Annyi, de annyi mindenről voltak kimondott és kimondatlan gondolataim az utóbbi időben is, de bevallom, ahogy telnek-múlnak az évek, még az olyan cserfes emberek is, mint én, megtanulnak hallgatni, mert az valóban bölcsebb. Ezért nem írtam jó néhány olyan aktuális témában, amik nagyon is foglalkoztattak (például az oktatáspolitika tanársztrájkokban testet öltő helyzete), de ma reggel, ahogy ráérősen lustálkodtam egy kicsit, ismét találtam egy olyan témát, amiről nyugodt szívvel és boldogan mesélhetek, ráadásul még aktuális is.
12 éve ilyenkor még csak készültem az anya szerepre, bár talán a legtöbbet akkor tudtam – elméletben legalábbis mindenképpen. Faltam, sőt kijegyzeteltem a szakkönyveket, mindent az előírtak szerint tettem-vettem-ettem. Határozottan emlékszem, el sem tudtam képzelni, milyen lesz az élet gyerekkel, hát még másfél évvel később kettővel… De nagyon készültem. Lányokat vártam, fiaim lettek, de erről már egy régebbi blogbejegyzésben meséltem. Gyorsan eljött a pillanat, hogy az alvó férjemet rázogattam, hogy szerintem mennünk kell, majd a másodiknál a tanácstalanság, hogy csak a gyomromat rontottam el vagy ebből vajon szülés lesz?
Hihetetlen, hogy telnek az évek. Szinte igaz se volt, hogy valaha bennem voltak vagy, hogy ott, azon a kis lyukon kibújtak na meg hogy az én anyatejemtől gyarapodtak. Távoli emlékként látom, ahogy ott guggoltam a rácsos ágy mellett és könnyeimmel küszködve szaglásztam az édesdeden alvó csöppségeimet, aztán azokat az örömkönnyeket, amikor először lépkedtek vagy együtt fürödtek. Nosztalgiázva eszembe jut, ahogy cipőt kötni tanultak vagy épp néhány különleges ovis és az első iskolai nap. Voltak kedvenc ruhadarabok, amiket sosem felejtek, és néha odasettenkedek az emlékdobozhoz és magamhoz ölelem a legkedvesebbeket. Hiszen mindez már a múlt. Mára már nagy fiaim vannak, akik a nap nagy részében köszönik, de nélkülem is remekül elvannak. Persze legyen finom ebéd meg kérdezzem ki az angolt, de „anya, ne szagolgass”. Mára már nem azt nézem, hogy a cipő a kistestvérre jó lesz, hanem hogy ha kinövi, milyen menő air-maxem lesz. Már nem az esti mesén kell törnöm a fejem, hanem hogy minden rendben legyen a következő versenyen. Néha kudarcok és csalódások is megesnek, ilyenkor a legjobban az én szívem hasad meg. Anyatigrisként tudom védeni őket, s mivel az értékrendjük a helyén van, felesleges csatába sosem küldenének. Büszke vagyok rájuk, ez nem is kérdés, s bár hiányoznak a kisbabák, azért annyira jó, hogy már ekkorák. Van annak valami különleges varázsa, amikor a magatehetetlen, rád utalt gyerek helyébe szép lassan egy társ lép, még ha a kiskamaszkori dolgokból néha több mint elég. Na meg azt se bánnám, ha a sok tanulnivaló nem lenne, mert azon túl, hogy semmi kedvem újratanulni mindent, sokkal kellemesebb gyerekkoruk lehetne. Jó lenne délutánonként a sok adat helyett nagyokat bringázni vagy egy-egy társast elővenni, de mire odajutnánk, már konkrétan kidől mindenki. Igyekszem odafigyelni, hogy az álom a saját ágyukban érje őket, hiszen természetesen az idő előrehaladtával arányosan nőttek, azaz kézben a-ból b-be esélyem sincs elvinni őket. Aztán időnként, amikor jó mélyen alszanak, odakuporgok ám, mint régen és gyönyörködöm a föld számomra legtökéletesebb két teremtésében. És igen, szívom magamba az illatukat és méregetem őket és megbecsülök minden egyes pillanatot, ami ilyen édes, mert tudom, hogy véges...
Anyának lenni jó, anyának lenni a legszebb. Gyakran nehéz, néha fáj, de sosem ez a lényeg. Értelmet ad a létnek, kiapadhatatlan örömforrás és a gyerekekkel lenni mindig maga a földi mennyország. Minek is az Anyák napja, nem is értem, hiszen az anyaság az egész évben, sőt életben tartó ünnep.
PhD
