Szerencsés ember vagyok, hisz amióta az eszemet tudom, szeretek, így sosem tudtam igazán azonosulni a „Szeretlek is meg nem is, tudod íííígy van ez” című/refrénű dallal. San Franciscóval megismerkedve azonban rögtön ez a dal jutott eszembe… Az egyik legszebb, leghangulatosabb és legjobban felfedezhető város, ahol valaha is jártam, ám az időjárása (no meg az árai) miatt előre rettegtem tőle – nem hiába.

     San Francisco az azonos nevű félszigeten fekszik, így csupán délről érkezve tud az ember a szárazföldön autózva begördülni. Nyugatról a végtelen óceán határolja, északról az egész világon ismert piros íves Golden Gate Bridge vezet a belvárosba, kelet felől pedig vagy az Oakland vagy a San Mateo – Hayward öbölhíd. Előzetes szállásfoglalásunknak megfelelően a Yosemite parkból a 92-es főúton, s így a San Mateo - Hayward hídon érkeztünk a város déli részébe, konkrétan a repülőtér környékére, ahol horror light áron tudtunk megszállni. A híd, mint az összes előbb említett társa, fizetős, amivel nem árt tisztában lenni, de persze magyarosan is meg lehet ezt oldani. Hiába tudtam én, sőt láttam kiírva nagy betűkkel, hogy fizetnünk kell, ha a hatalmas, kora esti forgalomban előttünk hasító, GPS-es másink kocsink ezt nem így gondolta. Gyorsan mérlegeltünk, hogy elveszni vagy büntetést fizetni „akarunk”, s bár én az előbbire próbáltam rávenni a volánnál ülő férjemet (értsd: ordítottam), ő nem így gondolta és ennek megfelelően továbbra is a gázpedált nyomta. A fizetésről annyit, hogy vannak sávok, ahol gond nélkül mehetsz (ez ragadta magával a kevésbé alaposan felkészülő szüleimet), s van néhány, ahol lehúzódva fizethetsz. Bár megtévesztő lehet, ez mégsem kedv kérdése, hogy kell-e, hanem azon múlik, hogy előzetesen a neten már fizettél-e. Aki pedig sem előre, sem a helyszínen nem fizet, az utólag fog egy büntetéssel megemelt összeget. Na itt jön a magyar, aki hazaérve rögtön megszünteti a kint használt kártyáját/számláját, s így aztán az autókölcsönző cég hiába kapja meg a felszólítást, bottal ütheti az elkövető nyomát. Mindkettőt tapasztalatból írom, hiszen apuék az előbbi módon jártak el és így megúszták, a mi számlánk viszont a mai napig él, úgyhogy néhány héttel a gikszer után bizony le is emelték róla a hídhasználatunk árát. A híd egyébként különleges élmény (az utólagos felár ellenére is), hiszen a maga több mint 11 kilométerével az az érzésed, hogy a körülötted elterülő „tengernyi” víz felett nyíl egyenesen mész a végtelenbe. Nekem nagyon tetszett, amihez kétségkívül hozzájárult az is, hogy éppen alkonyodott. Nem volt klasszikus naplemente, de a kezdődő szürkület misztikus fényei éppoly szépre varázsoltak mindent. Aztán hirtelen újra evilági lett minden, amikor is a legjobb szándékaink ellenére csak elhagyta egymást a két autónk, hiszen egy gyors sáv- és ezáltal autópálya-váltást nekünk, mint hátul menőknek nem sikerült lekövetnünk. Mivel ez nem először fordult elő, elég rutinosan vettem elő a papírtérképet, kerestünk wifit, annak híján kértünk segítséget, és a szállásra végül mi is szerencsésen megérkeztünk. Itt kiderült, hogy a neten foglalt szobák és ágyszámok nem stimmelnek, így jött az újabb kalamajka, aminek a vége az lett, hogy „jobb híján” elszállásoltak minket egy vadonatúj, eddig még nem is használt szárnyban – persze az aranyárral vetekedő felárért. A szobák elfoglalása után első dolgunk volt, hogy a hűvös nyári estén a fűtést maximálisra állítottuk, majd a vacsorából hazaérve a teli has és a pokoli meleg tökéletes párosa mindannyiunkat rekord gyorsasággal álomba ringatott. Talán ennek, talán a kíváncsiságnak köszönhetően hamar indult a következő napunk. Kifogástalan, illetve ha jól meggondolom, erősen kifogásolható reggelink volt, ami azt hiszem maga volt a Lucullusi lakoma modernkori változata (magam is csodálkozom, hogy a későbbi képeken hogyan tudtam olyan ügyesen behúzni a hasam…). San Francisco roppant helyes „kis” város, ügyes ütemezéssel akár egy, de picit komótosabban két nap alatt teljesen