Ténykérdés, hogy az Amerikai Egyesült Államokba viszonylag gyorsan, még a távolabbi, nyugati partra is bő fél napos úttal el lehet jutni. Nagyjából ugyanennyit szoktunk autókázni egy-egy kedvelt tengerparti nyaralóhelyig, ez viszont senkit ne tévesszen meg, hiszen maga Amerika viszont hatalmas. Lehet, hogy „csak” egy ország, mégis egymagában majdnem akkora, mint egész Európa (ennek csupán bő 3 Magyarországnyi terület a híja) – és éppoly sokszínű. Érdemes tehát rá, illetve a kiszemelt részére elég időt szánni, mert különben szinte egészen biztos, hogy a látottak öröménél sokkal jobban fog bosszantani, hogy mi mindent nem sikerült megnézni. És nem elég, hogy maga az ország nagyon nagy, minden más is az. Nagyok az étel- és italadagok, ezáltal a testek és így a ruhaneműk, az autók, az épületek, a távolságok, a városok… Ez utóbbi alól a nyugati parti utunk első állomása, Los Angeles sem kivétel, melyet szerintem a legszemléletesebben annak 550 kilométeres (!) kerülete „sejtet”. A 18 millió lakosú városra is igaz: bőven szánjunk rá időt. Annál is inkább, mert L. A. minden, csak nem egy klasszikus város…  

     Mi egy keddi délutánon érkeztünk meg a Los Angeles-i nemzetközi repülőtérre (LAX). Ez az a hely, mármint nem a reptér, hanem a város, ami egész egyszerűen elképzelhetetlen autó nélkül. Itt minden, vezetni már tudó családtagnak van saját autója, de ez legalább annyira szükséges is, mint a napi folyadékbevitel. A tömegközlekedés kiépítettsége szerintem vetekszik a legkisebb magyar városéval, a távolságok viszont sokkal inkább egy-egy magyar megyére emlékeztetnek. Az, hogy leugrok az óceánpartra mondjuk a „központból” (ilyen klasszikus értelemben nem nagyon van, így értsd: a város közepéből) forgalom nélkül is egy óra, hát még akkor, ha az út a sokkal inkább jellemző dugókkal van megspékelve. Summa summárum, mi is autót, azaz autókat (lévén, hogy heten voltunk 14 bőrönddel!) béreltünk. Mivel szeretünk biztosra menni, ezt még itthonról elintéztük, így a repülőtérről kisétálva viszonylag zökkenőmentesen ment minden. Az orrunk előtt álló, a mi autókölcsönző cégünk logójával ellátott buszra szálltunk, ami szinte azonnal indulva elvitt a megfelelő telephelyre – a csapat itt ketté oszlott, mert két különböző cégnél leltünk rá álmaink két autójára. Az utazás alatt a hangszóróból patentül elhangzik minden információ, hogy a buszról leszállva merre fordulva hányat lépj, hogy a pult előtt találd magad és ez működött is. Egy rövid várakozást követően átadtuk az otthon előre gondosan összekészített kis papírjainkat, hogy aztán pár percen belül kapjunk nem egy autót, hanem egy teljes sort. A rendszer ugyanis úgy működik, hogy az adott, esetünkben „van” típusú autók egy helyen állnak, bennük a slusszkulccsal és egész egyszerűen kiválasztod a neked szimpatikust és azzal hajtasz el. A mi választásunk egy hófehér Dodge Grand Caravanra esett a maga huszonpárezer benne lévő mérföldjével és a sok tudásával, amibe a gyerekek egy csapásra bele is szerettek (hallgattuk is eleget, hogy ha hazajövünk, vegyünk mi is egy ilyet…). Egyetlen egy dologgal nem volt felszerelve: navigációval. Viccelsz? Egy ekkora ismeretlen városban minek?! Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy mi kértük így, hiszen tudtuk, hogy a másik autóban lesz és a teljes ittlétünket együtt fogjuk úgyis tölteni. Csak azzal nem számoltunk előzetesen, hogy valahogy meg is kell találnunk a csapat másik felét - lehetőleg az előttünk álló, egészen idáig kellemesnek ígérkező egy hónap letelte előtt. Három bíztató dolog, mondhatni aduász azért állt a rendelkezésünkre: 1, volt egy hagyományos várostérképünk, aminek az olvasásában egész jó vagyok (Nándi, a férjem vezetett) 2, rendelkeztem némi nyelvtudással (OK, angol szakot végeztem) 3, megvolt a szállásunk címe. Nem volt más hátra, mint előre, hátra, előre, hátra, előre… Igen, így telik az első pár perc egy automata váltós amerikai nagy dögben (ha nem lenne egyértelmű: gyakoroltuk vezetni). Aztán kellő számú izzadságcsepp után végre kilőttünk és láss csodát, jóval hamarabb megérkeztünk a szállásra, mint a GPS-es csapat (nyertüüüünk!). Miután időközben azért beesteledett (itthon meg jócskán hajnalodott) egyetértettünk benne, hogy ki kell bírnunk holnapig a Hollywood felirat és társai nélkül. A Sunset Boulevardon lakva viszonylag gyorsan találtunk egy kis falatozót, ahol megettük az első, de messze nem utolsó hamburger, sült krumpli, kóla kombóinkat mielőtt nyugovóra tértünk. A valamivel több, mint egy 24 órás ébrenlétünket követően utána már senkinek nem volt gondja az elalvással. (Most nézem, hogy még mindig csak az első esténél tartok a mesélésben, pedig hátravan további 30 teljes nap… Jó lesz, ha rákapcsolok!)

