(Előző rész: http://phdazeletrol.blog.hu/2017/09/19/amerikai_vakacio_ujratoltve_766)
New Yorkot örökre a szívünkbe zárva, de fizikálisan a hátunk mögött hagyva a hatodik napon Isten megteremtett minket (ja ez egy másik történet…), szóval megkezdtük az észak-keleti országrész felfedezését. Tulajdonképpen a főváros, Washington D.C. volt az eredeti úti cél, de úgy döntöttünk (értsd: -tem), hogy mivel útba esik, beiktatjuk a programunkba Philadelphia meglátogatását is. Egyrészt volt bennem valami megmagyarázhatatlan vonzalom ez iránt a város iránt, ami egy dallammal és a városon végigbaktató Bruce Springsteen-nel még valamikor kamaszkoromban belém égett, másrészt évekkel később az angol szakon jól megjegyeztem, hogy milyen fontos, sőt talán az egyik legfontosabb város Philadelphia az USA történetében. Magát a várost 1682-ben alapították, majd a függetlenségi háború során lett központi szerepe olyannyira, hogy itt írták alá 1776. július 4-én magát a Függetlenségi Nyilatkozatot és 11 évvel később az Amerikai Egyesült Államok alkotmányát is, tehát tulajdonképpen itt alapították meg az Amerikai Egyesült Államokat, melynek maga Philadelphia lett az első fővárosa. Van valami libabőrös érzés bennem most, amikor ezeket a sorokat írom és bevallom, azok között az épületek között sétálva is volt.
Hello Philly
Elsőként rögtön az Independence National Historical Parkban kezdtünk, amely az az ingyenesen körbesétálható terület a város szívében, ahol megelevenedik előttünk a történelem (muszáj ugyanakkor hozzátennem, hogy bár a park ingyenes, a parkolás viszont annál drágább a környéken). Itt található az Independence Hall, ahol kidolgozták és aláírták mind a Függetlenségi Nyilatkozatot, mind az USA alkotmányát, és itt tekinthető meg a Liberty Bell, azaz a Szabadság Harangja, ami azon túl, hogy a nyilatkozat kihirdetéskor megkondult (bár naná, hogy vannak történészek, akik ezt vitatják), azóta a szabadság nemzetközi jelképévé is vált.
Az Amerikai Egyesült Államok születési helye: Independence Hall, Philadelphia
A Szabadság Harangja
A helyi krimó :)
Az épületek az internetes vagy a helyszínen lévő Visitor Centerben történő időpont-egyeztetés után látogathatóak is (szintén ingyenesen), de mi csak kívülről ámultunk és bámultunk, majd tovább mentünk néhány szintén érdekes és történelmi jelentőségű helyre. Az egyik ilyen a rendkívül bájos Elfreth’s Alley, ami Amerika legrégebbi, folyamatosan (azaz most is!) lakott utcája. Az itt található házak 1728 és 1836 épültek – igen, némelyik közel 300 éves és áll és gyönyörű! Hamisítatlan időutazás!
Welcome to Elfreth's Alley
Amerika legrégebbi folyamatosan lakott utcája
Minden bájos porcikáját érdemes szemügyre venni (hopp, egy selfie...)
Íme a bizonyíték, hogy napjainkban is lakják...
Néhány percnyi sétára innen van még egy különleges ház, Betsy Ross háza, aki a legenda szerint itt varrta meg az USA első, „csillagos-sávos” lobogóját 1776-ban. A múzeummá alakított ház belépő díj ellenében látogatható és sok érdekességet hallhatunk-tanulhatunk itt is az ország történelméről, de igencsak érdemes a múzeum shopjában is körbenézni, hisz a Betsy Rossos hűtőmágnestől az amerikai alkotmányig elég sok minden kapható.
Betsy Ross, akinek Amerika a zászlóját köszönheti
Betsy Ross háza
A történelmi belváros után visszasétáltunk a jelenbe, mégpedig a Delaware folyó partján található igazán trendi Spruce Street Harbor Parkba, ami azon túl, hogy a helyiek egyik kedvenc helye, a sajtó szerint is az egyik leghangulatosabb hely a városban. Színes függőágyak, lámpások, megannyi vendéglátóhely, a kikötő hatalmas hajókkal és ameddig a szem ellát, csupa „take it easy” ember. Annyira amerikai - mutatom:
Spruce Street Harbor Park
És magyarázd el nekik, otthon miért nincs(enek) ilyen (emberek)...