felfedezhető. Nem volt kérdés, hogy hol kezdjük a megismerését, egy emberként értettünk benne egyet, hogy irány a város szimbóluma, a Golden Gate. Bár a hídhoz elmenni és néhány képet készíteni nem túl időigényes móka, de minket egyszerűen lebilincselt annak minden varázsa, velejárója. Az időjárás a szó szoros értelmében percenként változott a kellemes napos és a szeles felhős közt ugrabugrálva és a köd, mint egy kedvére fagyizó kisgyerek nyaldosta hol befalva, hol csak körülötte keringve a hidat. Hosszú ideig sétálgattunk, ahol csak lehetett (nem is érdemes máshol, hiszen fültanúi voltunk, hogy hangosbeszélő szólít le, ha nem arra kijelölt és/vagy veszélyes helyen próbálsz fotózni vagy épp pózolni). Rácsodálkoztunk az építésekor használt huzal méreteire, végignéztük a híd történetét és fizikai törvényszerűségeit bemutató szabadtéri kiállítást, hosszasan bogarásztunk a Golden Gate shopban és természetesen végig is autóztunk rajta (persze, nem a shopon, hanem magán a hídon). Ez, mint korábban már utaltam rá, megint egy fizetős program, azonban valamilyen okból éppen akkor nyitva volt az Aranykapu, azaz nem kellett fizetni, hát átbújtunk rajta, ahogy azt a népdalunk diktálja (szerintem ez időnként a dugóhelyzet javításának okán a cég ajándéka - szerintem). A túloldalon is learaszoltunk a parkolóba, onnan is megcsodáltuk a hidat és az ebből a szögből mögötte elterülő várost, majd a nagy szél miatt (és a még mindig ingyenességben bízva) gyorsan vissza is indultunk a belvárosba. A Lombard Streetet mindenki izgalommal várta, hiszen a világ legkanyargósabb utcáján leautózni igencsak jó buli (legalábbis, ha vezetni nem kell, akkor mindenképpen). Gyönyörűséges ez az utca, telis tele az én fejemnél is nagyobb fejű, rózsaszínes virágokkal (nem azért, mintha ultra méretű fejem lenne, de a hazai hóvirágra vagy pipacsokra gondolva azért érezhető, hogy csöppet nagyobbak), melynek az utolsó szakasza 400 méter 8 hajtűkanyarral. Csoda, ha a megengedett legnagyobb sebesség mindössze 8 km/óra (s ennek betartásához bizony nincs szükség elrettentő traffipaxokra)? Ezt messze alulmúlva „száguldottunk” le rajta, majd gyalogosan is ízlelgettük kicsit ezt a nem mindennapi kaptatót. Pár sarok után máris az öböl partján találtuk magunkat, ahova közelsége miatt akár le is sétálhattunk volna. A híres Pier 39-et céloztuk meg elsőként, ami egy kis ékszerdoboz az ide bekanyarodó óceán partján. Számtalan hangulatos kis üzlet és falatozó között értünk ki a partra, ahol megállva elénk tárult az Alcatraz maga, balról pedig áramlott a fókák korábbról már jól ismert szaga, majd néhány lépést után természetesem láthatóvá vált a szagok forrása. Az Alcatraz egy szigeten áll, ahova a kikötőből induló hajókkal át lehet menni, ha előre bejelentkezik az ember vagy épp szerencséje van, de a családi börtöntúra a lelkesedés hiányában esetünkben elmaradt. Igazán a gyerekeknek akartam megmutatni mindazt, amit egy börtön és annak múltja számukra mesélhet, de erre sem ők, sem a többiek nem vágytak, így az igencsak szeles helyről a Ghirardelli csokoládébolt cukrászdájába helyeztük át a székhelyünket. Az elképesztő árak miatt kénytelenek voltunk a világhíres finomságok megtekintésével beérni, bár a bejárati ajtók mindegyikében osztogatott ajándékcsokik közt körözve ez cseppet sem esett nehezünkre, na és azért egy-egy forrócsoki képében azért csak került a mi asztalunkra is egy kis luxus. Kellőképpen feltöltődve és átmelegedve jöhettek a cable carok, azaz a híres kábelvontatású közúti villamosok, melyek lassan 150 éve róják San Francisco dimbes-dombos utcáit a rajtuk lógó, fel-leugráló utasokkal. A csokibirodalomból kilépve gyakorlatilag szinte azonnal a Powell Street végállomáson találtuk magunkat, ami azért fontos, mert itt található az a fordítókorong, aminek a segítségével menetirányba fordítják az egyirányú kocsikat. Ezt mi már a Vasúttörténeti parkból jól ismertük, így kevésbé hozott lázba, s sajnos a cable carból is gyorsan kiszerettünk meglátva a végeláthatatlanul