„A rét” hangzik magyarul Las Vegas spanyol neve, ami a mi magyar pusztánkra gondolva találó maximum annak sok színes virága miatt lehet, de a sivatag közepén megálmodott, és ami még fontosabb, megvalósított nem is akármilyen várost látva az elnevezés azonnal értelmet nyer. S ha Vegas a rét, én voltam az az önfeledt gyerekek, aki vidáman ugrándozva fedezte fel azt négyzetméterről négyzetméterre. S ha Vegas valóban a rét, lennék inkább fűszál, csak hogy örökre részese lehessek…

     Friss (újra)házasként köszöntött ránk a harmadik nap a réten. Annyi minden volt már mögöttünk, de sokkal több minden még nem. Rájöttünk, hogy a komotós, vegasi életmódon változtatnunk kell, mert a napok második fele bizony nem lesz elég a város felfedezésére még akkor sem, ha időközben két további éjszaka ott töltésével módosítottunk az eredeti terveken. Nem árt tudni, hogy Vegasban hét közben megszállni nevetségesen olcsón lehet (aki nem hiszi, nevetgéljen pl. a booking segítségével), péntektől vasárnapig viszont ez távolról sem mondható el. Ezt szem előtt tartva érkeztünk mi hétfőn este és terveztünk továbbállni pénteken reggel, azonban a Vegas iránt lángoló szerelmünk ezt felülírta. A szállodánk recepcióján a hosszabbítás lehetőségéről érdeklődve kiderült, hogy annak semmi akadálya, feltéve, ha a két további éjszakáért hajlandóak vagyunk a négy éjszakáért korábban kifizetett ár közel négyszeresét lepengetni (remélem, bírtad követni). Hát nem voltunk, inkább az internet segítségével kutattunk valami olcsóbb megoldás után, ami csak olcsóbb, de nem olcsó volt, vacak viszont annál inkább (te jó ég, milyen árnyaltan is tudok fogalmazni). A Strip mellett álló, sok medencés, kaszinós és méltán világhírű komplexumból a helyszínelő típusú filmekből ismerős külvárosi, körfolyosós motelbe cuccoltunk át, ahol először egy tömött hamutál módjára bűzlő dohányzó szobát akartak nem dohányzóként ránk sózni. Kellő határozottsággal na meg a gyerekeim heves mutogatásával sikerült egy (hivatalosan legalábbis) nem dohányzó szobába költöznünk (ebben nyitott ajtó mellett már meg lehetett maradni), ahol miután éjfél is elmúlt elsőként a korábban eredményesen felhasznált gyerekek tusoltak le és bújtak ágyba. Az épp csak kilógó, álmosan pislogó szemek aztán gyorsan kipattantak, amikor a szülők is ágyba bújtak volna, hiszen a takarót felhajtva szembesültünk vele, hogy azt korábban egy citromsárga csótányszerűség már elfoglalta, sőt az ágyneműnket is jól összegyűrte és néhány fekete hajszálat is elhullajtott rajta (hinni akartuk legalábbis, hogy csakis ő lehetett)… Anyuka újra megtámadta a recepciót, ahonnan a még nem döntötte el, hogy fiú vagy lány recepciós a látványt egy „oh my God” sikollyal nyugtázta, majd újabb költözést ajánlott fel a családnak. Az ágyban fekvő gyerekek továbbrángatására és a bőröndök be-, kicsomagolására, na meg az újabb meglepetésekre nem vágyva a helyzetet megoldandó csupán tiszta ágyneműket kértem tőle, amiket „do it yourself” akcióban áthúztam, majd továbbküldtem apuék szobájába, ahol szintén akadt némi probléma, amit azonban apu jóval teátrálisabban (felháborodva, dühöngve, ordibálva, csapkodva, hajigálva…) reagált le, de hellyel-közzel csak rendbe lett téve mindkét szoba korahajnalra… Na de ugorjunk vissza a harmadik vegasi napra. A szokásos, bár korábban