Nemcsak Párizsban járt az ősz, ahogy arról Ady mesélt, hanem szerte a világon, pontosabban az északi féltekén. Ahhoz, hogy elvarázsoljanak a színei, gyakran a saját házunk vagy egy suhanó jármű ablakán kinézni is elég, sőt szerintem egy puha takaró alatt olvasgatni a kopogó eső és a kandallóban sercegő fa zenéjére a lángnyelvek táncától megvilágított szobában a létező leges-legőszibb érzés. A mindennapok rohanásában azonban gyakran látjuk kevésbé tökéletesnek ezt az évszakot, hiszen egyrészt időnk sincs megállni és csodálni, másrészt sokszor nem is olyan csodálatraméltó (pl. a gyereket sarazó vagy mondjuk fodrász utáni eső, a sok gereblyézésre váró avar, a nehezen száradó ruhák, a hideg, a szürkeség). Viszont, ha az ember van olyan szerencsés, mint Ady (legalábbis e tekintetben), és ki tud szakadni az akármennyire szeretett és boldog, de akkor is mókuskerék életéből, garantáltan kiélvezi ezen évszak minden pozitívumát és őszimádóvá válik (legalábbis arra a néhány napra egészen biztosan).

     Idén szeptember végén (lám egy újabb vers) mi egészen Barcelonáig szakadtunk. Egy ex-focista férj és két fiúgyermek mellett nem nagyon hiszem, hogy magyarázatra szorul, miért erre vettük az irányt, bár leszögezem, hogy Barca-fanatikusoknak azért távolról sem vagyunk nevezhetőek. Hétfőn este repültünk ki a katalán fővárosba és csütörtökön délelőtt haza, hogy a közte lévő két teljes nap a mienk és Barcelonáé legyen. Nem mondom, hogy nem tudtam volna több időt eltölteni a városban (és környékén), de azt igen, hogy az ügyesen megszervezett két napnak köszönhetően hiányérzet nem maradt bennem, bennünk. Intenzív volt nagyon, de hát a világ másik szegletébe sosem aludni utazik el az ember (legalábbis mi sohasem).

Ferihegy, alias Liszt Ferenc és a család

     Kedden, az első teljes barcelonai napunk reggelén (meg aztán másnap is) én annak rendje-módja szerint keltem a katalán kakasokkal (a gallok odébb élnek). Vicces, hogy ha az ember bekattan, akkor egy kézipoggyásszal utazva sem érzi gondnak azt, hogy az edzőcuccának is helyet szorítson, szóval szépen átvedlettem a hálóingből a tréningbe és már faltam is a kilométereket a szálloda edzőtermében, hogy aztán egy órával később nyugodt lelkiismerettel falhassam az étkeket is a brutális svédasztalokról (amik valójában természetesen spanyol asztalok voltak :-)). Elképesztő felhozatal volt minden ételcsoportból és legnagyobb örömömre mindenből volt barna meg teljes kiőrlésű meg light és hát rengeteg zöldség-gyümölcs. Szerencsés vonásom, hogy új dolgokat nem nagyon merek megkóstolni, szóval ennek értelmében a süteményes részleget érintetlenül tudtam hagyni, kivéve a kis huncut churrost, amihez már volt szerencsém korábban (speciális és sajnos isteni spanyol fánk). Mondanom sem kell, hogy a legnagyobb népszerűségnek az ananász és a belőle készült ivólé, saláta, joghurt és mindenféle úton-útfélen ránk mosolygó termék bizonyult a fiúk körében, hiszen mindig okot adott a viccelődésre a dobozos, 1-2 eurós „pina”.

Reggeli torna

Svéd-, vagyis spanyol asztal

A nagy kedvenc :)))

     A reggelit követően hova máshova vezetett volna az első utunk, mint a Camp Nouba, azaz a Barca 99 354 fős és ezzel Európa legnagyobb stadionjába. Egy kisebb vagyon legombolása után bárki részt vehet az ún. stadiontúrán, ami valójában a stadion szabad és önálló bejárását jelenti a kijelölt útvonalon bármiféle időkorlát vagy megkötés nélkül. Mindjárt a legelején klassz képeket készítenek rólunk a csapattal, Messivel, Neymarral, amiket a túra végén lehet elképesztő összegekért megvenni (erről később). Az első, igazi állomás egy olyan terem, ahol bemutatják a focicsapat történetét és megtekinthetjük a csapat ereklyéit, trófeáit. Nem is tudom, hogy a régiségek vagy a tv-ből ismert serlegek voltak nagyobb hatással rám, mindenesetre különleges érzés volt ezeket élőben látni.

Barca ereklyék, trófeák, aranylabdák

     Az igazi ámulat persze ezután következett, amikor kiléptünk a stadion lelátójára és ott feküdt a lábunk alatt „A” pálya. Még így, üresen is lenyűgöző pláne, hogy ilyenkor a sajtópáholytól a játékos-feljárón át a kispadokig mindent be lehet járni, sőt megtekinthető az egyik öltöző is (elárulom a lehangoló tényt, hogy ez valójában nem a Barca öltözője) akárcsak a konferenciaterem.

Camp Nou

     Nekem személy szerint a stadion saját kis kápolnája tetszett a legjobban, ami a játékos-kijáró közelében található, s ahol a mélyen vallásos játékosok a meccs előtt még elmondanak egy-egy imát (én is megtettem).

Camp Nou kápolna

    A stadionból kifelé jövet a karunkra ragasztott szalagról azonosítva már mutatják is a Barca-fotóinkat, amiket vagy darabra, vagy egy Barca könyvbe illesztve lehet megvásárolni nagyjából aranyáron. De persze egyszer jár itt az ember meg a fotók is annyira jók, hogy a lehúzás esetünkben is remekül működött. Aztán gyorsan rájön az ember, hogy ez csak az aperitif volt, hiszen a kijárathoz a hatalmas, háromemeletes Barca bolton keresztül vezet az út, azaz garantált az ámulat, a szerelembe esés és az elcsábulás. Ezzel eddig még nem is lenne nagy gond, ha mondjuk egy radírgumi lenne a kiszemelt áldozat, de persze mindenki mezre meg a másnapi meccsre felvehető és utána is hordható ruhadarabokra vágyott, amik konkrétan annyiba kerültek, hogy a bankkártya-limit miatt egy összegben ki sem tudtuk fizetni... A shop napi bevétele egyébként egy átlagos, meccs nélküli hétköznapon 150 – 200 ezer euró, ami meccsnapokon felugrik 400-500 ezerre (napi bevétel euróban!), amihez azon a szép őszi napon mi is hozzájárultunk „egy kicsit”…

Barca Megastore: baritól a bugyiig van itt minden, mi szem szájnak (és bankkártyának) ingere 

     Egy nem túl hosszú, de azért nem is rövid séta után elértük a metrómegállót, ahonnan az L5-ös vonalon átmetróztunk Barcelona talán leghíresebb épületéhez, azaz épülőjéhez a Sagrada Familiához (Gaudi tér metrómegálló). A Szent Család Templomot Antoni Gaudi álmodta meg még a múlt század elején, majd annyira a megszállottjává vált, hogy minden energiáját és vagyonát beleölte – konkrétan ott élt az épülő templomban. Lelkesedésének halála, azaz egy villamos vetett véget, amely elütötte őt. A római katolikus bazilika azóta is épül, és a mostani tervek szerint 2026-ra, Gaudi halálának 100. évfordulójára fog teljesen elkészülni (feltehetően a világ legnagyobb bazilikája lesz). Érdekes épület ez, hiszen a csöpögtetett homokvárra emlékeztető mindenféle jópofa díszekkel kirakott és minden szegletében más és más soktornyos csoda szerintem sokkal inkább illene elvarázsolt kastélynak egy mesébe, mint a katolikus egyház papjai munkahelyének.  Furcsa látni, hogy a régi részek már milyen koszosak-kopottak az újonnan épülők mellett, de érdemes és érdekes a jelen állapotot összevetni a korábbi látogatásunkkor itt készült (vagy neten/filmekben feltűnő) képekkel is.

Gaudi Szent Családja és az enyém :)

     Bár nem adják ingyen, sőt olcsón se, mégis szívből ajánlom, hogy a templom homlokzata előtti parkban üljünk le egy frissen facsart narancslére / pofa sörre, hiszen a turistás rohanást felválthatja egy olyan mediterrán életérzés, ami igazán nagyon kellemes.

"Una cerveza, por favor" - apukám és az a mondat, amit utazás előtt a célnyelven mindig megtanul

     Mi a templomot csak kívülről jártuk körbe, mert gyerekekkel ezt tartottuk jobb ötletnek. Helyette maradt az előbb említett, parkbéli életérzés, amit lehetett fokozni, hiszen a templom háta mögötti parkban egy mutatványos óriásbuborékokkal szórakoztatta a nagyérdeműt, s miután dobtunk neki némi aprót, Milánt meginvitálta egy kis közös buborékfújásra, amiből megszületett az egyik legkülönlegesebb barcelonai élményem: a kisfiam, a hatalmas buborékok és mögöttük díszletnek, a színes buborékokon átnézve a Sagrada Familia. Még most is libabőrös lettem… 

A kedvenc barcelonai képem 

   Innen a Güell Parkba vezetett az utunk, ahova előre megváltott jegyünk volt. Nem árt tudni, hogy a 17 hektáros park egy részében ingyenesen lehet bóklászni, de az ismert látnivalók és a városra nyíló gyönyörű panoráma természetesen mind a fizetős parkrészen találhatók. A beléptetés percre pontosan történik, illetve késni lehet, de hamarabb bemenni egy perccel se. Viszonylag sokat kell (lehet) sétálni, sok az ösvény, a lépcső, de jó hír, hogy a főbb látnivalók mind a park elejében vannak. A főbejárat közelében rögtön ott a Gaudi múzeum, ahol egyrészt kígyózó sorra, másrészt újabb belépő díjra kell számítani. Néhány lépcső után máris a híres gyíknál vagyunk, ami egy szökőkutat őriz. Természetesen minden turista meg akarja örökíteni magában, magával, mindenkivel, állva, ülve, elölről, oldalról stb., szóval a kötelező fotónk elkészítésére biztos, hogy valamennyit várnunk kell. Ilyenkor (is) jó, ha van kéznél egy (két) gyerek, mert udvariasabbak és türelmesebbek velünk az emberek.

