Los Angeles teljes neve El Pueblo de Nuestra Senora la Reina de los Ángeles del Rio de Porciúncula, amit mindössze két betűre rövidítve ismer az egész világ: L.A. Nevének hallatán nagyjából ugyanazok jutnak mindenki eszébe: Hollywood, filmgyártás, Oscar-díj, hírességek és csillagaik, Bevery Hills és Rodeo Drive, a férfiaknak pedig még bizonyára egy-két sportcsapat (L.A. Galaxy, Lakers, Dodgers…) és a jellegzetes baseball sapkák. Engem az utazásra készülve leginkább Hollywood, annak is a felirata hozott lázba, de az angyalok városában járva az ember sort kerít még sok minden másra.
A mögöttünk álló néhány nap után még egy hétvégénk volt hátra Los Angelesben, amit az óceán és a szórakoztató parkok felfedezését követően a szó szoros értelmében vett városnézéssel terveztük tölteni. Talán mondanom sem kell, hogy először a bakancslistás Hollywood feliratot céloztuk meg, amiről egyébként töredelmesen bevallom, hogy az utolsó nap kiderült, a szállásunk ablakából is remekül látszik (hát ha egyszer hamarabb nem vettük észre?). Előzetes kutatásaim során arra jutottam, hogy a legjobb rálátáshoz a város felett elterülő Griffith parkba kell mennünk, így ezt is tettük. Az Obszervatórium tövében leparkolva valóban megtörtént a csoda és ott álltunk a felirat alatt. Sajnos nem a szó szoros értelmében, hiszen az egykori, lakóparkot hirdető (akkor még Hollywoodland) felirat, mára már magánterületen áll és közúton ennél jobban megközelíthetetlen. A legendás 9 betűt egyébként még anno el akarták bontani, s csupán a helyiek tiltakozásának köszönhetően maradt meg, majd vált később a filmipar szimbólumává. Az idők során (1923 óta) sokat romlott az állapota, de több híresség adományozott pénzt egy-egy kiválasztott betű helyrehozatalára, sőt Hugh Heffner is felajánlott egy „kisebb” vagyont a szükséges munkálatokra. Szóval köszi Hugh, hogy nekem is gondoskodtál végre olvasnivalóról! Imádtam! A felirat mellett érdemes a városra is vetni egy pillantást, hiszen szép idő esetén remek a ki-, illetve rálátás, sőt innen nézve állítólag a naplemente is az, de mivel mi egy borús délelőttön érkeztünk, ezekről nem igazán tudok beszámolni. A város tetejéről az utunk a második várva-várt helyre, a Rodeo Drive-ra vezetett. Szerencsésnek mondhatom magam, mert a mi családunkban mindenki szeret boltozni. A nők esetén ez nem nagyon kérdés (szerintem egyenes ágon öröklődik), ami pedig a férfiakat illeti, apukám inkább építészeti és fotós-videós szemmel (na meg pénztárcával…) közelíti meg a témát, a férjem és a fiaim viszont néha még rajtam is túl tesznek (de komolyan!). Boltozni ugyan lehet a Rodeo Drive-on, de ez nem az a hely, ahol a magunk fajtának vásárolni is, hiszen ez a világ egyik, a kontinensnek pedig konkrétan a legdrágább utcája. A Rodeo Drive-ra a Bevery Wilshire (Four Seasons) hotel felől érkezve egész könnyen ment Julia Robertsnek éreznem magam... Ebben a szállodában lakott Richard Gere és ezen a környéken forgatták a híres Pretty Woman (Micsoda nő) című filmet – a szállodába érdemes bemenni is, hiszen a hall végén jobbra fordulva van egy mini kiállítás a filmről többek közt eredeti forgatókönyvrészlettel, Julia Roberts egyik filmbéli ruhájával és folyamatosan vetített filmrészletekkel. Mindez teljesen ingyenes, sőt a hotel alkalmazottai még a fényképezkedésben is szívesen segítenek, bár van egy automata is, amely ha szeretnéd, lefotóz és a képet is elküldi a megadott e-mail címre. A hotelból indulva sétáltuk körbe a Rodeo Drive-ot, ahol a divatvilág összes vezető márkája megtalálható és ahol a sztárok is vásárolnak. Állítólag van olyan üzlet, ahol a vásárlók egy vásárlásnál átlagosan 100 000 dollárt költenek (leszámítva az autószalonokat és az Andrássy út egy-két üzletét Magyarországon szerintem nemhogy dollárban, még forintban sincs ilyen). Mivel nekünk az 1 