kezdett és rövidebbre fogott reggeli mártózás után nyakunkba vettük a várost, egészen pontosan a Stripet. Tekintve, hogy a Las Vegas Boulevard ezen szakasza nagyjából 7 km (azaz oda-vissza 14) és uszkve 40 fok volt, ez meglehetősen strapás nap volt, mégis imádtuk. A néhány szálloda közt ingyenesen járó, automatizált monoraillel (vigyázat, van fizetős változata is!) kimentünk a Strip déli végén álló, Zimány Linda által is koptatott, aranyszínű Mandalay Bay-be, ahol elköltöttünk a reggelit, majd megindultunk a többi híres szálloda felfedezésére. A Luxor egy hatalmas piramis, előtte szfinx meg obeliszk, ahogy az kell, benne pedig az ókori Egyiptom maga – persze kaszinósítva. Az Excalibur kívül-belül egy mesebeli vár tornyokkal meg lovagi tornákkal. A New York - New York pontosan oda repít el minket többek közt a Szabadság-szoborral vagy a Brooklyn híddal, de található itt egy olyan hullámvasút is, amire egész egyszerűen nem mertünk felülni, illetve egy olyan hatalmas Hershey’s csokibolt, ahova viszont nagyon is be mertünk menni… A Monte Carlo jött, majd a következő kedvencünk az Aria, ami többek közt a Last Vegas című filmben is feltűnik (illetve nemrég a híradásokban is szerepelt egy tűzeset miatt), s az egyik legújabb és kétségkívül legvékonyabb szállodája Vegasnak. A Cosmopolitan mellett elhaladva nappali pompában is megcsodáltuk a Bellagio-t, majd következett a fiúk által leginkább várt Caesars Palace. Tudom, a Másnaposok című film nem kimondottan gyerekeknek készült, sőt küzdök is ellene sokat, hogy a fiúk ne nézzenek nekik nem valókat, ugyanakkor bevallom, mégis imádom, amikor a távollétemben az apukájukkal összebújva tiltott moziznak és persze rendre lebuknak... Szóval „frankón Cézár palotájába” eljutni nagy izgalom volt a kis rajongóknak, arról nem is beszélve, hogy se szeri, se száma nem volt a filmes cuccoknak és az Alan imitátoroknak. Engem a magam részéről a szálloda melletti The Forum Shops hozott hozzájuk hasonló lázba, de az aznapi Strip-felfedező program miatt megállapodtunk, hogy ezen rész alaposabb felfedezésére szánunk még időt valamelyik másik nap. Az idő előrehaladottsága miatt a soron következő Mirage és a Treasure Island szállodák belső felfedezését is elnapoltuk, s beértem a világ egyik legnagyobb bevásárló-komplexumának, a Fashion Shownak a külső szemrevételezésével is. A Strip ezen oldalán a Trump, picit továbbmenve a Circus Circus, jóval tovább pedig még a Stratosphere van, de ezekig már nem sétáltunk el. Utóbbihoz a szokásos szálloda-kaszinók-éttermek kombón túl egy 305 méter magas kilátótorony is tartozik, ahol hajmeresztő vidámparki elemekkel tesztelhető az esetekben nagy többségében gyanítom, hogy alkohol adta bátorság (például egy hullámvasúti kocsi lő ki és lóg veled (mert velem aztán biztos nem) a 300 méteres mélység felett). A Treasure Islandnál visszafordulva megkezdtük a Strip másik, keleti oldalának a felfedezését. A Wynn és az Encore így szintén kimaradt, de a visszatérős napra ők is odasorakoztak, viszont ott találtuk magunkat a szerintem leglenyűgözőbb helyen, a Palazzo és a Venetian elé varázsolt mini Velencében. Ha képen látod, sokat segít a felirat, hogy ez bizony nem Velence maga, de ott állva is erősen kellett koncentrálnom, hogy ez bizony Amerika. Mert ez bizony tényleg Amerika. Itt tényleg rádöbben