Güell park és az a bizonyos "must have" fotó

     Feljebb lépcsőzve-sétálva tényleg lélegzetállító kilátás nyílik Barcelonára, már csak ezekért a percekért is érdemes elzarándokolni ide. Üljünk le a hosszasan és ívesen tekergő mozaikborítású padokra és gyönyörködjünk. Egyet ne tegyünk: ne rohanjunk tovább!

Enjoy!

     A nap utolsó állomása a Las Ramblas és környéke volt. A Ramblák egy kb 1 kilométeres sétálóutca, amin végigsétálva kijutunk a kikötőbe. A környék tele van hangulatos kis utcácskákkal, negyedekkel, na és persze üzletekkel és vendéglátóhelyekkel. Középmagasságban található a Mercat de la Boqueria, Barcelona híres piaca, ahova tényleg bűn nem bemenni még akkor is, ha épp nem akarunk nyers halat vagy „pinát” (lásd fentebb) venni, bár egy „pinalé” (lásd előbb, azaz fent) vagy más, szintén frissen facsart gyümölcslé jellegzetes és kifejezetten jól eső portéka, ami már-már kötelező, ha valaki erre jár.

La Boqueria, a piac

Szem-szájnak ingere, ameddig az előbbi ellát

Én kérek elnézést... :)

     A kikötőhöz érve körbecsodáltuk Kolumbusz hatvan méter magas szobrát, ami bár egy működő kilátó, mi mégsem mentünk fel. Érdemes egész a partig kisétálni, ahol megtekinthető a vízen ringatózó Santa Maria hasonmás – a gyerek úgyis hamarosan fog tanulni róla (mi meg mennyit énekeltük gyerekkorunkban: „Ég s víz között a vezérhajó útrakész…”).

Santa Maria

     A Ramblán beszerezhetjük a kötelező hűtőmágnes és társai csecsebecséket, és ha ősszel érkezünk, elnyalhatjuk az arra igazán méltó utolsó az évi fagyit.

Az utolsó 2016-os fagyi

     Minden útikönyv és netes útleírás óvva int az itt munkálkodó zsebesektől, de minket nem ért az égvilágon semmilyen atrocitás, de természetesen nem árt óvatosnak lenni (éppúgy, mint bárhol máshol a világon – akár Budapesten). A sétálóutca nagyon népszerű hely, szinte mindig höpölyög rajta a tömeg, ezért is kerekedik nagyra a szem, ha az ember valami csoda folytán épp magyar ismerősökbe botlik bele. Illetve nekünk ismerősökbe, hiszen az akkor még egy párt alkotó (vagy azóta megint – fogalmam sincs, nem követem a celebeseményeket) Curtis és Csilla jött velünk szembe. Naná, hogy beszédbe elegyedtünk és nem fogjátok elhinni, de kiderült, hogy ebben a hatalmas városban pontosan ugyanabban a szállodában szálltunk meg. Persze fotózkodtunk is, ami azonnal ment a közösségi oldalra, ahogy kell, így a barátok lesték is az Édes életet, hogy Pölösék mikor bukkannak fel…           

Édes élet

     A nap zárásaként a Ramblák másik (nem a kikötői, hanem a város felőli) végénél lévő El Corte Inglés áruházban időztünk egy kicsit, majd a Passeig de Grácián buszozva a szálloda felé menet megcsodáltuk Gaudi újabb két, este lévén pompásan kivilágított remekművét, a Casa Batllót és a Casa Milát. Altatni aztán már egyikőnket sem kellett.

 Casa Batllo by night

     Bevallom, hogy csak egy keveset akartam írni, egy rövid, amolyan gyors, adósságrendező beszámolót a csodás őszi Barcelonáról, de hiába, a szűkszavúság nem megy nekem, minek következtében az útinaplóm végül kétrészes lesz… Szóval folyt. köv.

PhD

       Istenemre mondom, próbálom én szeretni az embereket, sőt a hivatásomnál fogva, amikor még kicsik, úgymond kezdemények, remekül megy is ez nekem, de a felnőttek, akárhogy is fordulok feléjük mosolyogva, szeretettel, gyakran a padlóra küldenek (tisztelet az azért akadó kivételeknek és hát a jelenlévők ugye mindig kivételek). Mára is jutott több történet, melyből egyet most elmesélek.

   Korán indult a reggelem, mint rendesen. Munkába menet előtt beugrottam egy szupermarketbe, hogy vegyek magamnak némi uzsonnát - na nagyjából itt rontottam el, nem is értem, minek nekem ennem... A pénztáraknál kígyózott a sor, s ahogy az Murphy szerint lenni szokott, pont miután a legszimpatikusabb, majd később leglassabban haladó sorba beálltam, új kasszát nyitottak. Természetesen átálltam volna, ha mögülem egy vehemens nyugdíjas házaspár nem törtet át tökön-paszulyon a bevásárlókocsijával. Udvariasan odaszóltam, hogy elnézést, de a sorban én előrébb voltam a kis kosarammal, mire a férfi rám mordult, hogy mire fel szólalok én meg a 6 elemimmel. Igen, ez volt a válasz. Egy pillanatig köpni-nyelni nem tudtam, mérlegeltem, hogy szemvizsgálatot javasoljak vagy iruljak-piruljak, de aztán a buta szőke libának titulált érzés kerített hatalmába és mosolyogva közöltem, hogy nyilvánvalóan vele ellentétben több diplomám is van, s ne nyissunk vitát az illemtanról, mert egyértelmű, hogy hírből sem tudja mi az. Egyébiránt ő ráér a nagy kocsijával, én pedig sietnék nyugdíjat termelni neki a pár falatkámmal. A témát ezzel a részemről lezártam és türelmesen kivártam a soromat, miközben mantráztam magamban, hogy ezzel az apró bosszúsággal ellentétben mennyi mindennek örülhetek éppen: az egészségemnek, a szeretteimnek, a szép napsütésnek, az uzsonnámnak, a munkahelyemnek, a diplomáimnak, a rajtam lévő rózsaszín szemüvegnek... Eközben az öregek vég nélkül fortyogtak, sőt egész biztos, hogy napirendre térés híján még ma éjjel sem alszanak. Miért? Miért ilyenek az emberek? Miért udvariatlanok? Miért tapintatlanok? Miért gonoszak? Miért előítéletekkel teltek? Miért keserűek? Miért nem szeretik az embereket, önmagukat és az életet? És csak úgy halkan kérdezem, mit számít, hogy hányadiknak jövünk ki a boltból, ameddig a kosarunk tele?        

     Édes Istenem, soha ne hagyd, hogy ilyenné öregedjek! Hiszen oly szép az élet és megbecsülendő ajándék minden egyes napja. Éljünk, örüljünk, mosolyogjunk, szeressünk, mert egy nap már késő lesz, már nem lehet...

PhD

     Jobb egyszer látni, mint százszor hallani – tartja a mondás, amellyel tulajdonképpen tökéletesen egyet is értek, bár legalább egyszer hallani kell róla ahhoz, hogy vágyjunk látni (akár százszor is). Lefkada szigetéről már sok mindent elmeséltem az előző két bejegyzésemben, ám egy mese a bevezetés és a tárgyalás mellett csakis a befejezéssel lehet kerek (no és így kapnak még egy utolsó esélyt azok a bizonyos bogarak, ha esetleg még nem fészkeltek volna be a fejekbe…).

Csak ülök és mesélek...

     Lefkada gyönyörű, s nem kérdés, hogy a képzeletbeli dobogó legfelső fokán a szebbnél-szebb tengerpartjai állnak, melyeket korábban már bemutattam.

Reggel

Délben

Este

     A második helyre én egy kevéssé ismert, különleges helyet szavaznék be, az Athaniban található Serenity Boutique Hotelt. A mindössze öt szobával/lakosztállyal rendelkező, a tulajdonos hölgyek által üzemeltett szálloda egy igazi kuriózum. A berendezés minden egyes szeglete éppúgy lenyűgözően tökéletes, mint a hegyoldalban található, teraszos kertje a különleges fekvésű, végtelenített medencével. Az egész hely maga a nagybetűs harmónia, már-már kézzelfogható a béke és a nyugalom, amire igen csak nagy szükség van napjaink állandó rohanásában. Mi minden pillanatát imádtuk, pláne hogy volt szerencsénk zömmel egyedül lenni mintha csak, mint valami sztárok, az egészet kibéreltük volna, s ezt aztán tovább fokozták az olyan apró figyelmességek, mint például amikor az egyik tulajdonos maga hozott nekünk frissítő narancsleveket azzal, hogy biztos jól fog esni a nagy melegben. Ezt az életérzést és helyet csak ajánlani tudom mindenkinek!