A part
Jócskán benne jártuk már a délutánban, amikor átautóztunk a Szépművészeti Múzeumhoz, aminek furcsa mód a hozzá felvezető lépcsősor a leghíresebb és leglátogatottabb része – itt futott ugyanis Rocky Balboa, vagyis az őt megformáló Sylvester Stallone a híres Rocky-filmekben. Philadelphiában járva kihagyhatatlan program és életérzés itt végigfutni és egyben vicces is, hogy amíg a pisai ferdetoronynál mindenki a dűlő tornyot megtartó fotókkal szerencsétlenkedik (OK, annak idején persze, hogy mi is…), addig itt minden turista fel-alá szaladgál (naná, hogy mi is…).
Ritkán van egy lépcsőnek neve, de ez bizony a Rocky-lépcső
Természetesen van Rocky-szobor is...
...no meg persze Rocky-lábnyom is
Megcsináltuk, felfutottunk mi is!
Különleges része volt ez a napnak, hiszen egy régi, egészen pontosan 7 éve nem látott ismerősömmel ide egyeztettünk randit, amit egész nap úgy vártam (biztos, hogy eljön?, megtaláljuk s egyáltalán megismerjük majd egymást??). Eljött, megtaláltuk és meg is ismertük egymást és olyan jó volt! Egy szűk hete voltunk még csak távol Magyarországtól, mégis minden zsigerünk örült a magyarnak – és hát mit mondjon ő, aki évek óta kint van… Szóval volt örömködés meg gyors eszmecsere, kivel mi történt az elmúlt években, no és az elmaradhatatlan fotózkodás, amit ki nem hagytam volna lévén, hogy Anett fotóművész. Jó társaságban csak úgy repül az idő, szóval gyorsan eljött a búcsú pillanata, de abban a reményben tettük, hogy a jó Isten majd keresztezi még az útjainkat - ámen.
Baráti találkozás 7 év után...
Phillyből, merthogy odakint a várost mindenki csak így hívja, én a magam részéről némi hiányérzettel és csalódottsággal indultam útnak, hiszen bármerre is kerestem a nap folyamán, a híres Philly Cheese Steak szendvicset sehol sem tudtam megkóstolni (előrebocsátom később, igaz hogy Kanadában, de az élményt kipipáltam!). Ami még kimaradt, de a város kapcsán mindenképpen meg szeretném említeni, hogy Philadelphiában található az ország legrégebbi pénzverdéje, ahol az első amerikai érmék készültek 1792-ben (a pénzverde még ma is működik és ingyenesen látogatható!) és az ország első bankja, mely 1795-ben épült. Miután Washingtonba készültünk és azért volt előttünk még „néhány” mérföld, minden látnivaló nekünk sem fért bele, de amit elterveztünk, az igen és biztatok is mindenkit, hogy a környéken járva Philadelphiába mindenképpen térjen be. Tényleg érdemes!
Goodbye Philly!
Sötét este volt, mire Washington D.C.-be értünk, így tulajdonképpen a szállodai becsekkolást követően már csak egy kiadós alvás várt ránk. Nem szoktam név szerint megemlíteni a szállásainkat, de miután ez volt számomra az egyik kedvenc, most kivételt teszek. A Bethesda Hotel igazán kellemes, csendes helyén fekszik a városnak és csupán néhány percnyi sétára a metró megállójától, amivel aztán mindenhova eljuthatunk, amiért egy turista ebbe a városba érkezik. A szálloda szép szobái mellett a mai napig emlegetjük, milyen jót reggeliztünk ott, hiszen az igazán minden igényt kielégítő svédasztalról összeszedett finomságokat a szálloda kellemes kertjében volt lehetőségünk elfogyasztani. Imádtuk; akárcsak egész Washingtont, hiszen egy nagyon szép, tiszta és könnyen felfedezhető város.