az ember, hogy nincs lehetetlen. Ha valakinek úgy tartja kedve, a világ egy másik szeletét varázsolja tökéletesen ide. Ugyanazon épületek közt sétálhatsz, gondolázhatsz, s közben szól a gondolások profi barkarolája. Beljebb térve aztán rájössz, hogy még ez is fokozható, hiszen a lenyűgöző galériáktól az épületen belül megépített Szent Márk térig és Canal Grande-ig lépten-nyomon eláll a lélegzeted. Csoda, ha szép lassan már megint ránk esteledett?! A visszautat folytatva kihagytunk néhány számunkra kevésbé ismert szállodát, no de a Bellagioval pontosan szemben álló, Párizst idevarázsoló Paris Las Vegas nem volt ilyen. A Szabadság-szobor és Velence mellett a vegasi Eiffel is világhíres, ami csak azért lett kicsinyített mása az eredetinek, mert a közeli repülőtér miatt nem építhették meg eredeti méretben. Hihetetlen, hogy egy nap alatt milyen világkörüli utazásban lehet itt részed…

     Az elkövetkező és egyben hátralévő két nap a pótlásokról és az ismétlésekről szólt. Meglátogattuk a Wynnt, ami a tulajdonos, Steve Wynn nevét viseli, aki korábban már nem kisebb szállodák felépítésében jeleskedett, mint a Mirage és a Bellagio. Ez a saját magáról elnevezett remekműve többek közt azért különleges, mert egy golfpálya is tartozik hozzá, ami azért Las Vegas belvárosában meglehetősen szokatlan (a titok: a golfpálya rég ott volt, ám ő időben felvásárolta). A Wynnbe belépve elképesztő mennyiségű élő virágból megalkotott kompozíció fogadott minket. Ameddig a szem ellátott, virágok, virágok, virágok hol egy giga nőalakba, hol hőlégballonba rendezve, mintha valami megelevenedett mesebeli botanikus kertben sétáltunk volna - én a magam részéről egészen pontosan Sarah Jessica Parkerként, aki egy kis hormonkezelésre beugrott többek közt a Manolo Blahnik-ba is. A Wynnből a szomszédba átlépve ismét Velencében találtuk magunkat, amit - betelni nem tudván a látvánnyal – újra megcsodáltunk kívül-belül. A Treasure Island, ahogy azt a neve is mondja, egy kincses szigetet elevenít meg. A szállodán belül kalózok meg hatalmas kincses ládák vannak mindenfelé, de persze főképp a kaszinó köré szórva, az épület előtt pedig látványos kalózhajók, melyek régebben kalóztámadásos showműsort is adtak, mára azonban csak stílusosan dekorálnak. A Mirage ott jártunkkor mindenféle buja zöld növényzettel volt kicsinosítva, de sokkal inkább véste be magát örökre az emlékezetünkbe az előtte elterülő és időnként működésbe is lépő „vulkáncsoda”. Előre meghatározott időnként törzsi dobszerű hangos zene támad, majd amikor az izgalom a tetőfokára hág, a tűzhányó kitör, és percekig forró tüzet okád. Nem vagyok benne biztos, hogy a gyerekeim vagy én voltam jobban lenyűgözve… A Caesars Palace és a Forum Shops is (vissza)várt minket. Bevallom, minket még a Forum Shops csigamozgólépcsői is izgalomba tudtak hozni, hát még egy-két (esetemben nyilván jóval több…) üzlete. A Forum Shops-szal tulajdonképpen teljesen összeépült Caesars Palace újabb, a Másnaposokon túli szegleteit fedeztük fel – konkrétan az ókori Rómában találtuk magunkat. Hogy itt se ússza meg az állunk leesés nélkül, az egyik „téren” a szobrok beszéltek, mozogtak és mindenféle effektek kíséretében (vizet lövellve, tüzet okádva, füstöt gomolyítva…) mesélték el, vagyis adták elő az arra járóknak Atlantisz történetét. Ez kérem Las Vegas!