Ilyesmi lehet a mennyország kapuja is...

 Egyszerűen tökéletes!

Álmok útján...

Mennyei ízek (stílszerűen)

"Azt hiszem, az ilyen pillanatokért élnek a szülők: amikor a gyereküket maradéktalanul boldognak láthatják."

     Miután egy dobogón klasszikusan három helyezett van, jöjjön a bronzérmes, ami nem más, mint a korábban már említett Copla Beach Bar a Kathisma Beachen, ami valójában csak ebben a felsorolásban szorult hátrébb, hiszen tulajdonképpen az örök kedvencünk. Érdekes módon az ezüstérmes, mindentől elzárt nyugalomszigetének pont az ellentéte ez: egy gyönyörű helyen kiépített, élettel teli, tengerparti bár medencékkel, menő zenékkel, szabadnapos chippendale fiúknak tűnő pincérekkel és ameddig a szem ellát mosolyogva csacsogó, táncikáló fiatalokkal. Akarva-akaratlanul biccentget a feje és mozog a lába mindenkinek az ütemre, s a szájak is önműködésbe lépnek és egész egyszerűen csak felfele hajlandóak görbülni. Hát ezt is sokaknak lehetne, sőt kellene receptre felírni!

Korán érkezve a Copla is csak a miénk

Délután kezd megtelni élettel

Relax (nagy duzzogva :-))

     Ha már egyszer mesélek, jöjjön a negatív dolgok toplistája is, hiszen egyetlen mese sem létezhet kihívások, nehézségek vagy épp gonosz manók nélkül. Előrebocsátom, ezek csak elméletben bosszúságok, hiszen minket nem olyan könnyű ám kihozni a sodrunkból, bár tény, hogy egyik sem esett túl jól nekünk se. Az abszolút első helyezést már az első napunkon megszerezte a görög közlekedés és parkolás, hiszen a kijelölt helyen szabályosan parkoló autónkat délután összetörve találtuk. Na nem nagyon, bár döntse el mindenki, hogy egy elemcserés hátsó ajtó úgy sajátzsebből mennyire kívánatos. Utána persze árgus szemekkel figyeltünk mindig és azt azért sikerült megállapítanunk, hogy enélkül a horpadás nélkül bizony nagyon kilógtunk a sorból… Második helyre az én menetrendszerű nyári balesetemet, a darázscsípést sorolnám be, ami úgy történt, hogy mezítláb ráléptem egyre (tavaly nyáron a combomon kóricált észrevétlenül és rákönyököltem – természetesen nem ugyanez). Iszonyatosan fájt aznap, majd másnapra úgy feldagadt a talpam, hogy járni alig tudtam, majd jött a viszketés és lilulás, mint következő fázisok. De örömmel jelentem, illetve hát nyilvánvaló, hogy túléltem. A bronzéremért többen is versenyben voltak, de a folyamatos fényvédőkrémezés ellenére bekövetkező kellemetlen leégést és hólyagos hámlást valamint az ideutazó népek szemetelését végül leszorította a dobogóról egy olyan tény, amiről mindenképpen érdemes szólni, ez pedig az autókázás. Nem árt tudni, hogy Lefkada lakott települései, turistaparadicsomai alapvetően a sziget keleti oldalán vannak, míg a híresen szép és az embert Lefkadára vonzó strandok nyugaton, azaz az igazán szépért bizony nap, mint nap utazni kell. Miután a szigetet keresztül átautózni nem lehet, marad a nagyjából szigetszéli körbeút, ami nem rossz minőségű, viszont a hegyvidéknek köszönhetően néhol igen érdekes és hát a partokhoz vezető út szélessége, akarom mondani keskenysége külön említésre méltó. A „kedvencem” az a helyzet, amikor a kétirányú forgalom egész egyszerűen nem fér el egymás mellett, s miután az egyik oldalon sziklafal, a másik oldalon pedig szakadék akadályozza erősen a lehúzódást, az autók a visszapillantó tükröket behajtva centiznek egymás mellett. Ennél csak a parkolás „viccesebb”, hiszen vannak olyan meredek helyek, ahol a kerekek mögé a biztonság kedvéért mindenki sziklát keres és tesz. Na de visszatérve az autóhasználatra, erre tényleg készülni kell (idő, pénz, repülős/buszos út esetén autóbérlés), de érdemes, hiszen csakis így fedezhető fel Lefkadának az az arca, amiért az ember odamegy.

Ízelítőül egy útszél - nem igazán fotóztam, inkább a túlélésre koncentráltam...

Ez itt egy kétsávos út akar lenni!

     A helyek és dolgok mellett essen végül néhány szó az emberekről is. A görög nép alapvetően elég lusta, viszont miután a turizmusból élnek, nem igazán lehet okunk a panaszra, hiszen végtelenül kedvesek és figyelmesek. Ageliki, a szállásadónk például egy nap sajátkészítésű süteményt csempészett a hűtőnkbe, sőt az utolsó napon még búcsúajándékkal is kedveskedett. De 3 év után megismert minket a cukrászdás hölgy is, aki anno a kisbabáját várta, és most meg is mutatta nekünk a nagylegényt, s nem múlhatott el úgy nap, hogy ne dobjon nekünk puszikat, s ne csaljon ezzel levakarhatatlan vigyort az arcunkra. Aztán ott van Paja, aki ugyan magyar, de hosszú évek óta Lefkadán tölti a nyarakat, így maga a 2 lábon járó Lefkada-lexikon méghozzá egy hihetetlenül készséges, segítőkész és jópofa köntösbe csomagolva. Paját mindenki ismeri, a neve a legtöbb helyen garancia, sőt egyben kedvezmények kulcsszava, Lefkada egész egyszerűen vele alkot egy kerek egészt. Az utolsó, akiről mesélnék Ben, az egyik tengerparti árus Afrikából. Udvariasságával, alázatosságával és őszinteségével gyorsan belopta magát a szívünkbe, pedig csak egy egyszerű nigériai fiú, aki azokat a karkötőket árulja a fövenyen fel-le sétálva, amiket esténként maga készít. Lehet persze a migránsokról meg a feketemunkáról vitatkozni hosszasan, én akkor is hálás vagyok Bennek, mert 4 karkötőnél bizony sokkal többet kaptak a gyerekeim tőle, kaptunk mindannyian. Egy tanítást, ha úgy tetszik egy pofont, hogy bizony ilyen embersorsok is vannak. 9 éve él távol a családjától és bátorkodik oda minden napozóhoz, hogy „Hakuna Matata” azért, hogy legalább éhen ne halljon. A karkötők azóta a kezünkön vannak s megbeszéltük a gyerekekkel, hogy ránézve mindig jusson eszünkbe, hogy az életünkkel mekkora szerencsénk van…

Meglepetés süti

Ben

A több, mint karkötők

     Zárógondolatnak hadd jegyezzem meg, hogy a világ egyforma s benne minden embernek megvan a maga keresztje, de az, hogy ezt ki milyen szemüvegen át szemléli, mindenkinek a maga dolga. Nagyon sokan nem tudnak örülni a szépnek, a jónak vagy pusztán annak, hogy reggel úgy ébrednek fel, hogy a szemükkel látnak, a fülükkel hallanak. Sajnos sokan a kákán is csomót keresnek és egy nyaralás alkalmával is mindenen bosszankodnak (miért nincs közelebb parkoló, mások a közelében miért dohányoznak, mi az, hogy nincs kisadag, miért van ennyire meleg vagy épp ellenkezőleg miért lett hűvösebb…). Az ilyen embereknek lehet, hogy Lefkada sem fog tetszeni, de mindenki másnak, aki nyitott a világ szépségeinek felfedezésére, megélésére és nem utolsósorban értékelésére, Lefkada szigetére legalább egyszer el kell jutnia. De az se baj, ha többször!

Hát ilyen volt Lefkada 2016-ban

 Végül a kedvenc képem, amin nem lehet nem mosolyogni - az a bizonyos alma meg a fája... :-) 

PhD

      Nyaralás - esküszöm, még kimondani is kellemes (próbáld csak ki szépen, hosszan ejtve). A karácsony mellett ez az a néhány nap, amit egész évben várunk, amit egész évben tervezünk, amire egész évben készülünk. Akármilyen boldog is az ember, a mindennapok körforgása akkor is egy mókuskerék, amit időnként igenis meg kell állítani, hogy megpihenhessünk és gondtalanul élvezhessük a szorgos-dolgos hétköznapok gyümölcsét na és a minket körülvevő világ szépségeit. Fantasztikus dolog, ha ilyenkor új helyekre juthatunk el, de annak is megvan a varázsa, ha az ember rutinosan vonul el a világ zajától - mi idén (ahogy azt már korábban is jeleztem) ez utóbbira voksoltunk, hogy többek közt megúszva az összes „kötelező” fakultatív és kulturális programot, 10 nap semmittevéssel töltődhessünk bolygónk egyik legszebb és egyben elérhető ékszerdobozkájában, a karibinek tűnő, de görög Lefkada szigetén.