     Másnap, azaz a kint tartózkodásunk első reggelén úgy ébredtünk, mintha mindig is ebben az időzónában tettük volna. A jetlag miatt várható fáradságra készülve erre a napra szándékosan nem terveztünk semmi strapás programot, szóval lehetett volna akár lustálkodni is (bár ezt persze én sem gondoltam komolyan…). Ehelyett azon kaptuk magunkat, hogy a svédasztalnál sütjük a gofrit, mert egy amerikai reggeli bizony nagyon amerikai. A pirítós kenyér jelentette a felkészítő átmenetet, majd jött a gabonapehely, a muffin, a fahéjas csiga és fojtásnak az időközben kisült, frissen gőzölgő gofri. Inni klasszikusan narancslét ittunk, az egészségtudatosság halovány jeléül kihelyezett gyümölcsökből pedig jó magyar szokás szerint mindig jutott a táskáinknak is. Miután kellőképpen megtömtük magunkat (muszáj ezt mondanom, hiszen itthon én speciel 2 teljes nap alatt sem eszek ennyit) eszembe jutott, hogy hova is készülünk éppen… Az óceánparti fotókat nem éppen támogató napindítás ellenére aztán gyorsan rájöttem, hogy mégiscsak jó lesz ez így – inkább az első nap essünk túl azokon a képeken, mert 1 hónap után már egyáltalán nem biztos, hogy vállalható leszek (ha egyáltalán ráférek egy képre). Hosszas, a szó szoros értelmében hosszú autóút várt ránk, melynek során ismét jól jöttek az aduászaim, hiszen a kocsibérlésbe mégiscsak csúszott egy kis hiba. OK, hogy az egyik kocsiban volt GPS, de az ott dekkolt a szállás előtt, mert a közös mozgáshoz mindig a mi hétszemélyesünket használtuk (egyszeri üzemanyag, egyszeri parkolás – vagy az se, de erről picit később), szóval no navigáció. Esküszöm, a kirándulás végére profi mitfahrer lett belőlem… Az úti cél a nap első felében a híres Venice Beach volt. Koppanásig kimenve az óceánpartra van egy hatalmas parkoló, ahol hétköznap lévén üres helyek is szép számmal voltak, na meg persze parkolási díj is. Már akinek. Elmondanám - anélkül, hogy bárkit is megsértenék (sőt tulajdonképpen csak jól járhatnak az érintettek) -, hogy egy hosszabb kint tartózkodás esetén egész egyszerűen érdemes magunkkal vinni egy rokkantat. Szinte mindenhol ingyen parkolhatnak ráadásul a legjobb helyeken, és amikor az egész városban nincs egy szabad hely se, nekik fenntartott akkor is mindenhol akad. Apukám sajnos rokkant, így tapasztaltuk meg mindezt, sőt számolgattuk is egy ideig (amíg tudtuk), hogy hány tíz meg száz dollárt spórolt meg a családnak. Az ilyen parkolóhelyeknél elkérik, azonosítják és regisztrálják a parkolókártyát, a közterületeken pedig ugyanúgy ki kell helyezni a műszerfal tetejére, mint itthon (roki híján pedig mindenhol ott vannak a parkolóautomaták, amik természetesen bankkártyát is elfogadnak, akárcsak az üdítőt kiadó társaik). Ha már a parkolásnál tartunk: roppant praktikus módon az út peremén, egészen pontosan a járda szélén mindig különböző színű festések jelzik, hogy ott tilos (piros!) vagy ilyen-olyan feltételekkel szabad parkolni. Vannak olyan helyek, ahol például csak 15 vagy 45 percre lehet megállni, s érdemes szót fogadni, mert figyelik. Na még ezt elmesélem: egész egyszerűen az adott területen cikázik autóval vagy segway-jel