Egy utazás során az ember klasszikusan (és paradox módon) kétfélére vágyik: szeretné látni a híres nagyvárosok jellegzetes helyeit és szeretne elvonulni a környező csodás természetbe. Én a magam részéről ezzel mindig is így voltam: tengerparti nyaralás éppúgy nem létezhetett múzeum- meg templomnézős fakultatív program nélkül, mint városlátogatás tóparti kavicsdobálás nélkül. Hiszem, hogy a tökéletes kikapcsolódáshoz és a feltöltődéshez – még ha más-más módon is – mindkettő szükséges, ugyanakkor valószínűleg (OK, tény) öregszem, hiszen az arányok szép lassan eltolódnak. Még régebben alig bírtam megmaradni a fenekemen, mostanában egyre többre értékelem a nyugalmat, a mindentől (és mindenkitől) mentes, békés természetet.

     Amerika 59 nemzeti parkkal büszkélkedhet, melyek egytől-egyig lenyűgözőek, de gyakran egy-egy útszéli táj is megállásra késztet. A Grand Canyont délről megkerülve (előtte persze felfedezve), attól észak-keletre, Page-ben éjszakáztunk. Page-ről tudni kell, hogy nem az árait fogjuk szeretni; jóval inkább azért javasolt szálláshely, mert a környéken egész egyszerűen nincs más (és hát pontosan ezt az egyeduralmat kihasználva meglehetősen drága: több száz dollár per szoba per éjszaka). Page környéke viszont annyi csodát rejt, hogy nem kérdés: minden egyes cent megérte.

Horseshoe Bend (Arizona): a Colorado folyó, híres patkó alakú kanyarulata. Nem adják ingyen. Vagyis a szó szoros értelmében mégis, hiszen ingyen látogatható, de meg kell küzdeni érte. Page-től délre, a 89-es számú főút Grand Canyon felőli oldalán egyetlen aprócska tábla jelzi, így nagyon kell figyelni (csúcsidőben persze a sok parkoló autó is gyanús lesz). Miután sikerült leparkolnunk, egy nem túl hosszú, körülbelül 1-1,5 kilométeres séta várt ránk, mely azonban a semmi közepén, a tikkasztó és árnyék nélküli melegben, s főleg visszafele hegymenetben azért nem volt gyenge (vizet tényleg vinni kell!). A csapás végén, a szikla pereméhez érve elénk tárult a valóban leírhatatlanul gyönyörű látvány 305 méter mélyen a Colorado folyó 270 fokos kanyarral cifrázott személyében. Egész egyszerűen lélegzetelállító! Mutatom.

Antelope Canyon (Arizona): Page városkájának és a Horseshoe Bendnek a közelében található földalatti szűk hasadékrendszer, ami a fotósok mekkája s egyben az én személyes kedvencem is. A navahó indiánok területén fekvő és ezért általuk üzemeltett kanyon gyakorlatilag a főút 2 oldalán elhelyezkedő két részből áll: Lower (alsó) és Upper (felső). Előbbi szűkebb, mélyebb, nehezebben járható és persze, hogy nekünk ez kellett, míg utóbbi tágasabb és mászás nélkül, akár kerekesszékkel is bejárható. Fontos, hogy bármelyikre esik is a választásunk, az csak szervezett túrában látogatható, illetve esőzések idején lezárják és akkor egyáltalán nem. Az indiánok üzleti érzékéről már meséltem, így itt már kevésbé lepett meg, hogy a parkolásért külön elkértek fejenként (!) 5 dollárt, majd a túravezetésért további 20 dollárt per fő (12 év alatti gyerekeknek csupán 10 (nyilván kisebb szemmel kevesebbet látnak)). Az Antilop-kanyon, mint mondtam, a föld alatt található, s attól különleges, hogy a tetején húzódó hasadékon keresztül besütő Nap fantasztikus színeket produkálva világítja meg a vöröses, rózsaszín homokkő falakat, melyeket korábban a különböző természeti erők (elsősorban a futóárvizek) faragtak-csiszoltak simára. Miután mi az alsó kanyonban jártunk, így arról tudok mesélni: félelmetes, meredek vaslépcsők vezetnek a gyomrába, ahol a balesetveszély miatt a túravezető indián néni a fotózást se tanácsolta, később viszont bőségesen kárpótolt ezért, hiszen minden különlegességre felhívta a figyelmünket, sőt türelemmel és hihetetlen rutinnal mindenhol végig is fotózta a csapat tagjait a vágyott eszközökkel és összeállításban. A kanyonba lefelé lépcsőzve bevallom, félve vettem tudomásul, hogy milyen szűk hasadékba kell bepréselnem magam és ott, ha tetszik, ha nem, hosszasan araszolni (nevezzük klausztrofóbiának), de leérve azonnal elvarázsoltak a fények, a színek, a formák úgy, hogy a végén, az utolsó lépéseknél egész egyszerűen nem akartam a kanyonból a valóságba visszalépni.          