Reggeli
Az első rácsodálkozás a metróhoz érve ért minket, hisz az egész állomás olyan steril volt, hogy esküszöm, a földről lehetett volna enni. A napi jegyek megváltása után (ez tűnt a legcélszerűbbnek) beszálltunk a metróba, ahol következett az újabb meglepetés: a lábunk alatt szőnyeg (!) borította a metrótalajt. Apró dolgok ezek, de mi nem tudtuk szó nélkül hagyni (mint ahogy én még most, az emlékek felidézésekor sem – ja persze idekívánkozik Chevy Chase befogható wifije is!).
Metróállomás
És a kedvenc, búcsúpuszis táblám :)
A metróból a Fehér Ház környéki megállóban szálltunk ki és odasétáltunk a legközelebbi (ami valójában baromi távoli!) ponthoz, ahonnan a mindenkori amerikai államelnök rezidenciája megtekinthető. Hát életérzés ez is! És tényleg fehér és a tetején tényleg ott a mesterlövész no meg az elkerítő kerítés előtt a kismillió fotózkodó távol-keleti, de az a lényeg, hogy mi is!
Fehér Ház - egy jó objektívvel...
Fehér Ház - objektíven :)
A Fehér Ház után a város felfedezése tulajdonképpen gyerekjáték, hiszen a cerka (=Washington Monument) irányába tartva hamarosan a National Mall & Memorial Parks területén találjuk magunkat, ahol abszolút turistabarát módon minden további látnivaló együtt van és ingyenes. Attól, hogy a térképen ez egy térnek tűnik, becsapós a dolog, hiszen a tér hatalmas nagy, több kilométeresek a távolságok és miután telis-tele van látnivalóval, a bebarangolása jócskán időigényes és valljuk be, fárasztó is. Mi a II. világháborús emlékműnél kezdtünk, ahol külön öröm volt számomra, hogy ahányan vagyunk, annyi félék (bár ez azért részben generációs, részben szerelmi dolog…). Ameddig apukám a videózással és anyukám a fotózással bíbelődött, a fiúk pedig egy árnyas padon játszottak a telefonjaikon, én körbesétáltam és végigolvastam az igencsak megható feliratokat, amit a férjem türelmesen végigvárt. Hiába, szeretem érezni a történelmet…
Washington Monument - az irányjelző
II. világháborús emlékmű
Érdemes, legalábbis én szeretem végigolvasgatni a feliratokat
Ettől az emlékműtől a „teret” körülölelő végeláthatatlan, hatalmas fáktól árnyas és rengeteg mókustól vidám sétány egy szakaszán átsétáltunk egy (illetve sok) másik emlékműhöz. A Vietnámi veteránok emlékműve először lélegzetelállító, aztán torokszorító, de belőlem bizony a könnyek is előtörtek. Elmesélem. Egy hatalmas, de ameddig a szem ellát akkora márványfal ez, melybe a vietnámi háborúban elesett amerikaiak nevét vésték kronológiai sorrendben – ez a lélegzetelállító rész. Aztán a fal tövébe letett elszáradt vagy épp friss virágok, odatámasztott fotók, gyerekrajzok, szerelmeslevelek láttán bizony ember legyen a talpán, aki nem érzékenyül legalább egy kicsit el… De ügyesen az eget kémlelve meg a gondolatainkat elterelve talán még megúszhatóak a kicsorduló könnyek. Viszont amikor a több mint 58 000 nevet bogarászva felfedezi az ember a cseppet sem szokványos saját családnevét (Hudák), na ott eltörik a mécses… Megrendítő és még most is megható élmény…
Vietnámi veteránok emlékműve - végtelennek tűnő márványfalba vésett névsor az áldozatokról
A márványfal egy kis részlete
A soha el nem múló remény és szeretet <3
És a döbbenet :(((
A Lincoln-emlékműhöz érve tulajdonképpen elérkezünk a Mall egyik, földrajzilag nyugati végébe, ahonnan a polgárháborús idők elnöke, Abraham Lincoln hatalmas, 6 méter magas márványszobra néz komoran a tér másik végében álló, távoli Capitoliumra. Az elnök egy széken ül a panteonszerű (vagy nemcsak -szerű) fehér épületben, amelyhez hosszú lépcsősor vezet fel. Mögötte két ismert beszédéből olvasható idézet, előtere pedig számos fontos és híres beszédnek adott már helyet, melyek közül a leghíresebb Martin Luther King 1966-os I have a dream / Van egy álmom… beszéde, ha a történelmet nézzük, de nekem ott állva momentán Forrest Gump jutott eszembe, ahogy a szökőkúton keresztül rohan feléje az ő Jennyje (https://www.youtube.com/watch?v=zfj4OB92MXc – és már megint ezek a fránya könnyek…). Nagyon Washington ez a hely…