     Az utolsó esténket a mi kint élő, drága Editünkkel ismét egy buffet-ban töltöttük, ami a terülj, terülj, asztalkával együtt járó természetellenes öntömést mintegy ráadásként jóval este 6 utánra tette. Eszméletlen jókat ettünk megint, többek közt isteni finom húslevest, ami már épp kezdett hiányozni itthonról, meg a jellegzetes amerikai meatball-t és persze a pillecukortól a cupcake-ig megint egy vagon amerikaivá varázsoló édességet. Közben olyan jól éreztük magunkat, hogy az idő záróráig repült, így „kénytelenek” voltunk a bázist áthelyezni a kaszinóba, ami azért így is volt tervezve, hiszen utolsó este mindenképpen akartunk játszani egyet, hiszen Vegas anélkül nem lehet teljes. Bár az összes szállodában éjjel-nappal kaszinókon keresztül jön-megy az ember a gyerekeivel, ha leülünk játszani, akkor bizony gondoskodnunk kell róla, hogy ők ne legyenek ott. De ez kérem Amerika, gondoskodnak hát ők róla méghozzá (és most kapaszkodj meg!) az egy szinttel lejjebb elterülő gyerekkaszinóval (hoppá!). Nem sikerült még rájönnöm, hogy a látni anyát veszteni és esetleg tanulni belőle miért károsabb, mint az egész pici gyerekeket zseniálisan rászoktatni a játékautomatákra, de természetesen sejtem, melyik mögött fűződik meg Vegasban komolyabb érdek… Szóval mindenki játszott és lehet tippelni, hogy a végén kit volt nehezebb hazakönyörögni (naná, hogy nem engem). Én egy fogalmam sincs, hogy működő játékgéphez ültem le először, ahol beállíthattam minden pörgetés előtt a tétet és a kezdők szerencséjével valamint komoly örömujjongások közepette a mai napig nem tudom, hogy, de bizony megtízszereztem a pénzemet. Kár, hogy a játékra szánt pénz mindössze 1 dollár volt… A 10 dollár büszke tulajdonosaként én szándékoztam felállni és hazabattyogni, de a többiek azt mondták, hogy aki ilyen extázist él át, miközben játszik, annak többet ér, ha ezt a 10 dollárt eljátssza. Ez így is történt immáron egy félkarú rablót hiába pörgetve (tényleg rabló!), majd elindultunk, hogy megkeressük a mi igazi főnyereményeinket a gyerekbűnbarlangban. Ha fent nem visítottam volna elég erőteljesen minden megnyert dollárcentnél, hát most újrapróbálkoztam, amikor megláttam aput a két unokájával. Apa kócosan, ferde szemüveggel és konkrétan egy sálként körülötte tekeredő nyereményszalag-halommal állt, mint egy szórakozott professzor és várta a gyerekek újabb rohamát, hogy most éppen mivel játsszanak. A fiúk úgy fel voltak pörögve, hogy jelentem a gyerekkaszinó tökéletesen célt ért, pláne hogy velem ellentétben ők még nyereménytárgyakat is fel tudtak mutatni. Nehéz volt továbbállni annál is inkább, mert eljött a búcsú ideje. Edittel nagyon sok közös programunk volt, igaz barát és imádtunk együtt lenni és rossz volt tudomásul venni, hogy bizony egy jó időre az utolsó mondatok hangoznak el köztünk élőben az időközben szinte teljesen kiürült, félhomályos parkolóban. „Apró” ajándékokkal és útravaló sütivel kedveskedett nekünk, na meg finom ölelésekkel, melyekből aztán igazán fájt továbblépni, s bár a testünk megtette, tudom, hogy egymás szívében bármely fizikai távolság ellenére is örökre beköltöztünk (Edit, nagyon várunk haza és forintról forintra gyűjtünk mi is az újabb látogatásra!). Az estére és a Vegastól való búcsúra a Bellagio előtti szökőkút játékának a megtekintése tette fel a koronát, ami tulajdonképpen egy gyönyörű zenére táncolt profi koreográfia csak éppen vízsugarak előadásában. Mi közvetlenül a Bellagio előtt álltunk, így a háttérben ott pompázott a kivilágított, az eredetinél azért jóval fiatalabb Öreg hölgy, jobbra-balra elnézve a sok más vegasi csoda, arcunkon pedig az örömkönny maga...

     Las Vegasból egyedül a híres Las Vegas tábla maradt ki, amit a továbbindulás reggelén kerestünk fel, vagyis meg. Tőlünk szokatlan módon elég sokat bénáztunk vele, de becsületünkre legyen mondva, hogy rossz útbaigazítást kaptunk (nyilván korán volt még a gondolkodásra), ezért történhetett meg, hogy eltévedtünk, de persze végül meglett. Kiépített parkoló meg kígyózó sor vár minden odalátogatót, na meg egy, a jattért bárkit szívesen lefotózó alkalmi fotós. A táblát magunkkal a tövében ezer képen megörökítettük, majd a túl oldalán olvasható feliratot megszívlelve távolodtunk egyre a szeretett városunktól: „Drive carefully. Come back SOON.”

     Folyt. köv.

PhD