Nem vagyok egy gasztroblogger, de a mai konyhai sürgés-forgásom bizony megihletett. Előrebocsátom, hogy nem fogom (tudni) megmondani a tutit, bár elég régóta kísérletezek a mindezek ellenére/mellett szépen fejlődő családomon, így talán hiteles lehetek.
A tegnapi nagybevásárláskor rám mosolygó akciós gyümölcsök (a vasárnapi zárva tartásnak is van pozitívuma: a szombati végkiárusítás) egyértelművé tették számomra, hogy a vasárnapi ebéd desszertje csakis gyümölcstorta lehet, hiszen a laza piskóta a tetején ringó vaníliakrémmel és a ráhalmozott gyümölcsökkel mindannyiunk nagy kedvence. Igen ám, de ez esetünkben az utóbbi időben mégsem ilyen egyszerű, hiszen kérem mi is életmódot váltottunk. Nem mondom, hogy nincs itthon fehérliszt vagy kristálycukor, de azt igen, hogy inkább már csak mutatóban. Helyes kis táblázataink vannak, hogy melyik napszakban milyen alapanyagokból készült mely ételek a legjobbak, s ezekben bizony a gyümölcstorta sehol sincs benne. Javasolt viszont a teljes kiőrlésű tönkölybúzaliszt meg a nyírfacukor meg a gyümölcsök, szóval ameddig a fiúk elvonultak Star Warst nézni, volt időm a nagymamám generációkon át tökéletes süteményreceptjét megreformálni.
A gyümölcstorta elkészítése mindig a piskótaalappal indul. Hagyományos esetben (értsd: nem érdekel, hogy nézek ki, az se, hogy rám jönnek-e a szép ruháim, lihegek-e néhány lépcsőfoktól, milyen pocakos férj battyog mellettem, na az meg végképp nem, hogy a gyerekeimmel egy-egy magasabb súlycsoportban mi lesz a versenyeiken vagy esetleg csúfolják-e őket…), szóval a mesében készül az ahány tojás, annyi evőkanál liszt, cukor és némi sütőpor alkotta piskóta. Miután nem csak megtekintés céljából sütöttem mára, így 250 ml zsírszegény tej, 6 evőkanál kókuszolaj, 100 g barnacukor, 1 kisebb citrom leve és héja, 1 kisebb vaníliarúd kikapart magja, 250 g teljes kiőrlésű tönkölyliszt, 1 csomag sütőpor és 1 kiskanál szódabikarbóna kombójából kevertem ki a tésztát. Azt még Stahl Judit korrigálta mamám receptjein, hogy a nedves és a száraz összetevőket mindig külön keverjük össze, s csak aztán elegyítsük a kettőt – természetesen ehhez modern háziasszonyként most is tartottam magam. A kókuszolajjal kikent és tönkölyliszttel megszórt üvegtálba (lehet persze tepsi is, de az enyém most nem az volt) kanalazott masszából a 175 fokra előmelegített sütőben 20 perc alatt szép piskóta sült. Ezalatt a 20 perc alatt a tasakon található leírásnak megfelelően fél liter tej hozzáadásával és állandóan kavargatva megfőztem a nyírfacukros vaníliás pudingot (ezt így lehet kapni), majd mindkettőt (puding plusz piskóta) félretettem hűlni. Ameddig 1 csomag színtelen zselatint készítettem szép lassú tűzön, időnként meg-megkavargatva (elkészítése szintén feltüntetve a csomagolásán), megmostam, feldaraboltam és a tortára sorakoztattam az általam választott gyümölcsöket (szőlő, eper és banán – de ez értelemszerűen bármi lehet). Ezt követően totyogtam ki a hóba, mert tapasztalat, hogy a zselatin csillog, így előnyösebb a sütinek, ha anélkül fotózzák – nekem meg, hogyha minél gyorsabban túlesek a mezítlábas-papucsos manőveren. Visszatérve a konyha melegébe nyakon csurgattam a gyümölcsöket a langyosra hűlt, de még folyós zselatinnal és hűvösre tettem (na nem úgy…).
Ebéd után eljött a mi időnk. Nagy várakozással szeletelte a férjem a látványra mindenképpen kifogástalan és e-l-v-i-l-e-g ehető sütimet, melyről aztán gyorsan kiderült, hogy szerencsére gyakorlatilag is az. Azon túl, hogy én is éreztem, hogy hmmm, ez jó, először az üressé váló tányérok nyugtattak meg, majd a beinduló repetázások tették fel az i-re a pontot, ami a Star Wars-os nagy vödör kukorica után igazán komoly elismerést jelentett. S mivel írás közben is megjön az a bizonyos étvágy, megyek is és eszek még egy szeletet, hiszen ez az az édesség, amiből nyugodtan lehet.
PhD