Lincoln-emlékmű
Abraham Lincoln a társaságunkban
National Mall, Washington DC
A tér túl oldalán visszaindulva, nagyjából a vietnami emlékművel szemben található a koreai háború hőseinek emléket állító alkotás, amely kevésbé megindító, ám annál szemléletesebb, hiszen gyakorlatilag életnagyságú, kővé vált katonák alkotják. Elgondolkodtató a katonák arcát nézve az itt olvasható felirat: Freedom is not free... Ott jártunkkor épp koszorúzás zajlott, méghozzá katonai tiszteletadás mellett. Számtalan ország diplomáciai képviselete sorakozott, hogy eljátsszák a himnuszukat és elmondjanak egy rövid beszédet. Vártunk egy ideig, hátha a magyar himnusz is felcsendül, de aztán ideje volt továbbindulni.
Emlékmű a koreai háború áldozatainak emlékére
Koszorúzási ünnepség
Egy nagyobb kitérővel Martin Luther King, Roosevelt és Thomas Jefferson emlékműveit is megnézhettük volna, de mi tovább haladtunk egyenesen a Mall menti sétányon és visszaértünk a nagyjából a közepén található Washingon-emlékműhöz, ahonnan indultunk. A 170 méter magas, alumínium piramisban végződő márvány és gránitoszlop (obeliszk) az első elnök tiszteletére épült és ingyenesen látogatható. Érdekessége, hogy a városrendezési terv főszereplője, ha úgy tetszik fő mércéje, hiszen nem épülhet nála magasabb épület (és már meg is van a magyarázat, miért nincsenek felhőkarcolók az amerikai fővárosban). Mivel a Fehér Háztól a Washington Monumentet megcélozva indultunk meg, annak az ablakából is épp ezt látja 1800, vagyis John Adams óta a mindenkori amerikai elnök, ami természetesen azt is jelenti, hogy búcsúzóul még egyszer integethettünk Trumpnak.
Az első elnök, George Washington emlékműve, mely egyben a szintén róla elnevezett város mindenkori legmagasabb építménye
A Washington Monument és a Capitolium közti szakasz tele van tűzdelve a Smithsonian Intézet izgalmasabbnál izgalmasabb múzeumaival, amik ráadásul mind ingyenesen látogathatóak (itt azért elbizonytalanodtam, hogy Washingtonra lehet, hogy több napot tervezhettem volna, bár az is igaz, hogy a múzeumról múzeumra járkálást azért hamar megunta volna a banda). Felsorolni is sok lenne, hogy a tematikáját (és nyilván nem a színvonalát!) tekintve átlagos történelmi és művészeti kiállítások mellett mi mindennek van még múzeuma és miután az egyik színvonalasabb, mint a másik, a múzeumlátogatás (messze nem csak azért, mert ingyen van) kifejezetten ajánlott. A gyerekek az Éjszaka a múzeumban 2. miatt leginkább a természettudományi múzeumba vágytak, de sajnos olyan hosszú sor állt előtte, hogy nem jutottunk be (nesze neked ingyenesség). A másik kiszemelt múzeum a National Air and Space Museum volt, ahol a repülés történetét mutatják be az első próbálkozásoktól az űrkorszakig a világ legnagyobb repülő és űrrepülő gyűjteményével. Itt is sorba kellett állnunk, de egy apró trükkel a fiúk tovább nézelődhettek, hiszen táska nélkül egy külön sorban egész gyorsan be lehet jutni, így ők ott előrementek. Tematikus termekbe rendezve rendkívül sok érdekesség található itt még a női szemnek is, hiszen azért élőben látni a tankönyvekből ismert Wright fivérek és Lindbergh eredeti repülőgépeit, az Apollo11 parancsnoki modulját (ebből lépett ki Neil Armstrong a Holdra és mondta, hogy „Kis lépés ez az embernek…”), a világháború repülőgépeit vagy épp atomrakétákat igazán nem mindennapi. Órákig (de túlzás nélkül, akár napokig is!) el lehet nézelődni, olvasgatni, beülni ebbe-abba, sőt számos interaktív része is van a kiállításnak meg van akárhány D-s mozi és természetesen shop is, ahol akár az első szkafanderünket is beszerezhetjük.
