Régóta készülök újra írni, sőt tulajdonképpen nem is telik úgy el nap, hogy ne írjak elméletben - vezetés, teregetés vagy épp kertészkedés közben -, csak mire odajutok, hogy gépelésre használhatnám a kezem, már a párnára hullik fáradtan a fejem. Hiszek a sorsszerűségben. Hiszek a sorszerű találkozásokban. Hiszek a jelekben. Nos, épp egy ilyen történt a minap velem, amikor egy kedves, templomi beszélgetés (igen, Bea, veled) ébresztett rá, hogy nekem bizony, ha törik, ha szakad, írnom kell. Ebben aztán egy ma reggeli, illetve a küldőjének még tegnap esti (yes, Evelyn, it’s you), azaz a világ másik tájáról érkezett üzenet erősített végképp meg – köszönöm az elismerő és ösztönző szavakat mindenkinek; látjátok milyen értékesek?

     Hát itt vagyok. Még akkor is, ha háttal nem kezdünk mondatot (gépelni amúgy is csak szemből tudok…). Hol is kezdjem. Áprilisban egy kemény időszak küszöbéről jelentkeztem, hiszen ráeszmélve a biológia áldatlan téli hatásaira, hadat üzentem a körém rakodó zsírrétegnek. Akkor elképzelhetetlennek tartottam, hogy azt a 65,5 kilós állapotot, ami csupán valahol a harmadik trimeszter elején voltam életemben (OK, ez kétszer is megesett), bárki megörökítse. Akármilyen titokban csináltam is volna és akármilyen szupertitkos óvóhelyet eszeltem is volna ki a képeknek, ezt még magamnak sem engedtem meg. Sajnos. Most már bánom. Most, hogy megcsináltam. Most, hogy a kitartásom gyümölcsözik. Most, hogy a súlyom már 5-tel kezdődik. Most, hogy a tudatosabb táplálkozásnak és a rendszeres edzéseknek köszönhetően a testemet a tükörben meglátni már nem riasztó, sőt kifejezetten jól esik. Most, hogy a saját példám motiválja önmagamat a mindennapokban, s azt hiszem, ez az igazán nagy valami. Jól vagyok. S jóban lenni önmagammal igazán klassz dolog.

     Pedagógus vagyok, ami tudom, hogy akárcsak télen a medveség, nyáron mindig egy irigylésre méltó állapot (tanév közben viszont valamiért nem nagyon…). 3 hónap szabadság – tartja a köznyelv, amiről egy-két dolgot azért most elárulok. Ma dolgoztam utoljára, azaz akárhogy is, de egy nyári hónap már alapból ugrott, s miután becsületes, tisztességes emberré neveltek a szüleim, nyárra bizony szerződés nélkül maradok. Igen, a tanévre alkalmaztak meg majd a következőre is fognak, de a nyári szünetet fizetett szabadság helyett egyetlen fillér nélkül, munkanélküliként tölthetem itthon, s a fizetés érkezését jelző sms legközelebb majd valamikor október elején csipog. Így is olyan irigylésre méltó a dolog? Persze félreértés ne essék, nem panaszkodok!

     A külvilág tele volt/van történésekkel. Az egyik legfontosabb számunkra, hogy véget ért a tanév a gyerekeknek. Szülőként jobban örültem ennek, mint bármelyik másik gyerek. Utáltam már a reggeli vekkert és az édesdeden alvó gyerekeimen ezután elkövetett mindennapos kegyetlenkedéseimet („fiúúúúúúúk”, „ébresztőőőőőőőő”, „el fogunk kééééésni”…). Utáltam a mindennapok rohanását, a logisztikaicégekiselbújhatnakmögöttünk betáblázottságot, az örök centizgetést és az egyre mélyülő fáradtságot. Nem posztoltam sehol, de az élsport, a hangszerek, a szolfézs és az énekkar mellett Szeged, sőt az ország egyik legerősebb iskolájában fiúként a negyedikes kitűnő lett, az ötödikes egyetlenegy négyest szerezve végzett. Milán időközben Diákolimpiát és Euro Ligát nyert, de Nándika is tisztesen helytállva versenyzett s gyűjtötte szorgosan az érmeket hétről-hétre a heti 3, időnként 4 edzés mellett. Nem semmik ezek a gyerekek, nem lehetek elég hálás értük a jó Istennek és a férjemnek, na meg a géneket adó és az életü(n)ket segítő nagyszülőknek.

     A politikához továbbra sem értek – nem az agyam kapacitása lehetetlenít el ebben, hanem a hajlandóság nincs meg bennem, hogy egy ilyen témára a rövidke földi létemből értékes időt fecséreljek. A britek vs. EU a szórakoztatás szintjén megvan – akármilyen komoly is az egész és akármi is lesz belőle, a szellemesebbnél szellemesebb mémek engem gyakran megnevettetnek. A focihoz már jobban értek. Na nem az Európa Bajnokság elmúlt 20 napja tett szakértővé, hanem a kis Dórika annak idején a sportorvos édesapjával félig a focipályán cseperedett, majd 15 évesen egy focikapusba lett szerelmes, akinek hosszú éveken át minden meccsén ott szurkolt rekkenő hőségben éppúgy, mint szakadó esőben, mára pedig két fiú édesanyjaként és az exfocista férjjel muszáj fociképben lennem. De megy ez, nem leszek álszent. Én vagyok az a nő, akinek már hiányoztak az elmúlt napokban a meccsek és lesem is az órát, hogy a vasalódeszkám ma időben a tv előtt legyen…

     Holnaptól nyári szünet – esküszöm, még kimondani is édes. Nagytakarítás, nagy tervek, nagy alvások és végre nagyon sok idő azokkal, akiket a legjobban szeretek. Szabadság, azaz mindenki szabad. Végre akkor kelünk, amikor az ágy dob ki. Akkor pattanunk bicajra, amikor kedvünk tartja és nincs más dolgunk, mint átadni magunkat az érzésnek, ahogy a menetszél hűsít a nagy melegben. Akkor eszünk, amikor jól esik és nem akkor, amikor kell, mert éppen ott van rá 3 szabad percünk. Akkor megyünk ágyba, amikor akarunk, és ha nem akarunk, akár a tévé előtt is sátorozhatunk. Bár lehetne ilyen az egész élet, de ennek híján, kedves nyári szünet, én nagyon megbecsüllek ám téged. S ha ehhez valaminek már megint véget kellett érni hát legyen, hiszen minden vég egyben egy új, még csodásabb kezdet. Így legyen, illetve hiszem, hogy így lesz!

PhD