek, a mamák annál könnyesebb szemmel örülnek. Idén, hogy a fiúk már mégsem olyan kicsik, nehezebb volt kitalálni, mivel rukkoljunk elő, hiszen a rajz a szülinapoké, a gyöngyfűzésből már kinőttünk, a varrás már volt (és különben is azóta lányos dologgá minősült), a hógömbhöz nem találtunk hozzávalókat... A befutó végül egy helyes kis rénszarvas lett, amit borítékszerűen hajtogattunk meg és mindenki kap majd benne egy szívhez szóló üzenetet. Mamák, elő a zsepikkel! Szerencsés vagyok, mert a karácsony ugyanilyen kötelező eleme nálunk a gyerekek műsora, amire minden évben a legnagyobb titokban készülnek. Szenteste ők ezzel ajándékoznak meg minket: szavalnak, énekelnek, zenélnek a családnak – két könnycsepp elmorzsolása közt ilyenkor érzem a legjobban, hogy az év és az élet minden, de minden küzdelme megérte.   

     Időnként kapni is nagyon jó - például, ha az ember nagymama vagy kisgyerek, s elnézve az ő boldogságukat mindig megállapítom, hogy igenis a kapni érzés nyert (még ha egy „adni” okozza is), sőt gyarló módon bevallom, hogy kapni én is nagyon szeretek, bár korántsem vagyok olyan könnyű eset. A mi gyerekeinket évről-évre a Jézuska varázsolja el, a nagyszülőket pedig az unokák. Nekem marad a férjem, aki talán nem árulok el vele nagy titkot, hogy férfi… Időnként nagyon ügyes (például tavaly enyém lett az örömében legjobban síró különdíja), de kaptam már tőle tökéletesen ráillő férfikesztyűt is… Mivel nagyon szeretem a meglepetéseket, de csak, ha azok igazik, eszem ágában sincs őt kívánságlistákkal segíteni, viszont ha valami nem tetszik, annak sajnos látványosan tudok nem örülni. Hiába, senki se tökéletes. Na, de ugorjunk vissza a Jézuskára, mert gondolom, megütötte a füledet, vagyis szemedet (vagy ha ezt most felolvassák neked, mégiscsak a füledet). Elmesélem. Szerintem a gyerekkor egyik legnagyobb kincse, hogy ők még hisznek a csodákban. Egy kegyetlen csalódás és törés, amikor szembesülnek a puszta valósággal, s a felismerést vagy nagy vallomást szeretnék azonnal meg nem történtté tenni. Mert a varázslat sokkal jobb, a Jézuskás karácsony sokkal izgalmasabb. S elmondjam, hogy működik? Jézuska igenis létezik, de csak azokhoz a gyerekekhez látogat el, akik őt szeretik. Rengeteg helyre kell mennie világszerte, így azok a családok, ahol azt mondják, hogy ő nem is létezik, a körútjába sajnos nem férnek bele. Gondolj csak bele, te oda, ahol nem várnak, elmennél-e vendégségbe? Amíg a fiúk kicsit voltak, a fát is ő hozta, hogy még nagyobb legyen a varázslat, de amikor már elég nagynak tartotta őket, a segítségüket kérte. Hozott egy szép nagy műfenyőt meg rengeteg díszt örökbe, hogy most már díszítsük mi magunk a fát évről-évre, mert neki sok-sok kevésbé ügyes gyerek otthonába kell karácsonyfát csempésznie. De az ajándékokkal bizony még rendre érkezik, hiszen a fiúk mindig nagyon várják őt, sőt a dolgát a neki írt és elpostázott levelekkel segítik (nyugi, a postán pontos cím nélkül is ügyesen továbbítják neki). Mivel minden este beszélgetünk vele (imádkozunk), hétvégente pedig meglátogatjuk a templomban (mise), fel sem merül a gyerekeimben, hogy nem létezik. Persze a sok okos kortárs már nyitogatja a szemüket, de ameddig lehet, igyekszünk mesés karácsonyt varázsolni nekik. Annyira ráérnek még felnőni…    

     OK, egyezzünk ki abban, hogy adni és kapni is jó. A lényeg igazából úgyis az, hogy legyen kitől s kinek, s hogy az egészet idegeskedés meg bosszankodás helyett övezze szeretet. Fontos az ajándék is, nem értek egyet azzal, hogy nem, hiszen akárcsak éhség esetén az étel vagy fázás esetén az öltözet, az ajándékozásnak ez az eszköze. Viszont ahogy egy nagy szelet zsíros kenyér és egy meleg takaró is eshet jobban, mint egy nercbundában elfogyasztott Kobe steak, a hangsúlynak az ajándékozásnál sem az összegeken kell lennie. Az egymásra figyelésé, a szereteté és a gyerekkort idéző varázslaté kell, legyen a központi szerep. Szóval így és erre készülünk mi…

PhD