Megemberelte magát az ősz. Gyakran és sokan tartják szépnek, sőt a legszebbnek, bár szerintem inkább elméletben, jól sikerült képeken ilyen, mint a való életben. Néhány pillanata, mondjuk úgy napja kétségkívül gyönyörű, például amikor éppen a vénasszonyok nyarának déli melegét élvezve járja az ember a színpompás természetet vagy épp a kandalló mellett olvasgat az ablakon kopogó esőcseppek zenéjére, na de azért ezek a ritka kivételek a szó szerint szürke hétköznapok tömegében. Valamit megérzett abból, hogy most milyen vallomásra készülök, hiszen napok óta kedveskedik nekem, de hiába a most is épp száz ágra sütő nap és a közeli Fehértó miatt felettünk krúgató darvak hada, az idilli állapot esetemben legfeljebb az íráshoz remek táptalaj.
Bár az ősz, mint évszak nem a kedvencem, paradox módon mégis erősen összefonódik vele az életem, amiért mégiscsak komoly helye van a szívemben. Kezdődött mindez 1979-ben, amikor egy őszi napon megszülettem, később ősszel indult minden bölcsődei, óvodai, majd iskolai évem, s eddigi négy munkahelyem mindegyikére is ősszel szerződtem. Legutóbb Isten kegyelméből újra gyakorló tanár lettem annak ellenére, hogy egy éve, akárcsak a kígyó szavára Éva, elhagytam az édenkertet. Csábított az új, a kihívás, az ígéretek, aki a helyemben nem így döntött volna, az vesse rám az utolsó követ. Mindvégig pedagógus maradtam, attól, hogy éppen nem tanárként dolgoztam, mint ahogy a szülési szabadságon lévő vagy épp a nyugdíjas is vitathatatlanul tanár néni marad. Önhibámon kívül lett a múlté az új álom, sőt lett belőle néhány hét leforgása alatt igazi rémálom. Munkanélküli lettem, de sosem éltem meg így, szabadúszóként élveztem a főállású anyaság boldog mindennapjait. Lemondtunk, amiről le kellett és spóroltunk sokat, hogy sikeresen átvészeljük az egy fizetésből megélt (hó)napokat. Ugyanakkor gazdagabbak voltunk sok tekintetben, hiszen mások szolgálata helyett csak és kizárólag a saját családomé lettem. Kellett ez a néhány hónap most már pontosan tudom, okkal döntött úgy a jó Isten, hogy rám fér egy kis nyugalom. A pedagóguspálya (vissza)hívó szava néhány hete érkezett, s örömmel fogadtam, hogy Évával ellentétben engem bizony visszavár az édenkert. Boldogan mondtam igent annál is inkább, hogy az állás a házunkhoz legközelebb eső iskolában várt. Október 15-dike volt az első munkanapom, ami szintén sorszerűen nagyon jó alkalom. 15-dikén volt az esküvőnk igaz júliusban, s mindkét kisfiunk 15-dikén született, az egyik márciusban, a másik augusztusban. Mosolyogva léptem át az új iskolám küszöbét aznap, s teszem ezt azóta is hálás szívvel nap, mint nap. Lett sok-sok új gyerekem a saját kettőm mellé, akiknek legjobb tudásom szerint igyekszem éppúgy segíteni a jelenét s a jövőjét. A jó tanár társ, akinek sok kincse van, s minél többet tud átadni, annál boldogabb. Szereti mindezt jó hangulatban tenni, a diáknak csupán együtt kell ebben működni. Csodaország lehet az iskola, csak a bürokrácia hagyja, hogy a pedagógus munkáját jelentse a tanítás maga. Papírok helyett a gyerekek foglaljanak el központi helyet, legyen ez mindig gyakorlat és ne csak elmélet. Isten áldjon minden pedagógust, akik a pályán vannak, s hivatásul választották, hogy generációkat írni-olvasni-gondolkodni tanítanak. Büszke vagyok, hogy újra közéjük tartozhatok és Dóri néni lehetek, mert a tanár küldetése az egyik legszebb, legnemesebb.
Szeretlek, nem szeretlek... Az őszt mégsem igazán szeretem, hiszen az elmúlást jelképezi. Csupaszra vetkőzteti a dér és a szél a fákat, és örök búcsút int a beköszöntő hideg a sok szép egynyári virágnak. Elköltöznek a vidám madarak és álomba burkolózik számtalan kedves állat, csak az emléke marad az élettel teli tavaszi-nyári tájnak. Dacolok veled, kedves ősz, mert én bizony az elmúlás ellenére megszülettem, sőt évről-évre már oly sokszor újjá is születtem. Halottak napja van éppen, s engem ez is éltet, a már csak a szívemben élő szeretteim emlékeztetnek, hogy milyen fontos az élet. Minden nap ajándék, eszerint kell élni, egymást és önmagunkat ameddig lehet, addig nagyon szeretni. S egy nem szeretem őszi napot is széppé varázsolni egy finom sütit majszolva vagy tocsogva a hatalmas tócsákban vidáman, mert az élet szép és a hozzáállásunkban van az igazi varázslat. Én most lecsukom a gépet és sétálunk egyet a temetői őszben, gyertyát gyújtunk néhány síron és mesélünk az örök álmot alvó őseikről a gyerekeknek. S közben nagyon boldogok leszünk, mert mi négyen együtt lehetünk, s ők a mennyből mind ilyen életet kívánnak nekünk. Nyugodjon békében mindenki, kinek menni kellett. Kedves élők, ti pedig ősszel-télen-tavasszal-nyáron éljetek!
PhD