A Karib, akarom mondani Jón-tenger

Lefkada, 2016    

     Vannak olyan pillanatok az életben, amikor az ember úgy érzi, hogy még pislogni is vétek, nemhogy átaludni a csodát. Meggyőződésem, hogy ez az érzés doppingolt engem, a bagolytípus tökéletes példányát, hiszen szemben az év 355 többi napjával, minden reggel, mint a kilőtt nyíl pattantam ki az ágyból s futottam kelteni a Napot. Minden áldott reggel. Volt ebben valami csoda, sőt még most is libabőrös vagyok a puszta gondolatától, hogy mennyire élveztem a hajnal hűsében megelőzni a természetet. Persze a sportra készültem, hiszen a bőröndöm felében én bizony sporteszközöket és edzőcuccot cipeltem, de ez a fajta lelkesedés őszintén szólva még engem is meglepett.

 Napkeltő / Napkelte

Reggeli plank

     Miután kiedzettem magam kezdődött meg a nap a többieknek, hiszen ilyenkor kezdtem el keltegetni őket (egyetlen egyszer előztek meg ebben – akkor készültek rólam a nem-selfie edzős képek). A könnyű reggelit követően (ők nem nagyon szoktak, én meg nem nagyon akarok) elautóztunk az adott napra kiszemelt partszakaszra, amely az esetek többségében idén a Kathisma volt. Lefkadáról sokat elárul, ha magyarra fordítjuk a nevét, hiszen a lefkosz szó fehéret jelent, melyet a jellegzetes kopár, fehéres színű karsztos hegyei, sziklaszirtjei után kapott. A sziget nyugati, tengerre néző oldala valóban ilyen, melynek köszönhetően a part fehéres, az itt hullámzó tenger pedig hihetetlen gyönyörű árnyalatokban pompázó türkizkék színű. Na Kathisma ennek a nyugati oldalnak az egyik gyöngyszeme, amit a lenyűgöző szépségén túl két dolog tett még a mi nagy kedvencünkké: az általában nagy, de időnként brutálisan hatalmas hullámok és az itt található nagyon hangulatos és menő Copla Beach Bar (medencével, divatos zenékkel, DJ-kkel, bulikkal). Általában 11 körül érkeztünk meg. Kiválasztottuk a nekünk szimpatikus napágyakat (7 euró/2 ágy + napernyő), ami a nap folyamán a bázist jelentette, bekentük egymást naptejjel és kezdetét vette a marathoni fürdés, játék, olvasás, rejtvényfejtés, napozás, alvás, ja és vásárlás. A part ugyanis itt is tele van árusokkal, akik roppant kedvesen és alázattal (de tényleg!) próbálják értékesíteni a legnagyobb divatházak legújabb kollekcióit és a technika legújabb vívmányait. Meg aztán ott vannak a fánkárusok, akik a fejükön egyensúlyozva kínálják a „fresh donut”-okat, s már csak azért is vesz belőle az ember, hogy szegényeknek kevesebbel kelljen a fövenyen egyensúlyozni. Kathisma gyönyörű. Képes lennék naphosszat ülni és nézni, ahogy a tenger itt hullámzik, sőt sokszor meg is tettem és mindig azon kaptam magam, hogy csak mosolygok, mosolygok és mosolygok. Említettem a nagy hullámokat, amire muszáj visszatérnem, hiszen ezek tényleg nem mindennapiak. Ott jártunkkor állítólag kb. 4 méteresek voltak, de bizton állíthatom, hogy alaphangon voltak annyiak. Ámulatba ejtő és egyben félelmetes volt az egyre csak növekvő, görgő víz látványa, mely az újonnan érkező, gyanútlan fotózkodókat rendre nyakon löttyintette, sőt fellökdöste, de nem egy embert láttunk, akit magával is ragadott, illetve sajnos szemtanúi voltunk életmentéseknek is (megjegyzem, a lifeguardok egész nap síppal járták a partot és kiparancsoltak minden óvatlan, vakmerő fürdőzőt, de hát persze mindig vannak olyanok, akiknek nehogy már egy nyikhaj mondja meg…).

Kathisma 

A part

Hullámok

Tesók délidőben

"Vanilla, crema nutella, loukoumades, donuts" 

Copla Beach Bar, az abszolút kedvenc

     Lefkada hivatalosan legszebb partszakasza egyébként Porto Katsiki, amely évről-évre előkelő helyen szerepel a legszebb európai tengerpartok toplistáján, sőt néhány évvel ezelőtt a világ 10 legszebb partja közé is beválasztották. Joggal! Porto Katsikin járva, sőt már a hozzá vezető úton is megcsipkedi magát az ember, hogy ezt a mesébe illő látványt egészen biztosan nem csak álmodja-e - érkezzünk akár gyalogosan a parkolóból levezető 101 lépcsőfokon, akár a legszebb partokat naponta járó turistahajók egyikén. A hatalmas, fehér sziklafal tövében meghúzódó keskeny partot valószínűtlen árnyalatú kék hullámok nyaldossák – akarva-akaratlanul emlékeztet a majdnem szomszéd Zakynthos szebbnél szebb fotókon megismert Navagio öblére, de hajóroncs híján tudjuk, hogy most máshol járunk. Porto Katsikin 2013-ban voltunk, idén kihagytuk, mert annak látogatása nem nagyon volt ajánlott (illetve szó szerint: csak saját felelősségre ajánlott). Történt ugyanis, hogy 2015 novemberében egy hatalmas földrengés rázta meg a szigetet, melynek egyik következményeképpen sajnos időnként még ma is potyognak a sziklák (mialatt kint voltunk is hajóval kellett menekíteni onnan az embereket az egyik nap). A másik következménye nekem személyes szívfájdalmam (bár egészen biztos, hogy nem vagyok egyedül vele): a földrengés többek közt a kedvenc partomat, Egremnit is leradírozta a térképről, miután a törmelékek teljesen betemették. A helyreállításán állítólag azóta is fáradoznak (gyanítom nem az én bánatom enyhítésére, sokkal inkább azért, mert valóban egy közkedvelt csoda volt) – most ott tart az ügy, hogy autóval-gyalogosan még mindig megközelíthetetlen, hajóval (szintén saját felelősségre) látogatható. Távol álljon tőlem, hogy erről bárkit is lebeszéljek, de egy turistahajóból a megadott időre, mondjuk egy órára kitóduló, fotózkodó tömegben azért valljuk be, hogy akármilyen gyönyörű is valami, kevéssé élvezetes.

Porto Katsiki, 2013

Porto Katsiki és a család, 2013

Egremni, 2013

Egremnin, 2013

     Idén Agiofilit fedeztük fel újdonságként, amivel azért picit bénáztunk is. Tudni kell ugyanis, hogy én mindig minden utunkat mértani pontossággal megtervezek, legyen szó a programokról, a pénzügyi tervezésről vagy épp a közeli boltok nyitva tartásáról. Aki ismer és kért már kölcsön ilyen pakkot tőlem, az bizonyíthatja, hogy nem a levegőbe beszélek, hiszen effektíve minden korábbi úti célunkhoz készítettem egyfajta privát útikönyvet. Lefakadára visszatérőkként azonban ez az alapos kutató- és felkészülő munka idén elmaradt, így Agiofiliről sem tájékozódtam. Summa summárum, ameddig nem épül ki az oda vezető út, javaslom, hogy Vassilikiből közelítsétek meg vízitaxival (menetrend szerint járnak viszonylag gyakran oda-vissza). Ezen tudás (utólag utána olvastam: „személyautóval kifejezetten nem javasolt a megközelítése”) híján mi mentünk, ahogy a navigáció küldött s legyen elég annyi, hogy a kora délelőtti óra ellenére az autók sorra jöttek vissza, mint később kiderült, az utat nem bírva, feladva. Lapítottam is, mint az a bizonyos a fűben, a férjem meg kb 3 km/óra „sebességgel” küzdötte le az egysávos, kaptatós, sziklás, kátyús úton a szűnni nem akaró vacakabbnál vacakabb szakaszokat és hajtűkanyarokat a család kedvéért, míg egyszer csak láss csodát, megérkeztünk. Vigaszdíjként utunk egy vadonatúj, aszfaltos parkolóban végződött, de hamar kiderült, hogy a díjat mégse mi kapjuk, hanem mi fizetjük, méghozzá egészen pontosan 4 darab euróval. Itt már erősen izgultam, hogy Agiofili valóban lenyűgöző legyen, de egy rövid séta és néhány lépcsőfok után boldogan húztam ki magam, hiszen elénk tárult egy újabb gyönyörűséges csoda. Agiofili apró öblét szintén sziklafal öleli körbe, vize kristálytiszta és a kék szinte minden árnyalatában játszik, viszont nem árt tudni, hogy a tengeráramlatok miatt a hőmérséklete mindig hűvösebb. Gyönyörű szép strand, mindenképpen érdemes felfedezni (hajóval!), bár aprócska mérete miatt szerintem időnként túlzsúfolt lehet (érdemes korán érkezni).

Az "út"

Az úticél

Agiofili

Ez van, ha más fotóz... :)

Vízitaxi - a tengelytörést kerülőknek csak azzal! 

     A tengerparti lejtőzésen kívül idén semmi másban nem gondolkodtunk, de a gondoskodó jó Isten egy nap borongós idővel parancsolt pihenőt az egyre jobban leégő bőrünknek. A délelőttöt jóleső lustálkodással töltöttük, majd felautóztunk egy újabb kritikán aluli, de legalább már aszfaltozott úton egy tradicionális görög falucskába, Karyába, ezt követően pedig felfedeztük a sziget fővárosát, az azonos nevet viselő Lefkadát. Napközben az autóval mindenhol könnyen tudtunk haladni, parkolni és volt annak is egy varázsa, hogy turistaáradat nélkül barangolhattuk be az ilyenkor kihalt utcákat. Persze a fagyi árát a napközbeni holtszezonban sem varázsolták lejjebb, bár hozzáteszem, hogy egy gömb fagyi az itthon megszokott levakargatott félgömb helyett felért vagy néggyel, s hát vagyok annyira jófej, hogy az ízek elemzésébe most nem megyek bele (ezerféle és mennyei).