A világhírű és -színvonalú Smithsonian Intézet központi épülete
National Air and Space Museum
Megelevenedik a repüléstörténelem - itt éppen a Wright fivérek eredeti repülőgépe alatt állnak a Pölös fivérek
Tovább sétálva elérkeztünk a Mall keleti végéhez, ahol az amerikai törvényhozás épülete, a Capitolium áll. Gyönyörű szép, ha rangsorolni kell a legszebb épület, amelynek alapkövét 1793-ban maga Washington elnök tette le, és amelynek lépcsőjén a beiktatásra kerülő amerikai elnökök szokták letenni az esküjüket – ha máshonnan nem, innen ismerős lehet. A belépés ide is ingyenes. Komplett város ez a városban, hiszen földalatti folyosón át lehet menni például a világ legnagyobb könyvtárába, a Kongresszusi Könyvtárba, de még saját metrója is van, amit csak az ott dolgozók használhatnak. Megható tudni, hogy a Capitoliumban egyetlen külföldi politikusnak van szobra: Kossuth Lajosnak.
Capitolium
Innen elsétáltunk az elvileg közeli (gyakorlatilag azt hittük, sose érünk oda…) metrómegállóba és átmetróztunk a washingtoni napunk utolsó állomására, Arlingtonba. A városrész ugyanezt a nevet viselő, hatalmas (200 holdnyi) temetője ingyenesen látogatható, de a látogatói központtól induló fizetős shuttle bus nélkül tulajdonképpen - időbeni és fizikai korlátok miatt – sajnos bejárhatatlan. Sajnos, hiszen több mint 300 000 katona alussza itt az örök álmát... Megannyi egyforma hófehér kis kő szép sorban a makulátlan zöld gyepben – ismerős lehet a Hair című film utolsó képkockáiból, de ezt látni és érezni kell…
...
...
...
...
...
A shuttle bus több helyen megáll, melyek közül mi elsőként a Kennedy síroknál szálltunk le, ahol a merénylet áldozatává vált John F. Kennedy elnök, illetve a családja nyugszik.
John F. Kennedy
A következő busszal az Ismeretlen Katona Sírjához mentünk tovább, ami a félóránként itt zajló, lenyűgöző őrségváltás miatt tényleg érdekes. Persze nekünk sikerült még érdekesebbé tenni, hiszen itt fedeztük fel, hogy elhagytuk a nap során vásárolt cuccainkat rejtő pakkot… A saját kétségbeesésünkön túl tudtuk, hogy egy őrizetlenül hagyott csomag mekkora gondot fog okozni Amerikában, így azonnal szóltunk az egyébként mindenhol jelen lévő rendőröknek, akik láss csodát, azonnal autóba pattantak és elindultak a mi korábbi útvonalunkon a csomag megkeresésére. A csomag meglett, sőt minden túlzás nélkül még a police officerek örültek, hogy segíthettek és ráadásul még az őrségváltást se késtük le.
Itt található az Ismeretlen Katona Sírja
Őrségváltás
Közeledett a záróra, így a sírkertben kanyargó buszról már csak az Arlington-háznál szálltunk le, ami tulajdonképpen felejthető (OK, teljesen felesleges) program, viszont gyönyörű kilátás nyílik innen Washingtonra. Tényleg gyönyörű és így végignézni még egyszer mindent, ahol jártunk, igazán tökéletes zárása a napnak.
Kilátás az Arlington-házból - méltó búcsú Washingtontól
A temetőtől visszametróztunk a szállodánkhoz, majd megindultunk ebből a csodálatos és méltán fővárosból sok-sok újabb kalandért az amishokhoz. Folyt. köv.
PhD