hónapos út egészére is csak ennek töredéke állt a rendelkezésünkre, vásárlást nem igazán terveztünk, de ettől függetlenül is nagyon kellemesen éreztük magunkat. A Rodeo Drive minden szöglete tökéletes eleganciát sugároz. Szinte rajzoltnak tűnő épületek, köztük makulátlan pálmafasor és előttük a házainknál is többet érő autók sora. Betérve egy-egy üzletbe elénk tárult a nagybetűs luxus. A kifogástalan megjelenésű, öltönyös eladók maguk a két lábon járó illemtankönyvek. Akárhová tértünk is be, kedvesek voltak és segítőkészek, ami egyébként mindenhol jellemző volt. A „Hi. How are you?” egy átlag magyar ember lélegzetvételével azonos mind gyakoriságát, mind természetességét tekintve, de a bolti kommunikáció szinte sosem állt meg ennyiben. Mindig találtak témát leggyakrabban a honnan jöttünk vagy a milyen különleges nyelvet beszélünk vonalon elindulva. Érdekes volt, hogy többen büszkélkedtek magyar ősökkel, de persze olyan is volt, aki „wow” életében nem találkozott még magyarral. No de az üzletekbe nem az eladók, hanem többek közt a Vera Wang ruhák, a Birkin táskák, a Jimmy Choo cipők és a Tiffany ékszerek miatt tértünk be. Miután leróttuk néma tiszteletünket az összes kívánt helyen továbbálltunk egy-két nekünk való üzletbe. A Rodeo Drive-tól pár lépésre, a Beverly Wilshire hotel közelében volt egy hatalmas, ultramodern Nike bolt. Nem tudtunk olyat kérni, ami ne lett volna a kívánt színben vagy méretben, hiszen az eladó headseten bediktálta a raktárnak és a kívánt darab néhány percen belül megérkezett a belső liftrendszeren. Hát volt is mi érkezzen… Aztán kikötöttünk egy másik, Broadway nevű cipőboltban, ami konkrétan akkora volt, hogy egyrészt a nap hátralévő részét ott töltöttük, másrészt apukám ránk várva olyan mélyen elaludt, hogy a biztonságiak siettek a megmentésére. Persze happy end volt semmi bajjal és annál jóval több új cipővel.
Vasárnap reggel az utolsó Los Angeles-i napra ébredtünk, úgyhogy igyekeztünk mindenre sort keríteni, ami addig kimaradt. A reggelt a Downtownban kezdtük, ami tulajdonképpen a filmekből jól ismert, felhőkarcolós belváros. Igazi amerikai életérzés volt ez: a Starbucksban beszerzett smoothie-jainkkal sétálgattunk a csillogó épületóriások és a bevásárlókocsikban élő hajléktalanok között, kulináris élvezetekért a helyi vásárcsarnokba (Grand Central Market) betérve, lelki táplálékért pedig egy modern katolikus templomot meglátogatva. A Cathedral of Our Lady of the Angels 2002. szeptember 2-án (megjegyeztem, mert éppen a születésnapomon – természetesen nem az év tekintetében) nyitotta meg a kapuit és legyen elég annyi, hogy olyan modern, hogy még ingyen wifi is van. A templomhoz érve maga a püspök köszöntött minket és áldotta meg a családunkat, így ezen különleges ajándék után igazán átszellemülve léptünk be magába a templomba. A hatalmas, letisztult belső tér mindannyiunkat megállásra késztetett. Mindenki maga tudja, hogy ilyenkor mi zajlik le benne – én elárulom, hogy egy imába foglalva adtam hálát mindenért a jó Istennek és kértem a további áldását az életemre és a szeretteimre. A templomkertben a gyerekek gyorsan visszapörögtek, hiszen tele volt jól megmászható és egyenesen csalogató, fából faragott bibliai állatokkal, minket, felnőtteket pedig az egyházi bolt kínálata nyűgözött le. A Biblia tele van olyan általános érvényű bölcsességgel, életvezetési tanáccsal, melyek olvasgatása a különféle ízléses emléktárgyakon már önmagában felért egy ajándékkal, de természetesen néhány kézzel fogható emlék beszerzése sem maradt el. Az üzleti világ központját hátrahagyva az ebédidőt már a filmipar központjában, Hollywoodban, egészen pontosan a Hollywood Boulevardon töltöttük. A Walk of Fame az a híres, több kilométeres, azaz több épülettömbnyi fekete márvány járdaszakasz, melyen több ezer sztár neve szerepel egyforma, pirosas