Karya

Karya

Lefkada híres hídja

Lefkada hangulatos belvárosa

Fagyizik család

     A napjaink mindig valamelyik étteremben, majd egy kis desszertezéssel és családi sétával értek véget. Napokig nem voltunk hajlandóak tágítani a gyrost gyrossal vacsorától, a végefelé azonban már amerikai, sőt olasz éttermek is sorra kerültek. Lefkadán eszméletlen jókat lehet enni és szerintem nagyon jó áron (pl. egy gyros pitában 2,5 euró, egy másfél literes víz az étteremben 1,5 euró). A mi abszolút kedvencünk a Nydriben található Obelix, desszert tekintetében a Le Chocolat (a tulajdonos hölgy külön csúcs), koktélozgatásra pedig a tengerparti Pyxida. Egy cent reklámpénzt nem kapok, de ha már itt tartok, hogy őszinteségi rohamomban mindenkiről név szerint írok, akkor hajókirándulásra pedig csakis a magyar (és nem is akármilyen!) idegenvezetésű Nikolaosz hajót javaslom. Egytől-egyig személyes jó tapasztalat(ok) alapján, magamnak emlékül és feléjük egyfajta hálaképpen jegyeztem le most ezeket a neveket (a Lefkadára készülőknek pedig szeretettel ajánlva).

Gyros, gyros, gyros...

Jó étvágyat!

Obelix - itt 110 kg gyroshús fogy el naponta (!)

Frozen Yoghurt - nagy duzzogva...

Pyxida

Napnyugta

Esti séta - nekik

Esti séta - nekem

Folyt. köv. (néhány zárógondolattal, vagyis ami eddig kimaradt…)

PhD

     Utazni a szomszéd falutól Karinthy koponyája körülig igencsak sokfelé és sokféleképpen lehet. Nekem, nekünk ez az egyik, illetve tulajdonképpen a kedvenc szenvedélyünk s abban is egyetértünk, hogy ameddig tehetjük, mindig új irányt célzunk meg, új helyeket fedezünk fel és új dolgokra csodálkozunk rá ezen a különleges, Föld nevű bolygón, de persze kivétel erősíti a szabályt. Sőt!

     Idén nyáron negyedszer látogattunk el Görögországba, a demokrácia, az olimpia, a mitológia és a falovak (OK, csak egy volt…) gyönyörű hazájába, amely iránti rajongás sokak porcikáiba beleivódik szerte a világon az általános iskolai történelem órák meséit hallgatva. Görögország nagy és változatos ország, így akad benne felfedeznivaló is bőven a sok hangulatos ismert vagy kevésbé ismert szigettől a Meteorákon át a fővárosig, Athénig. És itt jön egy újabb „de”: mi idén nyáron, életünkben először egészen pontosan ugyanoda, Lefkada szigetére vágytunk és látogattunk vissza. Nyilván nem véletlen…

     Lefkada neve kevésbé, bár talán egyre inkább ismert Magyarországon, de ha úgy mondom, hogy Sissi Korfuja alatt (értsd tőle délre) és a hajóroncsos Zakynthos felett (északra) található, máris mindenki tudja, hol van (Görögország északnyugati részén). 3 éve jártunk itt először, akkor rajtunk kívül mindössze egy busznyi magyar tartózkodott a szigeten (na meg a szembeszomszédaink – vicces volt pont velük találkozni), de most nyáron már sok magyar rendszámot láttunk és magyar szót is viszonylag gyakran hallottunk. Lefkada egy apró sziget a maga 335,8 km²-es területével (kisebb, mint Budapest!), melynek érdekessége, hogy a szárazföldtől tulajdonképpen csak egy keskeny tengeri csatorna választja el, s így egy különleges megoldással, egy, a szárazföld és a sziget közt parkoló kompon átgurulva lehet a kettő közt közlekedni. Miután azonban ez a „híd” lezárja a csatornát, időnként félreáll, hogy a várakozó hajók is elhaladhassanak (addig az autósok számára a szigetre be- és onnan kilépés átmenetileg szünetel). Ehhez a „kompozáshoz” viszont előbb autózni kell 1200 kilométert Magyarországról, legalábbis annak déli részéről, Szegedről, ami alaphangon 14-15 óra, de mesélem.

     „Rutinos” Lefkadára utazókként és praktikus okokból mi odafele éjjel, visszafele nappal utaztunk. Az indulást este 8 órára időzítettük, hogy semmi esetre se kelljen tűző napon állni a híresen vendégszerető magyar-szerb határon, majd az éj leple alatt suhanva reggelre már a görög határon, görög idő szerint (+1 óra) délre pedig már Lefkadán legyünk, azaz a délutánt már a tenger habjaiban tölthessük. Visszafele kényelmes ébredést követően 11 körül indultunk, végigautóztuk a napot és éjfél körül értünk a magyar határra, ahol a szunyókálásából felriadó és intő göröggel ellentétben megint csak megszenvedtük, hogy a saját hazánkba léphessünk (értsd 1 óra várakozási idő). Az út legfontosabb tudnivalói a következők. 2 országon áthaladva érjük el Görögországot. A szerb rész nagyjából 7 óra, a macedón 2, a görög a határtól Lefkadáig 5 – persze ez nem biztos, hogy etalon, hiszen annak ellenére, hogy a tempomatnak köszönhetően mindig az éppen megengedett sebességgel haladtunk (ha tudtunk), mi nem dohányzunk, nem kávézunk, de én például az egész út alatt még wc-re se mentem... Az út szinte végig autópálya (E75, majd A2) és nagy általánosságban nézve alapvetően jó minőségű (legrosszabb a macedón szakasz) és jól táblázott (de manapság a GPS vagy az okos telefon Google Maps-je nyilvánvalóan már mindenkinél ott csipog). Fizetni Szerbiában 10, Macedóniában 4,5 és Görögországban 6 eurót, tehát összesen 20,5 fél, vagyis oda-vissza 41 eurót kell az úthasználatért – mindenhol fizetőkapuk vannak, világosan ki van írva, hogy mennyi az annyi és a helyi pénz mellett eurót, sőt bankkártyát is elfogadnak. Van még egy 3 eurós, azaz oda-vissza 6 eurós kiadás, ami egy tenger alatt átvezető útszakasz díja nyilván Görögországban (Prevezánál). Az üzemanyag Macedóniában a legolcsóbb, így az Evzoni határátkelőn érdemes teletankolni Görögországba lépés előtt, illetve hazafele is ugyanitt, miután beléptünk Macedóniába. Ez a legolcsóbb átszámítva nagyjából 250 forintos literárat jelent (persze nem szükséges helyi pénz, lehet euróval és bankkártyával is fizetni), míg Lefkadán a gázolaj kb. 1,1 euró/liter, a benzin pedig kb. 1,5. A macedón határon készüljünk fel arra, hogy a határőr kéri a kocsi zöldkártyáját méghozzá ékes magyarsággal: „zöldkártya?”. Ja és a legfontosabb információ: nem, nincsenek migránsok sehol sem!

     Akinek nem fűlik a foga ennyi autózáshoz és meg tudja oldani, hogy a gyerekek szörfdeszkáitól a hűtőtáskáig mindent berak az engedélyezett egy bőröndbe (és persze van fölöslegesen elköltendő pénze az egy család esetén minimum négyszeres útiköltségre), az természetesen repülővel is érkezhet Lefkadára, mert bár saját repülőtere nincsen, athéni átszállással a közeli Preveza repülőteréről az utasokat transzfer szállítja a szigetre. Szervezett út keretében, utazási irodával busszal is érkezhetünk Magyarországról, de erről bővebb tájékoztatással nyilvánvalóan nem én, hanem ők szolgálhatnak. A szállások árai változóak, de egy 2 szobás, 4 fős mindennel felszerelt, jó helyen lévő, tengerre néző apartman (ágyneművel, törölközőkkel, klímával, adóval, takarítással, parkolóval… együtt) 50 euró körültől bérelhető a főszezonban éjszakánként (olcsóbb, mint a Balatonon!), de persze árak tekintetében a határ a csillagos ég.