kígyózó, ráváró sort, na meg az árakat. Olvastam, hogy érdemes egy megállót felsétálni, hiszen ott már sosincs tömeg és a folyamatos fel- és leszállás biztosított, de mi még ennél is rafináltabbak voltunk. A megállóban egész egyszerűen jegy nélkül pattantunk fel néhány fotó kedvéért a helyi 4-es/6-osra, s mire ezt észrevették, már mosolyogva ugrottunk le zsebünkben az áhított fotókkal. Hiába, csak magyarok vagyunk. A Union Square és környéke (=boltok) fért bele még a napba és a Chinatown, azaz a kínai negyed meglátogatása. Persze, hogy az üzletek titkos bugyraiba is bejutottunk (ruhák mögötti titkos járatokon átkelve elénk tárult a titkos Vuitton és társai világa), alkudtunk, vásároltunk és egy filmforgatásba botlottunk, amiben a férjem és a gyerekek, mint utcarészlet kezdték meg filmes karrierjüket. Másnap ott kezdtünk, ahol a gyerekkorom nagy részét töltöttem: az Alamo Square-en. Persze nem a szó szoros értelmében, csupán a tv-t nézve, hiszen itt játszódott az egyik kedvenc gyerekkori sorozatom, a Sky tv-n vetített Full House, de a jellegzetes viktoriánus házak vagy, ahogy itt hívják őket, a Painted Ladies megannyi más filmből, filmsorozatból is ismerős lehet. Középen egy nagy zöld domb van, rajta ösvények, padok meg játszótér az apróbbaknak és ezt szegélyezik körbe az egymáshoz tapadó régi színes házak. Rendkívül hangulatos, bár nem árt óvatosan élvezni a környéket, hiszen az utcák széle tele van vészjósló üvegszilánkokkal, azaz ezt a helyet nemcsak a turisták, hanem a gazemberek is igencsak szeretik. A Full House után a Twin Peaks következett, amely már a magyar televízión is futó sorozat volt a ’90-es években (Laura Palmer neve vagy a főcímzene szerintem mindenkinek ismerősen cseng), s San Franciscóban egy újabb hely, egészen pontosan két csúcs a város felett. Kisebb nehézségek, eltévedések és útbaigazítások után végül megérkeztünk erre a szép, de barátságtalan helyre. Olyan erős szél fújt, hogy a kocsi ajtajait csak egyesével lehetett kinyitni, különben a huzat kirántott belőle minden mozdíthatót, s hát amilyen huzatos, éppoly hideg is volt. A must have fotók után inkább a kocsiból gyönyörködtünk a lábaink előtt heverő városban, a ködből épp csak kikandikáló Golden Gate hídban és beazonosítottuk a következő célpontunkat, a Japán teakertet is magában foglaló Golden Gate parkot. Átautózva ismét azzal szembesültünk, hogy a parkolókban gyanúsan sok az üvegszilánk, de bízva az isteni gondviselésben elindultunk a gondosan ápolt, ezerarcú parkba. Ez a park tényleg nagyon szép, ilyenkor bánja az ember, hogy egy mindent látni akaró, rohanó turista, hiszen legszívesebben leheverne a fűbe és egész nap csak nézelődne meg álmodozna. Nekem a sok tarka növény, a különféle épületek meg szökőkutak mellett a padok tetszettek a legjobban, hiszen rajtuk kis réztáblák jeleztek egy-egy sorsot, üzenetet. Volt, amelyiket a nagyszülők iránti szeretetből állították a hálás unokák, mást egy magára maradt férj a néhai feleségének és a közös emlékeknek, megint más különleges barátságot hirdetett. Könnyes szemmel bogarásztam végig mindet, s irigykedtem, hogy nálunk ilyen miért nincsen. Éltében adnék padot a szeretteimnek, hogy együtt járjunk ücsörögni rá, ameddig lehet. Az amerikai sorsok után a Japán teakerttel ismerkedtünk meg. Még az első kinti napjaink egyikén beszélgettem hosszasan egy bolti eladó lánnyal Los Angelesben, aki sok hasznos tanáccsal látott el és egy kis cetlire külön felírta, hogy Japanese Tea Garden. Azt mondta, ígérjem meg, hogy ide mindenképpen elmegyünk, s bár eredetileg is terveztük, így igazi küldetéssé vált számunkra. Nem olcsó mulatság ez sem, de az a szemet és lelket gyönyörködtető látvány és átszellemült idő, amit cserébe kapsz, valóban minden kincset megér. Mini Japán ez, ott honos növényekkel, jellegzetes épületekkel, Buddha és egyéb fontos szobrokkal, japán híddal és hangulatos ösvényekkel. Sok a turista, de valahogy mégsem zavaró, sokkal inkább egy nyugalmas sziget ez a metropoliszban. Ha meleg