vagy akármivel egy ember, aki krétával húz egy x színű vonalat a parkoló kocsik kerekére, majd a körözéssel ismét odaérve simán látja, hogy ki parkol immáron szabálytalanul. Persze a magyart itt sem kell félteni, mert ameddig anyuka órák hosszat vásárolgat, apukát a telefonja figyelmezteti, mikor menjen ki és toljon arrébb pár centit a kocsin, hogy a kereke ismét tisztán várja a mukit… Na de vissza a partra. Nem, nem a Leonardo DiCapriosra, hanem Schwarzeneggerére. A csodaszép és egyben különc Venice Beach felfedezését ugyanis rögtön a Muscle Beach partszakasszal kezdtük, ami tulajdonképpen nem más, mint egy nagy, szabadtéri edzőterem és ahonnan annak idején Schwarzenegger pályafutása indult. Néhány turistán kívül akkor éppen nem nagyon akadt más, így sajnos izom se (a férjem nagy örömére), de a gyerekek legalább jól elszórakoztak (anyuka büszkeségére). Úgy döntöttük, a belső sétányon sétálunk tovább és csodáljuk meg mindazt, aminek a Venice Beach a hírét köszönheti. Hálás vagyok a jó Istennek, hogy a fiúk akkorák amekkorák, így gyermeki jókedvvel szaladgáltak a bazárok közt az ettől-attól mámoros hippi művészek elvarázsolt világát teljességgel figyelmen kívül hagyva. A hatalmas marihuána levéllel jelzett Dr. Green rendelőjénél is kérdések nélkül fotózkodhattunk – úgy emlékszem, ekkor éppen a mikor eszünk már végre téma volt terítéken (stílszerűen). Zöld doktor egyébként nem más, mint az a világhírű orvos, aki a betérők panaszain az előbb említett levél receptre írásával igyekszik segíteni – és ez itt l-e-g-á-l-i-s. Mindössze 60 dollár és már élvezheted is a sajátos terápiát. Nekünk szerencsére éppen semmi bajunk nem volt (az eszünk se ment el), így tovább sétálgattunk a nyilvánvalóan gyakran gyógykezelt csodabogár árusok és portékáik között. A kocsihoz visszavezető utat az óceán partján tettük meg. A vízre nem véletlenül mondják, hogy fürdésre alkalmatlan, hiszen egyrészt eléggé hideg (nyáron 18-19 fokos), másrészt akkora hullámok vannak, hogy jobb inkább tisztes távolból csodálni, mindenesetre igazi nyaralók módjára fürdőruhára vetkőztünk és jókat sétáltunk meg néha rohantunk visongva a hullámok elől az óceán legszélén. A nap másik felét Santa Monicán töltöttük, ami a bohém Venice-hez képest egy elegánsabb partszakasz tőle nem túl messze, északra, s ahol rengeteg film, sorozat készült (pl. Baywatch). Az első célpont a híres, óriáskerekes Santa Monica Pier volt, ahol végigsétáltunk a nyüzsgő mólón hol a híres, Chicagóból induló 66-os út végpontját, hol a Forrest Gump című filmnek köszönhető Bubba Gump éttermet boldogan felfedezve, majd az eddig hősiesen éhező gyerekek kedvéért megestebédeltünk (erősen kellett koncentrálnom, hogy aranyat vagy hamburgert eszek éppen ennyiért…). A parti rész után, a nap zárásaként Santa Monica „belvárosában” is kerültünk egyet nem utolsó sorban az ott fellelhető 3rd Street Promenade csábításának engedve. Néhány vezető divatmárka és a gyerekeim által csak bugyiboltnak hívott Victoria’s Secret tökéletes hormonkezelései után kezdtem megérteni, miért ajánlott ide félig üres bőröndökkel érkezni… És még volt hátra 29 nap!  

