El vagyok veszve. Igen, el…

     Pedig az óra, pontosabban a mobilom rendre 6:15-kor riaszt, amit ugyan egy határozott koppal szundi üzemmódba kapcsolok és visszafészkelve hihetetlen mély álomba zuhanok úgy háromszor-négyszer minimum, de aztán ¾ 7 környékén észbe kapok és indul a rohanás. Ami nekem nem ment, azt kegyetlenül elvárom a gyerekektől: „Ééééébresztőőőőőőőő! Keljetek gyorsan… Futás, mert elkésünk…”. Magam sem jöttem még rá, hogy hogy, de az ezt követő félóra alatt szinte megváltjuk a világot. Na jó, nem, de felöltözünk, amihez hozzáteszem, hogy tél lévén a fiúk minden ruhadarabját csábítóra melengetem a vasalóval, kakaót, uzsonnát készítek, táskákat ellenőrzök, a most látjuk csak, hogy kinőtt vagy időközben a kakaótól foltossá lett ruhát átcseréljük (esküszöm, ez napi rutin), fogat mosunk (néha újabb foltok és újabb csere…), sapka-sál-kabát és megindulunk (igen, én is; nem, nem pizsomában; igen vállalhatóan; na jó, nagyjából). Ezen a ponton hág a hangulat a tetőfokára, hiszen alap, hogy valami nincs meg. Vagy a korcsolyacucc bújik el, vagy az uzsonnák nem akarnak iskolába menni vagy a gitár marad itthon, amivel persze anyukának vagy apukának lesz egy extraköre a suliba (halleluja, hogy a másik gyerek zongorázik…). Ha minden megvan, akkor a kocsi adja fel a leckét, hiszen be is kellene férni, ami az én kis autóm esetében nem mindig olyan egyszerű, s ha a cucc bent is van, akkor jön az újabb műsorszám, hogy ki üljön elől. Nagyjából az autófűtés megérkezésével egy időben kezdek megnyugodni, de ekkor átvillan az agyamon, hogy melyik gyereknek miből lesz az adott napon számonkérés, szóval a hátralévő negyedórát egy-egy gyors feleltetéssel töltöm (mire nem jó, hogy az anyjuk tanár). Az iskolához érve még meghatódnom is sikerül, hiszen nyilvános ölelésekkel és puszihegyekkel búcsúzkodunk, majd végignézem, ahogy a két kis sherpám bebattyog.

     8 órát írunk nagyjából, amikor eljön az én időm. Hiszen nem dolgozok. Legalábbis munkahelyen nem. Olyan ez, mint az élet gyerek nélkül vagy gyerek(ek)kel. Ameddig nincs gyereked, el sem tudod képzelni, az hogy fér bele az életbe, amikor egy gyereked van, a kettővel való manőverezés tűnik hihetetlennek. Aztán onnantól, hogy van aprónép, a nélkülük való lét értelmezhetetlen. Na ilyen a munkahelydolog is – most, hogy nincs, nem is tudom, hogy volt rá egyáltalán kapacitásom… Szóval reggel 8 körül irány a piac, bolt, bank, posta… Tuti összefutok legalább egy ismerőssel, s a telefonom is legalább egyszer csörög, s megörülve a hírnek, hogy ráérek ez a két ember alaphangon fél-félóra. Legjobb esetben 10 körül már otthon is vagyok, amikor is illik nekilátni az ebéd elkészítésének, hiszen a háztartásbeli anyukának nyilván nem napközisek-menzásak a szeme fényei. A zöldségpucolásból a kavargatásig varázsolom magam, amikor is ráeszmélek, hogy már dél van és én még „semmit” sem csináltam. A magától is rotyogó ebéd körül kitakarítom a konyhát, gyors bedobok egy mosást és picit továbbhaladok a nagy selejtezéssel, amibe, most hogy itthon vagyok, belefogtam. Elvégre az 1998-as bankszámlakivonatomra vagy épp Pannon (!) készülékek árlistájára végképp semmi szükségünk, de a trapéz farmerokra és csörgőkre se sok - szinte érzem, ahogy egy-egy halom kidobásakor fellélegzik a ház. A pakolászásba általában úgy beleásom magam, hogy az utolsó utáni pillanatban ugrok fel és gyorshajtok a fiúkért – persze iszonyatos kupit hagyva magam után. A sulinál teszek néhány tiszteletkört a tömb körül, mire végre sikerül leparkolnom. A két gyereket lomostól ismét bepaszírozom, majd hazaúton felmérem, ma mennyi lesz a tanulnivalóm. Megérkezve eszünk egy jót, majd zokszó nélkül azonnal előkerülnek a könyvek-füzetek. Az önálló munka alatt eltakarítom az ebéd romjait, közben persze hol egy matek eredményt, hol egy szó helyesírását ellenőrzöm, majd visszaülök melléjük és jön János vitéz újabb kalandja, a házityúk tojásának felépítése vagy verstanulás a jövő heti szavalóversenyre (mert nekünk még ez is kell…). Az órára - ami jelen esetben sem egy igazi óra, hanem a fűtés termosztátja - pillantva újabb kapkodás következik, hiszen oda kell érnünk az edzésre. Félredobunk mindent, ők le a ruhát magukról, ahogy és ahol sikerül, futócucc fel, sporttáska be és már nyomom is újra a gázpedált. Hazaérve szembesülök vele, hogy milyen áldás a jó memóriám, különben tuti, hogy a rendőrséget hívnám, hogy betörők forgatták fel a lakást, de minimum a katasztrófavédelmet, hogy megérdeklődjem, milyen természeti csapás sújtotta a környékünket, amíg odavoltam. Jobb híján nekiállok elpakolni, hiszen egy „otthon ülő” feleség így mégsem várhatja haza a munkából az urát. Utolsó simításként még a kukát is bevonszolom, hogy még arra se legyen gondja és szép lassan melegszik a finom vacsora is. Amikor a fiúk együtt megjönnek, jön a szokásos esti program: evés-fürdés-tanulás, amit egy kezdődő Barca meccs igencsak olajozottá tud tenni. Ilyenkor anyuka újra pakol (úgysincs más dolga, mint kiszolgálni a családot), majd ha úgy ítéli meg, hogy itt az ideje, ágyba terel mindenkit. Ilyenkor már nincs csörgés-zörgés, tehát marad az olvasás, az írás és/vagy az alvás – leginkább a könyvvel a kezemben elalvás, hogy aztán egy újabb szundipárbajjal induljon az egész elölről.

     Ma a vasalás volt a főzés körüli fakultatív programom, s közben átgondoltam, hogy miről és mikor fogok végre írni, azaz hogy hogyan fogom megírni, hogy miért nincs időm írni. Hát így telnek azok a bizonyos szürke hétköznapok. Egyik a másik után a család és a háztartás szolgálatában. OK, néha rám jön és tornázok is, vagy összejövök valamelyik barátnőmmel egy kis sorsközösséget vállalni, sőt olyan is volt már, hogy annyira meggyőzően csalogatott az ágy, hogy visszabújtam és kipróbáltam, milyen lehet télen medvének lenni. Ha dolgoznék, nyilván ezekre megint nem vagy alig lenne lehetőségem meg visszaszoknánk a menzakosztra meg a hipermarketes sorban állós esti postára meg a munkamegosztásra, de addig is igyekszünk a helyzetből a legtöbbet kihozni. Na és persze a realitás az, hogy minél előbb munkát találni…

PhD