Vihar van. Igazi mennydörgős, vadul villámlós, égszakadós. Áramtalanítottunk mindent, csend és nyugalom van idebent és az egyetlen dolgunk, hogy az ágyon heverve bámuljunk ki az ablakon és élvezzük mindazt, amit ez a vihar tartogat számunkra. Hagyjuk, hogy lenyűgözzön a varázsa, a villámlások játéka, Szent Péter hordóinak zörgése, az esőcseppek kopogása, a simogató szellő és átadjuk magunkat a szabadon szárnyaló gondolatainknak, melyekre végre van megállásunk odafigyelni…
Megállapítom, hogy az én gondolataim napok óta nem változnak. S azt is tudom, hogy augusztus közepén sose fognak. Pont úgy, ahogy ilyenkor egész egyszerűen képtelen vagyok aludni. Egészen pontosan 11 éve. Most se aludtam; nem volt 5 óra és én a gondolataimban ismét a szülőszobában voltam… Pontosan 00:00-kor elfolyt a magzatvizem. A pardont nem ismerő precizitásommal előbb tökéletes rendbe szedtem magam, majd az előző este (!) összekészített táskával és pocakomban a 36 hetes kisfiunkkal megindultunk a szülőszobára. Meleg nyári éjszaka volt, mégis szemmel láthatóan reszketett kezünk, lábunk. Csak mi autóztunk a kihalt utakon – igazán kettesben életünkben utoljára. Szokatlanul csendben voltunk. Ő az utat figyelte, én pedig a szülésen rágódtam. Egészen addig sose tettem. Nem féltem, nem morfondíroztam, de ennyire a kapujában bizony menthetetlen lettem. Tudtam, hogy minden rendben lesz, csakis rendben lehet, de a kisördög ott sutyorgott, hogy mint mindenkinek, nekem is kemény menet lesz. A szülészeten megvizsgáltak és kiderült, hogy bár én fájdalmak nélkül érkeztem, ezek a semmik bizony már a szülési fájások. Bizakodó lettem, de aztán jött a híres oxitocin és infúzióból belém csepegtetve megkaptam azt a bizonyos igazi fájdalmat. Amikor fájt, akkor nagyon, de kettő fájás közt olyannyira nem volt semmi, hogy éjszaka lévén nekem konkrétan szunyókálnom is sikerült, méghozzá egész jókat. A mai napig megmosolyogjuk, hogy felriadva még azt is elmeséltem, hogy álmodtam, macskákkal álmodtam. Sokszor éreztem úgy, hogy nem bírom tovább, majd végül ½ 8-kor hangzott el a felszabadító bejelentés, hogy a következő fájásnál végre jöhet. Jött is először a kis feje, majd következőre a teste. Azonnal rám tették, ahonnan az első földi pillantásait az apukájára vetette, aki mindvégig velünk volt. Megkérdezték, hogy milyen nevet írhatnak a karszalagjára. Nem tudtuk, mert a kiválasztott nevünkben szülés közben elbizonytalanodtunk. Miután 1 percet kaptunk, a férjem sóhajtott egyet és kimondta a saját nevét, így lett a kisfiunk Nándor. A szülést követően egy megfigyelőszobába kerültünk: én és a 2 Nándor. Vagy, ahogy kezdtük ízlelgetni: anya, apa és a gyermekünk. A család. Büszkeséget éreztem. Büszke voltam magunkra mindazért, amin túl voltunk, büszke arra, hogy szülők lettünk és büszke a gyerekünkre. A fájdalmakkal együtt egy csapásra minden más is véget ért és kezdetét vette egy új, csodákkal teli élet. Azóta eltelt 11 év, de mindennek az emléke egy csöppet sem fakult, ugyanakkor mellé sorakozott ezer más élmény és továbbra is tartom, hogy az élet azóta az augusztusi reggel óta lett teljes és tökéletes.
11 év sok idő. Főleg az ember életének első 11 éve, hiszen egy hatalmas pocakbéli dudorból majdhogynem felnőtt lesz. A test legalábbis nagyon megnő, akárcsak a benne lévő tudás, de a lélek és az őszinteség szerencsére még egy ideig gyermeki marad. „Anya, én annyira boldog vagyok” – mondta sírva és közben szorosan ölelve a minap az én 11 éves nagyfiam nem is sejtve, hogy az ő születésnapján valójában nekem van a legeslegcsodálatosabb ajándékom. És jöhet bármilyen vihar, elgondolkodtató természeti jelenség vagy valós megpróbáltatás az életben, tudom, hogy a mi életünk mindig boldog marad.
PhD