Folyt. köv.

PhD

     Aki ismer, az pontosan tudja, hogy nálam egy nyaralás előkészítése felér egy doktori disszertáció elkészítésével. Hónapokkal egy-egy tervezett út előtt elkezdem beleásni magam a kiszemelt helyről fellelhető információkba, az idő előrehaladtával aztán azok szelektálásába, hogy végül, valamikor az indulás előtti éj leple alatt megszülethessen a – túlzás nélkül mondhatom – remekmű, azaz a saját kis patent útikönyvünk benne a programtervtől a sarki fűszeres nyitva tartásáig minden, mondom MINDEN. Amikor egy városlátogatásra készülök ilyen lázasan, az talán túlzásnak tűnhet, de egy egy hónapos, tengerentúli út esetén szerintem mondhatni természetes. Szóval az elmúlt fél évem mondjuk úgy, természetes lázban telt…

     A teljes sztori valamikor 2003-ban kezdődött. A szüleim akkor jöttek haza az Amerikai Egyesült Államok nyugati partjáról és apukám elhatározta, hogy egyszer ide bizony az unokáival tér vissza, hogy kocsit bérelve, motelezgetve vagány nagyapaként mutassa meg nekik a világot. 12 évnyi spórolás és nem mellékesen az unokák megszületése és felcseperedése után tavaly karácsonykor jött el a pillanat, hogy a kezünkben foghattuk a repülőjegyeket: apu, anyu, a gyerekeink, a keresztanyám, a férjem és én. Hosszú félév várt ránk izgatott várakozással és sok-sok lemondással, hogy aztán június 23-án kezdetét vegye életünk legkülönlegesebb egy hónapja. Az útikönyv elkészült, a bőröndökbe becsomagoltuk, OK rajtuk ugrálva betuszkoltuk az életünket és ott álltunk a Ferihegy vagy mi (nekem sosem lesz Liszt Ferenc) induló utasai közt. Na nem is mi lennék, ha a kaland nem rögtön egy ismeretlen csomag miatti repülőtér-lezárással indult volna, de aztán előbb-utóbb csak a duty-free shopban találtuk magunkat a repülőgépbe való beszállást illatosabbnál illatosabban várva. Frankfurt gyorsan eljött, azaz mi értünk oda a hosszúnak semmiképpen sem nevezhető 1,5 óra alatt. Köszönhetően a nem-fapados repülőútnak a felszállást követő, 10 000 méteres magasságban tartózkodást konkrétan végig ettük-ittuk, majd meg is kezdtük a leszállást. Tökéletes bemelegítés volt a ránk váró újabb, immáron 11 órás repüléshez. Az átszállásra 1,5 óránk volt, melyből jó pár perc az én ugrálással kombinált örömtáncommal telt, mely (és most lehet utálni vagy megérteni) a Szürke 50 árnyalata egészen pontosan 5 nappal korábban megjelent legújabb kötetének megpillantásakor tört ki belőlem. Isteni ajándék volt, hogy mindez a legelső boltból mosolygott a családra, mert innentől azon túl, hogy nem költöttem tovább a családi vagyont, még csak észre sem vették, hogy én is ott vagyok, hiszen egy félreeső sarokban szorongattam, szagolgattam, lapozgattam és kezdtem el olvasni Grey-t. A valóságba a gépbe való beszállás hozott vissza, mely aztán azzal a lendülettel tovább is varázsolt. Olyan komplett szórakoztató központ áll minden egyes utas rendelkezésére, hogy a félnapos utazás után én konkrét frusztrációkkal hagytam el a gépet, hogy mennyi mindenre nem jutott időm. Zenék, filmek, rádiók, televíziós csatornák, hangos könyvek, különböző tematikájú oktatóanyagok és még sorolhatnám, na meg a nagy kedvenc, a gép orrán, illetve alján rögzített kamerák élő közvetítése. Felszálláskor naná, hogy ez utóbbira esett a választásunk, később pedig ki-ki a neki tetsző filmben merült (néha szunyókált) el. Az előttünk lévő ülés háttámlájának folyamatos bámulásából (ebbe építve található az érintőképernyős szuperszórakoztatás) a rendre érkező ételek, italok, csemegék zökkentettek ki minket, de még arra is volt gondjuk, hogy unaloműzésre (a gyerekek szerintem momentán magát a szót is elfelejtették) hol legóval, hol 1-1 pakli kártyával kedveskedjenek a fiúknak. Meg persze volt párna meg pléd a kényelmes alváshoz, de ennek odaúton nem sok szükségét éreztük. Ki az, aki fényes nappal, úton éppen Los Angeles és a nyugati part meghódítására befészkel és nyugovóra tér? Hát semmi esetre sem mi… Én, nem tudom, mitől vezérelve, a 12 év rabszolgaság című filmmel készültem az újvilágra, ami minden csak nem könnyed vagy szórakozató, majd kompenzálásképpen néztem egy kis Szex és New Yorkot meg pihenésképpen gyönyörű, magával ragadó természetfilmeket. A legszebb természetfilm azonban kétségkívül a repülőgép ovális üvegén kipillantva tárult elénk Grönland magasságában. Legyen elég annyi, hogy az egész családot odaverbuváltuk és a teljes felette repülést tátott szájjal néztük és fotóztuk-videóztuk végig. Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy ezt mindenkinek látnia kellene. Receptre írnám fel az ilyen felemelő pillanatokat! Grönland után nem sokkal már Amerikát tanulmányozhattuk felülről, ami hatalmas és ezen a részén zömmel kopár. Milán meg is jegyezte, hogy elég lepukkantnak tűnik - ez egyébként az utazásunk egyik vicces szállóigéjévé vált, miután Amerika napról-napra, vagyis inkább percről-percre bizonyította, hogy mennyire nem az, sőt egyenesen maga a csodaország (Alíz helyett velünk).