     Mielőtt végre igazán a lefkadai kalandjainkról mesélnék hadd írjak le még néhány hasznos közlekedési érdekességet. Nappal például tilos az autókon használni a fényszórót (nyilván nem nagyon tudnak mit kezdeni azokkal, akiknek az autóján ez automata – pl. velünk). A körforgalom pont fordítva működik, mint nálunk: mindig annak van elsőbbsége, aki belehajt, tehát a már benne haladónak kell elsőbbséget adnia. A villantással is nagyon vigyázzunk, hiszen nálunk azt jelenti, hogy „gyere, elengedlek”, Görögországban viszont éppen az ellenkezőjét: „vigyázz, jövök”. Imádják használni a vészvillogót, például a megállási szándék előrejelzéséhez is, amivel az az egyetlen probléma, hogy fogalmad sincs, mit akar csinálni, s miután a két index ilyenkor egyszerre villog, az sem derül ki, merre fog lehúzódni, kanyarodni. Hasonló az információs értéke a régebbi útjelző tábláknak, hiszen a görög kriksz krakszokkal írt településnevek nekünk nem sokat segítenek. A nagyon újak viszont a diszlexiások rémei, hiszen görögül és angolul is tartalmazzák a jobbra, balra, szemben található helyeket, bár lehet, hogy ideje elgondolkoznom, mert volt olyan tábla, aminek a végére a mellette való elhaladás ideje alatt nekem sem sikerült elérnem…

     Nem közlekedési dolog, de nem árt tudni azt sem, hogy a tenyér kifele mutatása (pl. integetés vagy „adj egy ötöst”) erős tiszteletlenség, sértés, szóval ne tegyük, vagy görög módra legyen fordítva, magunk felé a tenyerünk. A görögök fordított bekötöttségének újabb ékes bizonyítéka, hogy az igen úgy hangzik görögül, hogy „ne”, sőt mi több a velejáró fejbiccentés is inkább hasonlít a mi helyeslésünkhöz. Ha a görög azt mondja, nem, a fejét hátracsapva, a szemeit felakasztva csettint egyet a nyelvével. Megint más terület, illetve tulajdonképpen csak az emésztőrendszerünk másik vége, hogy a wc papírt nem dobják bele a wc-be, szóval ott létünk alatt használjuk mi is a kukát erre a célra (persze félreértés ne essék, csak a papír tekintetében).

     S a kisokos végére még egy kis gyors nyelvlecke: Kálimérá – jó napot, Káliszpérá – jó estét, Efárisztó – köszönöm, Párákálló – kérek, kérem, szívesen, Szágápó – szeretlek (ezt minden nyelven szeretem tudni). Minimális szókincs, de arra elég (főleg, ha gyerek mondja), hogy levedd őket a lábukról. De persze ők is igyekeznek ám, s ha más nem is, a „köszönöm” sokszor elhangzik. Az étlapok nem túl bonyolultak, hiszen a gyrost, a souvlakit vagy épp a coca-colát mindenki megérti, de egyre több helyen találkozhatunk az angol mellett magyar fordítással is, bár előfordulnak olyan bakik, mint például a "dessert" sivatagra guglifordítózása. Hogy a férfi olvasóim 100%-ig megnyugodjanak, biztos, ami biztos tanuljunk meg még egy szót: bírá – sör.

     Folyt. köv. (hamarosan)

PhD

Görögország leanderekkel szegélyezett útjain

Komphíd Lefkadára

Lefkada város kikötője

Lefkadán autózva

Ízelítőül egy partszakasz

Görög este

Közlekedj okosan!

Valaki egy kis sivatagot? :)))

     Régóta készülök újra írni, sőt tulajdonképpen nem is telik úgy el nap, hogy ne írjak elméletben - vezetés, teregetés vagy épp kertészkedés közben -, csak mire odajutok, hogy gépelésre használhatnám a kezem, már a párnára hullik fáradtan a fejem. Hiszek a sorsszerűségben. Hiszek a sorszerű találkozásokban. Hiszek a jelekben. Nos, épp egy ilyen történt a minap velem, amikor egy kedves, templomi beszélgetés (igen, Bea, veled) ébresztett rá, hogy nekem bizony, ha törik, ha szakad, írnom kell. Ebben aztán egy ma reggeli, illetve a küldőjének még tegnap esti (yes, Evelyn, it’s you), azaz a világ másik tájáról érkezett üzenet erősített végképp meg – köszönöm az elismerő és ösztönző szavakat mindenkinek; látjátok milyen értékesek?

     Hát itt vagyok. Még akkor is, ha háttal nem kezdünk mondatot (gépelni amúgy is csak szemből tudok…). Hol is kezdjem. Áprilisban egy kemény időszak küszöbéről jelentkeztem, hiszen ráeszmélve a biológia áldatlan téli hatásaira, hadat üzentem a körém rakodó zsírrétegnek. Akkor elképzelhetetlennek tartottam, hogy azt a 65,5 kilós állapotot, ami csupán valahol a harmadik trimeszter elején voltam életemben (OK, ez kétszer is megesett), bárki megörökítse. Akármilyen titokban csináltam is volna és akármilyen szupertitkos óvóhelyet eszeltem is volna ki a képeknek, ezt még magamnak sem engedtem meg. Sajnos. Most már bánom. Most, hogy megcsináltam. Most, hogy a kitartásom gyümölcsözik. Most, hogy a súlyom már 5-tel kezdődik. Most, hogy a tudatosabb táplálkozásnak és a rendszeres edzéseknek köszönhetően a testemet a tükörben meglátni már nem riasztó, sőt kifejezetten jól esik. Most, hogy a saját példám motiválja önmagamat a mindennapokban, s azt hiszem, ez az igazán nagy valami. Jól vagyok. S jóban lenni önmagammal igazán klassz dolog.

     Pedagógus vagyok, ami tudom, hogy akárcsak télen a medveség, nyáron mindig egy irigylésre méltó állapot (tanév közben viszont valamiért nem nagyon…). 3 hónap szabadság – tartja a köznyelv, amiről egy-két dolgot azért most elárulok. Ma dolgoztam utoljára, azaz akárhogy is, de egy nyári hónap már alapból ugrott, s miután becsületes, tisztességes emberré neveltek a szüleim, nyárra bizony szerződés nélkül maradok. Igen, a tanévre alkalmaztak meg majd a következőre is fognak, de a nyári szünetet fizetett szabadság helyett egyetlen fillér nélkül, munkanélküliként tölthetem itthon, s a fizetés érkezését jelző sms legközelebb majd valamikor október elején csipog. Így is olyan irigylésre méltó a dolog? Persze félreértés ne essék, nem panaszkodok!

     A külvilág tele volt/van történésekkel. Az egyik legfontosabb számunkra, hogy véget ért a tanév a gyerekeknek. Szülőként jobban örültem ennek, mint bármelyik másik gyerek. Utáltam már a reggeli vekkert és az édesdeden alvó gyerekeimen ezután elkövetett mindennapos kegyetlenkedéseimet („fiúúúúúúúk”, „ébresztőőőőőőőő”, „el fogunk kééééésni”…). Utáltam a mindennapok rohanását, a logisztikaicégekiselbújhatnakmögöttünk betáblázottságot, az örök centizgetést és az egyre mélyülő fáradtságot. Nem posztoltam sehol, de az élsport, a hangszerek, a szolfézs és az énekkar mellett Szeged, sőt az ország egyik legerősebb iskolájában fiúként a negyedikes kitűnő lett, az ötödikes egyetlenegy négyest szerezve végzett. Milán időközben Diákolimpiát és Euro Ligát nyert, de Nándika is tisztesen helytállva versenyzett s gyűjtötte szorgosan az érmeket hétről-hétre a heti 3, időnként 4 edzés mellett. Nem semmik ezek a gyerekek, nem lehetek elég hálás értük a jó Istennek és a férjemnek, na meg a géneket adó és az életü(n)ket segítő nagyszülőknek.

     A politikához továbbra sem értek – nem az agyam kapacitása lehetetlenít el ebben, hanem a hajlandóság nincs meg bennem, hogy egy ilyen témára a rövidke földi létemből értékes időt fecséreljek. A britek vs. EU a szórakoztatás szintjén megvan – akármilyen komoly is az egész és akármi is lesz belőle, a szellemesebbnél szellemesebb mémek engem gyakran megnevettetnek. A focihoz már jobban értek. Na nem az Európa Bajnokság elmúlt 20 napja tett szakértővé, hanem a kis Dórika annak idején a sportorvos édesapjával félig a focipályán cseperedett, majd 15 évesen egy focikapusba lett szerelmes, akinek hosszú éveken át minden meccsén ott szurkolt rekkenő hőségben éppúgy, mint szakadó esőben, mára pedig két fiú édesanyjaként és az exfocista férjjel muszáj fociképben lennem. De megy ez, nem leszek álszent. Én vagyok az a nő, akinek már hiányoztak az elmúlt napokban a meccsek és lesem is az órát, hogy a vasalódeszkám ma időben a tv előtt legyen…

     Holnaptól nyári szünet – esküszöm, még kimondani is édes. Nagytakarítás, nagy tervek, nagy alvások és végre nagyon sok idő azokkal, akiket a legjobban szeretek. Szabadság, azaz mindenki szabad. Végre akkor kelünk, amikor az ágy dob ki. Akkor pattanunk bicajra, amikor kedvünk tartja és nincs más dolgunk, mint átadni magunkat az érzésnek, ahogy a menetszél hűsít a nagy melegben. Akkor eszünk, amikor jól esik és nem akkor, amikor kell, mert éppen ott van rá 3 szabad percünk. Akkor megyünk ágyba, amikor akarunk, és ha nem akarunk, akár a tévé előtt is sátorozhatunk. Bár lehetne ilyen az egész élet, de ennek híján, kedves nyári szünet, én nagyon megbecsüllek ám téged. S ha ehhez valaminek már megint véget kellett érni hát legyen, hiszen minden vég egyben egy új, még csodásabb kezdet. Így legyen, illetve hiszem, hogy így lesz!

PhD

     Annyi, de annyi mindenről voltak kimondott és kimondatlan gondolataim az utóbbi időben is, de bevallom, ahogy telnek-múlnak az évek, még az olyan cserfes emberek is, mint én, megtanulnak hallgatni, mert az valóban bölcsebb. Ezért nem írtam jó néhány olyan aktuális témában, amik nagyon is foglalkoztattak (például az oktatáspolitika tanársztrájkokban testet öltő helyzete), de ma reggel, ahogy ráérősen lustálkodtam egy kicsit, ismét találtam egy olyan témát, amiről nyugodt szívvel és boldogan mesélhetek, ráadásul még aktuális is.