színű csillagokban. Naná, hogy mi is lelkes bogarászásba kezdtünk, így az egymást érő, egyébként bazár jellegű boltok kivételesen semmilyen veszélyt nem jelentettek a pénztárcánkra. Csak akkor néztünk fel, amikor beültünk egy tipikus, piros bőrfoteles hamburgerezőbe megebédelni, illetve amikor belebotlottunk egy videoklip forgatásába. Ha ez nem lett volna elég, az Oscar-díjak átadásának helyszínéül is szolgáló Dolby (korábban Kodak) színházhoz érve épp az új Terminátor film díszbemutatójára készültek – na ismét felemeltük a tekintetünket, már csak azért is, mert akkora tömeg volt, hogy a csillagokat látni sem lehetett. Tovább haladva elértük az ugyancsak világhírű Kínai színházat, amit részben az előtte található híres kéz- és láblenyomatok tettek ismertté, illetve számunkra egy különleges találkozás feledhetetlenné. Miközben ugyanis ott nézelődtünk, egy kint élő egykori ovis társamnak megütötte a fülét a magyar „Jancsi” szó és kíváncsian fordult felénk. Mondanom sem kell, mekkora, libabőrös öröm volt a csodával határos találkozás, amit tovább fokozott az, hogy Oli (az oviból) épp a magyar nagykövetasszonnyal volt, akinek (figyelj!) a férje a velünk utazó keresztanyám húgának volt 12 éven át az osztálytársa. Valóban kicsi a világ! Szóval volt egymás nyakába borulás meg gyors múltidézés, hogy aztán mindenki rohanjon tovább – a nagykövetasszony a hivatalos programjára, mi pedig a sztárok házai közt vezető városnéző buszozásra. Több opció is van erre, hiszen úton-útfélen megvásárolhatóak a szerintem egyébként kétes megbízhatóságú térképek, szóval akár önállóan is kocsikázhatunk Beverly Hillsben, de választhatunk a számtalan buszos túra közül is. Nekünk a Starline társaságra esett a választásunk, akik egy 2 órás komplett körutat kínáltak egy nyitott kisbuszban. Miután megkaptuk a saját fülhallgatóinkat meg a tűző nap ellen védő (nem mellékesen remek reklám) baseball sapkáinkat, indult is a menet. A sofőr végigbeszélte és -sztorizgatta az utat, azaz mindig tudtuk, mit látunk és az miért különleges. Számtalan sztár házát megmutatta, melyek közül néhányat (például a híres Playboy villát) fel is ismertünk. Persze a legtöbben magas kerítések és buja növényzet mögé bújva élnek, tehát a házaikból nem sok látszik. A kedvencünk Madonna háza volt, aki 4 hónappal azelőtt vette az ingatlant, amely előtt akkor egyetlen fa sem állt, kérésére viszont immáron egy komplett őserdő rejti tökéletesen a birodalmát. Láttuk Michael Jackson utolsó Los Angeles-i házát meg a legdrágább Aaron rezidenciát, de Bruno Mars és Kim Kardashian jelenlegi vagy az Osbourne család régebbi, legendás birtokát is, sőt még azt a kacsalábon forgó üvegkomplexumot is, amit „szegény” Justin Bieber kapott a 18. születésnapjára. Egyik tökéletes utcából a másikba kanyarogva óhatatlanul is eszembe jutott volna kamaszkorom egyik kedvenc sorozata a Beverly Hills 90210, de mivel „csak” annyira rajongtam érte annak idején, hogy az összes részt felvettem (és ezek a mai napig megvannak VHS kazettán), amolyan megkésett fanként sokkal inkább tudatosan érkeztem. A sztárházak körüli kíváncsiskodás után az út egy kis városnézéssel ért véget, így tulajdonképpen búcsúajándékként még egyszer körbenéztük az elmúlt napokban látottakat. Esküszöm, ártatlan vagyok abban, hogy ezt követően megint egy hatalmas boltban kötöttünk ki... Az úgy volt, hogy még a buszon kaptunk olyan kuponokat, melyeket egy adott üzletben lehetett ajándékokra váltani, s persze ha már így alakult, egy füst alatt megvettük a hollywoodi szuveníreket is (hiszen a kuponok valójában úgyis ezért csalogattak oda minket). A nap végéhez és a kocsinkhoz közeledve a Hollywood Boulevard másik oldalát csillagásztuk végig, majd a filmbe illően szép naplementében igazán stílusosan hagytuk magunk mögött a filmes várost.
Folyt. köv.
PhD