Lake Powell (Arizona-Utah): ahogy a Grand Canyont nyugaton a Hoover Dam, úgy keleten a Lake Powell zárja le. Akárcsak nyugaton Lake Mead, a Lake Powell is a Colorado folyó felduzzasztásával kialakított mesterséges tó, s erőmű is éppúgy épült a Colorado folyó mindkét szakaszán (ott a Hoover Dam, itt a Glen Canyon gát). Külön a Lake-tóhoz nem hiszem, hogy bárki elmenne Magyarországról, ez inkább a környékbeliek körében népszerű (fel)üdülőhely az egyébként sivatagos terület közepén. A változatos vízi sportolási lehetőségek mellett a 3000 kilométernyi (!) partot a vízi járművek számtalan fajtájával lehet felfedezhetni, hiszen motorcsónaktól a lakóhajóig gyakorlatilag bármi bérelhető. Ott jártunkkor tapasztaltuk, hogy a lakóhajó az amerikaiak körében igen népszerű nyaralási forma – megtömik az objektumot elképesztő mennyiségű étellel és itallal (szemtanúi voltunk) és 1-2 hétre kihajóznak. Sosem vágytam ilyesmire, de ott gondolkodás nélkül felpattantam volna…        

Bryce Canyon (Utah): a sok ezer rózsaszínes sziklaoszlopról híres nemzeti park sokak szerint legalább olyan szép, ha nem szebb, mint a Grand Canyon. Én nem tudnám rangsorolni őket, mert az összes többi nemzeti parkkal együtt mind lenyűgözött, de tény, hogy a Bryce is csodagyönyörű. Különleges nevét az első, mormon telepesről kapta, aki valamikor a 19. század második felében fedezte fel a területet, aztán csak jóval később adta át a marhatartás a turistáknak a helyet. Ennek a parknak a főbb kilátó pontjai autóval (is) végigjárhatóak, illetve természetesen vannak a sziklaoszlopok és –ívek közé levezető túravonalak is. Ott jártunkkor sajnos nem a legszebb arcát mutatta az időjárás (zömmel be volt borulva s időnként esett), így a kellemes séták helyett ki-beszálltunk a kocsiból, ahol épp kedvünk tartotta és nem esett. Sokszor kellemetlen a rekkenő hőség ezeken a helyeken, de akárcsak itthon télen (sőt én már most) a nyarat, mi is rögtön visszasírtuk a nagy meleget.

Zion (Utah): az „Istenek mennyei városa” (ezt jelenti a neve) egy újabb csoda (nem véletlenül nevezték el így az itt letelepedő mormonok). Hatalmas sziklák között, szerpentineken és alagutakban manőverezve érkeztünk meg ide, ahol simán elhittem volna, hogy a parkba vezető út volt maga A park annyira szép volt már az is. Egy hatalmas parkolóig vezetett az utunk, ahonnan már csak az ingyenes parkbuszokkal lehetett továbbhaladni és ténylegesen a parkot felfedezni. A fantasztikus formájú sziklák között táblák mutatják a híres kőszobrok neveit, illetve hogy biztos mindenkit elvarázsoljon, hol vízesések, hol apró tavacskák, hol szabadon ugrabugráló őzek és egyéb szelíd vadak színezik a tájat. A rengeteg kilátópont és túraútvonal alapos felfedezésére érdemes több napot is szánni, de ennek híján mi csak pár jellegzetes helyet néztünk meg. Ilyen volt például a Könnyező szikla (Weeping Rock), ami konkrétan egy hatalmas könnyező szikla volt, azaz egyfolytában csepegett a magasból a víz. Itt található a híres Angels Landing túraútvonal is, amely elvezet oda, ahol az angyalok a Földre szállnak, de gyerekekkel és a gerincbeteg apukámmal, valamint az idő rövidsége és az időjárás továbbra is rosszasága miatt mi ebbe nem mertünk belevágni. Majd legközelebb…  

Folyt. köv.

PhD