     12 éve ilyenkor még csak készültem az anya szerepre, bár talán a legtöbbet akkor tudtam – elméletben legalábbis mindenképpen. Faltam, sőt kijegyzeteltem a szakkönyveket, mindent az előírtak szerint tettem-vettem-ettem. Határozottan emlékszem, el sem tudtam képzelni, milyen lesz az élet gyerekkel, hát még másfél évvel később kettővel… De nagyon készültem. Lányokat vártam, fiaim lettek, de erről már egy régebbi blogbejegyzésben meséltem. Gyorsan eljött a pillanat, hogy az alvó férjemet rázogattam, hogy szerintem mennünk kell, majd a másodiknál a tanácstalanság, hogy csak a gyomromat rontottam el vagy ebből vajon szülés lesz?

     Hihetetlen, hogy telnek az évek. Szinte igaz se volt, hogy valaha bennem voltak vagy, hogy ott, azon a kis lyukon kibújtak na meg hogy az én anyatejemtől gyarapodtak. Távoli emlékként látom, ahogy ott guggoltam a rácsos ágy mellett és könnyeimmel küszködve szaglásztam az édesdeden alvó csöppségeimet, aztán azokat az örömkönnyeket, amikor először lépkedtek vagy együtt fürödtek. Nosztalgiázva eszembe jut, ahogy cipőt kötni tanultak vagy épp néhány különleges ovis és az első iskolai nap. Voltak kedvenc ruhadarabok, amiket sosem felejtek, és néha odasettenkedek az emlékdobozhoz és magamhoz ölelem a legkedvesebbeket. Hiszen mindez már a múlt. Mára már nagy fiaim vannak, akik a nap nagy részében köszönik, de nélkülem is remekül elvannak. Persze legyen finom ebéd meg kérdezzem ki az angolt, de „anya, ne szagolgass”. Mára már nem azt nézem, hogy a cipő a kistestvérre jó lesz, hanem hogy ha kinövi, milyen menő air-maxem lesz. Már nem az esti mesén kell törnöm a fejem, hanem hogy minden rendben legyen a következő versenyen. Néha kudarcok és csalódások is megesnek, ilyenkor a legjobban az én szívem hasad meg. Anyatigrisként tudom védeni őket, s mivel az értékrendjük a helyén van, felesleges csatába sosem küldenének. Büszke vagyok rájuk, ez nem is kérdés, s bár hiányoznak a kisbabák, azért annyira jó, hogy már ekkorák. Van annak valami különleges varázsa, amikor a magatehetetlen, rád utalt gyerek helyébe szép lassan egy társ lép, még ha a kiskamaszkori dolgokból néha több mint elég. Na meg azt se bánnám, ha a sok tanulnivaló nem lenne, mert azon túl, hogy semmi kedvem újratanulni mindent, sokkal kellemesebb gyerekkoruk lehetne. Jó lenne délutánonként a sok adat helyett nagyokat bringázni vagy egy-egy társast elővenni, de mire odajutnánk, már konkrétan kidől mindenki. Igyekszem odafigyelni, hogy az álom a saját ágyukban érje őket, hiszen természetesen az idő előrehaladtával arányosan nőttek, azaz kézben a-ból b-be esélyem sincs elvinni őket. Aztán időnként, amikor jó mélyen alszanak, odakuporgok ám, mint régen és gyönyörködöm a föld számomra legtökéletesebb két teremtésében. És igen, szívom magamba az illatukat és méregetem őket és megbecsülök minden egyes pillanatot, ami ilyen édes, mert tudom, hogy véges...

     Anyának lenni jó, anyának lenni a legszebb. Gyakran nehéz, néha fáj, de sosem ez a lényeg. Értelmet ad a létnek, kiapadhatatlan örömforrás és a gyerekekkel lenni mindig maga a földi mennyország. Minek is az Anyák napja, nem is értem, hiszen az anyaság az egész évben, sőt életben tartó ünnep.

PhD

     Többször gondoltam már rá, hogy egy manapság oly divatos életmód bejegyzést teszek közzé, de aztán mindig elhessegettem a gondolatot azzal, hogy hogy jövök én ahhoz, hogy egy ilyen kényes témában megmondjam a tutit. Szóval ez jelen esetben sem fog megtörténni, csupán a kéréseteknek eleget téve elmesélem, hogy én hogyan csinálom. Előrebocsátom, hogy ez az én saját tavaszi kínzókúrám, amelyet én állítottam össze a sok-sok mások által megmondott tutiból és a saját fejemből kipattantakból és hát azon túl, hogy nem túl tudományos, elég drasztikus is, tehát az utolsó, amit javasolnék, hogy bárki utánam csinálja. Ha azonban mégis kedvet kapnál (ez amúgy szerintem teljességgel kizárt), nagyjából üdv a pokolban…

     Az életmód alapvetően két fő dolgot jelent, a táplálkozást és a testmozgást. Én az őszi-téli hónapokban hajlamos vagyok engedékenyebb lenni önmagammal, mert hát az ünnepeken túl maga a természet is úgy intézi, hogy ilyenkor a hidegre, a túlélésre készülendő, valahogy pár kiló mindig felszalad. Évekkel ezelőtt, ha egy tavaszi reggelen úgy döntöttem, hogy elég lesz a nagy pocakból, gyakorlatilag néhány nap alatt képes voltam formába lendülni, de ez az idő elmúlt (öregszem vagy mi), akárcsak a tél végi csupán 2-3 kiló plusz. Idén tavaszra sikerült 5,5 kilóval túlélnem a telet, ami bizony sehogy sem akart megválni tőlem, úgyhogy elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, ezek sürgős lefaragásáért én bizony mindent megteszek (mondom mindent!).

     Ami a táplálkozást illeti, leginkább annak hiányáról számolhatok be. Minden reggelemet 3 dl langyos citromos vízzel kezdem, hiszen az állítólag beindítja az emésztést (na nem mintha erre a funkcióra esetemben olyan nagy szükség lenne), majd a délelőtt folyamán valamikor megiszok edzős napokon egy fehérjeturmixot, ha nem edzek, akkor pedig egy banánturmixot (1 banán, 3 dl tej, 1 kanál zabpehely és 1 pici fahéj). Ez utóbbi persze készülhet más gyümölcsből is, de puffaszt vagy sem én a fahéjas banánról olvastam a legjobbakat. Ilyenkor már én is dolgozom, szóval az aktuális lötyit előre elkészítem és viszem magammal. 3-4 óra körül van az egyetlen napi étkezésem, de jó hír, hogy olyankor „bármit” megeszek, igaz őrült nagy adagokra nem kell ám gondolni (pl. ma 1 kis tenyérnyi párizsi szelet krumplipürével és cseresznyebefőttel, tegnap 2 vékony szelet húsvéti sonka 1 szelet kaláccsal, 1 főtt tojással és zöldségekkel). Ilyenkor szoktam rosszalkodni is, s desszertnek általában megeszek egy túró rudit, igaz abból a kevésbé hízlaló fajtából. S nagyjából itt a vége, fuss el véle (ha bírsz…), azaz edzős napokon az edzés után még megiszok egy fehérjeturmixot. A napi 2,5-3 liter folyadékbevitel mindig megvan, zömmel természetesen szénsavmentes ásványvíz formájában, s szedek egy fajta komplex vitamint is. Időnként, például ilyen volt a húsvét is vagy mondjuk, amikor versenyre utazunk a fiúkkal, természetesen borul a szigor, de azt mondanám, hogy 10 napomból 9 az előbbieknek megfelelően alakul. Amikor főzök, gondosan megválasztom a hozzávalókat és már a család is elég jól tolerálja a natúr ízeket vagy épp a barna cuccokat, bár maradjunk annyiban, hogy nekik még mindig jóval könnyebb, mint nekem, aki a napi x étkezésüket vezényelni le, terít, majd a maradékokat pakolgatja, bevásárol, uzsonnát készít stb. úgy, hogy közben semmit sem ehet. A csúcs a mai első fagyizás volt, amikor mindhárman körülöttem ropogtattak…

     Idén a mozgási szokásaimat is kénytelen voltam megreformálni, hiszen évek óta járok heti rendszerességgel speedfitnessre, de úgy éreztem, hogy a plusz kilóknak és hurkáknak most még brutálisabban neki megyek. Maradt a heti egy speedfitness, ahol 5 perc kardió és 15 perc izomépítő edzést csinálok a spéci áramhatás alatt, de a múlt héten mellé jött még miegymás. Elkezdtem vaku-stepre járni, ami egy vákumgépben való taposást jelent esetemben alkalmanként 20 percig és heti 1-2 alkalommal még egy edzőterembe is lemegyek, ahol jó 2 óráig csinálok mindenféle finomságot. Mindig kardióval kezdek (legutóbb 5 km futás futópadon és előtte-utána egy kis ráhangoló és levezető séta – ez amúgy 350 kalóriának mondott búcsút), majd láb-, kar- és hasizom gyakorlatok jönnek az arra hivatott gépeken. A vége ismét kardió: lépcsőzőgép és bicaj (10-10 perc), majd 15 perc szauna. Ha ez nem lenne elég (nekem nem az), akkor ott van még a heti 1 karcsúsító (cellulit) masszázs köpölyözéssel és heti 1 zsírégető testtekercselés. Ja és persze van két gyerekem, akikkel tegnap például körbetekertük a falut, ahol lakunk, majd labdáztunk, teniszeztünk, tollasoztunk a kertben, de időnként a Fifa és Forza nagyhatalmára is törünk egy kis Just Dance-szel, azaz táncikálunk az XBOX előtt jó sok zsírt elégetve. A gyerekek sokat segítenek a mozgásban és persze abban, hogy sose unatkozzak, azaz ne legyen időm a sanyarú sorsomon agyalni. S hogy mindez hogy fér bele? Főszabály szerint, amikor ők edzenek, akkor én is ezt teszem (heti háromszor 2-2,5 óra), illetve időnként azelőtt, hogy őket a suliban felveszem, vagy épp hajnalok hajnalán, amikor őket kitettem. Megy ez…