lett volna meg szikrázó napsütés most minden bizonnyal leföldimennyországozom, a borongós hűvösben viszont egyszerűen „csak” imádtam. Jócskán benne jártunk már a délutánban, amikor megszavaztuk a búcsúvacsorát a Pier 39-nél látott Bubba Gumpban. Ekkor már annyira fáztunk, hogy mindent magunkra vettünk, amit találtunk, illetve ad hoc vettünk, de ezen a ponton már a szalonképtelen megjelenés sem tudott minket érdekelni. A maga alulról közel húsz foka nem lett volna annyira hideg, ha nem fúj hozzá az óceán felől érkező hűvös szellő (= dermesztő orkán), nem júliust írunk és nem a 40-50°C-os sivatagból érkezünk, de a helyzet éppenséggel ez volt. San Francisco időjárása a helyiek szerint is pocsék – elmondásuk szerint másokhoz képest csupán októberben kellemes (next time) – s elárulom, hogy részemről ezért nem lett egy mindent elsöprő, újabb szerelem (legalább London méltó társra lelt a kiközösítettek közt). Summa summárum, a szedett-vedett megjelenésünk ellenére, rövid várakozást követően bebocsájtást nyertünk a Forrest Gump című filmnek emléket állító, irtó hangulatos Bubba Gump étterembe. Megszámolhatatlan sokszor láttam ezt a filmet, így szinte az eredeti filmes relikviák látványával jól laktam meg a sok szép filmes idézettel, na és az öbölre és az Alcatrazra nyíló kilátással. Az étlapot tanulmányozva megláttuk, hogy itt bizony szinte minden rákból van, amivel csupán annyi volt a probléma, hogy a családunk nem egy tengeri herkentyű fan (a nagytöbbség hozzányúlni sem hajlandó), így átnyargaltunk a gyerekmenükre. A pincér amellett, hogy hülyének nézett minket, percekig próbálta magyarázni, hogy a gyerekmenü a fél fogunkra sem lesz elég, de végül sikerült meggyőznünk, hogy így legalább a desszertnek is marad bennünk hely, szóval csak megkaptuk a gyerekmenüinket. Mondanom sem kell, hogy az adagok az amerikai méreteknek megfelelően nemhogy kevésnek, még soknak is bizonyultak, így desszert végül csak a gyerekeknek kellett (akikbe naná, hogy a főétel korábban nem fért bele, de a cifra fagyinak valahogy csak lett préselve hely). Levezetés és méltó búcsúképpen autókáztunk egy jót San Francisco utcáin, majd hazafele menet belebotlottunk egy újabb Goodwill boltba, ahol lehúzódtunk egy kicsit (konkrétan záróráig) kincsvadászni. Ez egy olyan hálózat, ahova az emberek mindent bevihetnek, amire otthon már nincs szükségük, a rászorulók pedig pici pénzért tudják megvenni ezeket és a bevétel egy része is jótékony célra megy. Látványra olyasmi, mint nálunk a turi, csak hát ugyebár nagyon más a működési elve és nem csak ruhaneműk vannak. Az első ilyenben járva én rögtön rajongó lettem – 1-2 dollárért vettem a jobbnál jobb könyveket, de a bolti 20-30 dollár helyett 2 dollárért lett menő baseball ütője a gyerekeknek, meg nekem 50 centért egy vagon álomszép kötőfonal és hasonló kincsek. Rutinos utazók most biztos felhördültek, hogy súlyhatár vs. könyvek. Nos, ezt konkrétan úgy oldottuk meg, hogy az összes nem mért kézipoggyászunk (nők ridikülje, fiúk hátizsákja, laptop- és kameratáskája) telis tele volt könyvel – működött. S ha már itt tartunk, a szép mosoly is, hiszen hazafele jövet azért 2 bőröndünk csak túlsúlyos lett (a 14-ből ez nem rossz arány), de kedvesen elmagyaráztam, hogy egy család vagyunk, s hát valamelyikbe több cucc került, valamelyikbe kevesebb, de ha ragaszkodik hozzá, átcsoportosítom itt a mérlege segítségével, hogy jó legyen. Nem ragaszkodott, mehetett fel felár nélkül a 2 pattanásig tömött, mellesleg eredetileg ultrakönnyű Samsonite a repülőre, benne többek közt az előbb említett dög nehéz baseballütővel, a butiknyitáshoz is elegendő új ruhával és a fél százlábúnak elegendő új cipővel (hát, ha egyszer a kinti árak annyira kedvezőek…).

     San Franciscóban utoljára hajtottuk aznap álomra a fejünket, s tulajdonképpen megkezdődött a nagy utazás utolsó része: a Pacific Coast Highwayen visszaautóztunk Los Angelesbe, ahonnan haza repültünk Budapestre. Legközelebb ezekről és egyben utoljára mesélek.

Folyt. köv.

PhD