     Ti akartátok… De gyanítom, ezt nem akarjátok… Helyes! Mindenki kísérletezze ki és járja a maga útját, de akinek nincs ötlete, az is inkább szakértők (pl. személyi edzők, dietetikusok) segítségét kérje. Előtte fotót nem készítettem, mert azon túl, hogy nem fértem volna rá a képre (na a férjem most jól lehülyézett :) ), úgysem mertem volna soha senkinek megmutatni, de egy folyamatábrát mellékelek és hát remélhetőleg a nyári fotók prezentálják majd az eredményeket. Úgy legyen! S persze kívánok erős akaraterőt, kitartást és az áhított cél elérését mindenkinek!

PhD

     Régen volt, amikor utoljára leültem írni. Régen volt, amikor az állandóan cikázó gondolataimmal volt időm itt is, így is foglalkozni. A munkanélküliségről – legalábbis technikai értelemben véve - kétségkívül könnyebb volt beszámolni, de azóta a munka mellett egyre nehezebb az efféle hobbizgatásra időt fordítani.

     A január és a február elméletben olyan semmilyen hónapok. Hosszú, hideg, szürke, eseménytelen időszaka ez az évnek. A karácsony maga mögött hagy egyfajta űrt, s a szíveket csupán az első tavaszi napsugarak és az általuk előcsalogatott virágok látványa, illata képes újra megmelengetni, amire azért – akárcsak adventkor az említett ünnepre – még kell várni egy ideig. A szülők mindennapjain így vagy úgy, de mindenképpen tarkít valamit a gyerekek félévi bizonyítványa és a menetrendszerű szülői értekezletek élményei, majd jön a farsangi őrület, azaz hogy minek öltözzön be idén a gyerek (ami még nem volt, ami kivitelezhető, ami neki s nem utolsósorban nekünk is tetszik). Előfordulhat egy-két báli meghívás is, ami alapvetően anyuka megjelenését illetően okoz fejtörést (és nyírbálja a büdzsét) és van még a Valentin-nap, ami amióta ekkora divat lett Magyarországon is, nem hiszem, hogy kihívás bárkinek is. Említettem, hogy újra dolgozok, s miután továbbra is tanár néniként, az év ezen időszaka esetemben azért tovább bonyolódik, hiszen az előbb említett dolgok mindegyikét megélem egy másik oldalról, pedagógusként is. Aztán ott van a névnapom, amit követ a férjem, majd a kisebbik fiam születésnapja, a megismerkedésünk évfordulója, s ha a Valentint és a Nőnapot is ideveszem, akkor ez bizony hat hét alatt hat ünnep. Miután a fiaim élsportolnak, s most versenyszezon van, hétvégente általában megindulunk, sőt olyan is előfordul, hogy annak mindkét napján odavagyunk. Átlagos napunk nem igazán akad, hiszen ha épp nyugi lenne, akkor előállnak a kötelező olvasmányokkal vagy épp valami aktuális szavaló- vagy épp matematikai versennyel (ma épp az utóbbin mérettettek meg mindketten). Ha jobban meggondolom, külön öröm a szakadó eső meg a hideg, mert legalább a kert miatt (még) nem furdal a lelkiismeret, no meg az sem elhanyagolható szempont, hogy a nagykabát alatt jobban rejtegethető, hogy az edzőterembe eljutni mostanában végképp nincs időm. S megsúgjak valamit? Nálunk még áll a karácsonyfa is… Persze tele vagyok tervekkel a ház átalakításától a könyvírásig s ismerem magamat annyira, hogy úgysem nyugszok a megvalósításukig.

     Tisztelettel jelentem, így vagyok, így vagyunk mostanság, s ha kevesebbet írok, talán sikerült megmutatnom az okát. Téma lenne ezer, csak több szabadidő kellene, mert nem kérdés, hogy az írás nem kerülhet a család, a gyerekek érdekeinek elébe. De ahogy tudok, ezután is jövök, a figyelmeteket és türelmeteket pedig ezúton köszönöm.

PhD

     Nem vagyok egy gasztroblogger, de a mai konyhai sürgés-forgásom bizony megihletett. Előrebocsátom, hogy nem fogom (tudni) megmondani a tutit, bár elég régóta kísérletezek a mindezek ellenére/mellett szépen fejlődő családomon, így talán hiteles lehetek.

     A tegnapi nagybevásárláskor rám mosolygó akciós gyümölcsök (a vasárnapi zárva tartásnak is van pozitívuma: a szombati végkiárusítás) egyértelművé tették számomra, hogy a vasárnapi ebéd desszertje csakis gyümölcstorta lehet, hiszen a laza piskóta a tetején ringó vaníliakrémmel és a ráhalmozott gyümölcsökkel mindannyiunk nagy kedvence. Igen ám, de ez esetünkben az utóbbi időben mégsem ilyen egyszerű, hiszen kérem mi is életmódot váltottunk. Nem mondom, hogy nincs itthon fehérliszt vagy kristálycukor, de azt igen, hogy inkább már csak mutatóban. Helyes kis táblázataink vannak, hogy melyik napszakban milyen alapanyagokból készült mely ételek a legjobbak, s ezekben bizony a gyümölcstorta sehol sincs benne. Javasolt viszont a teljes kiőrlésű tönkölybúzaliszt meg a nyírfacukor meg a gyümölcsök, szóval ameddig a fiúk elvonultak Star Warst nézni, volt időm a nagymamám generációkon át tökéletes süteményreceptjét megreformálni.

     A gyümölcstorta elkészítése mindig a piskótaalappal indul. Hagyományos esetben (értsd: nem érdekel, hogy nézek ki, az se, hogy rám jönnek-e a szép ruháim, lihegek-e néhány lépcsőfoktól, milyen pocakos férj battyog mellettem, na az meg végképp nem, hogy a gyerekeimmel egy-egy magasabb súlycsoportban mi lesz a versenyeiken vagy esetleg csúfolják-e őket…), szóval a mesében készül az ahány tojás, annyi evőkanál liszt, cukor és némi sütőpor alkotta piskóta. Miután nem csak megtekintés céljából sütöttem mára, így 250 ml zsírszegény tej, 6 evőkanál kókuszolaj, 100 g barnacukor, 1 kisebb citrom leve és héja, 1 kisebb vaníliarúd kikapart magja, 250 g teljes kiőrlésű tönkölyliszt, 1 csomag sütőpor és 1 kiskanál szódabikarbóna kombójából kevertem ki a tésztát. Azt még Stahl Judit korrigálta mamám receptjein, hogy a nedves és a száraz összetevőket mindig külön keverjük össze, s csak aztán elegyítsük a kettőt – természetesen ehhez modern háziasszonyként most is tartottam magam. A kókuszolajjal kikent és tönkölyliszttel megszórt üvegtálba (lehet persze tepsi is, de az enyém most nem az volt) kanalazott masszából a 175 fokra előmelegített sütőben 20 perc alatt szép piskóta sült. Ezalatt a 20 perc alatt a tasakon található leírásnak megfelelően fél liter tej hozzáadásával és állandóan kavargatva megfőztem a nyírfacukros vaníliás pudingot (ezt így lehet kapni), majd mindkettőt (puding plusz piskóta) félretettem hűlni. Ameddig 1 csomag színtelen zselatint készítettem szép lassú tűzön, időnként meg-megkavargatva (elkészítése szintén feltüntetve a csomagolásán), megmostam, feldaraboltam és a tortára sorakoztattam az általam választott gyümölcsöket (szőlő, eper és banán – de ez értelemszerűen bármi lehet). Ezt követően totyogtam ki a hóba, mert tapasztalat, hogy a zselatin csillog, így előnyösebb a sütinek, ha anélkül fotózzák – nekem meg, hogyha minél gyorsabban túlesek a mezítlábas-papucsos manőveren. Visszatérve a konyha melegébe nyakon csurgattam a gyümölcsöket a langyosra hűlt, de még folyós zselatinnal és hűvösre tettem (na nem úgy…).

     Ebéd után eljött a mi időnk. Nagy várakozással szeletelte a férjem a látványra mindenképpen kifogástalan és e-l-v-i-l-e-g ehető sütimet, melyről aztán gyorsan kiderült, hogy szerencsére gyakorlatilag is az. Azon túl, hogy én is éreztem, hogy hmmm, ez jó, először az üressé váló tányérok nyugtattak meg, majd a beinduló repetázások tették fel az i-re a pontot, ami a Star Wars-os nagy vödör kukorica után igazán komoly elismerést jelentett. S mivel írás közben is megjön az a bizonyos étvágy, megyek is és eszek még egy szeletet, hiszen ez az az édesség, amiből nyugodtan lehet.

PhD