     A 11 óra gyorsan eltelt és a 10:40-es magyarországi induláshoz képest délután 5 körül Amerika földjére léptünk – 10 000 km és 9 időzóna távolságban az otthonunktól. Az előzetes papírmunkát már a repülőn letudtuk, hiszen a stewardessek annak rendje-módja szerint kiosztják a kitöltendő vámáru nyilatkozatot (jó hír - esetünkben meg pláne -, hogy családonként elég egy nyomtatványt kitölteni!), s meglepő gyorsasággal, néhány perces sorban állás után már az amerikai officer előtt is találtuk magunkat, hogy átessünk a belépéshez szükséges rutineljáráson. Itt jegyezném meg, hogy az USÁ-ba történő utazáshoz a jelenlegi szabályozás szerint vízumra nem volt szükségünk, ám az ún. ESTA engedélyre igen, ami tulajdonképpen egy előzetes internetes regisztráció némi (ha jól emlékszem 14) amerikai dollárért cserébe, s amely maximum 90 napos ott tartózkodásra jogosít fel 2 éven belül bármikor és bármennyiszer. Szóval természetesen ennek birtokában álltunk a hivatalnok pultjánál, akit, mint kiderült, olasz nagymamával áldott meg a sors, így Milán fiunk nevének láttán rögtön jókedvre derült és végigcseverészte velünk a cseppet sem kellemetlen ujjlenyomatvételt meg fotózkodást. Tényleg rutineljárás, kb 5 perc alatt végeztünk mind a heten. A kijárat felé tartva megláttunk egy „Welcome to Los Angeles” feliratot, melyhez persze odapattantunk az első amerikai fotókat elkészíteni, s persze, hogy előpattant egy őr is, hogy ez szövetségi terület, itt tilos fotózni. Megsúgom, elkésett... Kilépve a reptérről mosolyogva szippantottuk be az amerikai levegőt, majd kezdetét vette a kalandos 1 hónapunk a Griswold család után szabadon...

Folyt. köv.

PhD

    A női mivolt egyik fontos velejárója a főzés. Nem csak azért, mert a férfiakhoz így vezet az út, hanem mert gyanítom, mi, nők sem óhajtunk éhen halni. Ameddig magunk vagyunk, könnyen eszünk hideget meg dobozból meg valahol, de családossá válva kiélesedik a helyzet, s bizony be kell vetni mindent a fakanáltól a tortaformáig, a kavarástól a habarásig és a kőkorszaki receptektől a guglizásig. Egy biztos: változatos érzelmeket fűzünk a főzéshez, de mindenképpen és határozottan valamilyet.

     Én kifejezetten szeretek a konyhában lenni. OK, egy pohár nyáron limonádé, télen kakaó mellett ott olvasgatni is, de bármilyen hihetetlenül hangzik, ugyanennyire szeretem a konyhát rendeltetésszerűen használni is. Egyetlenegy kérésem van ehhez: legyen rá időm. Érdekes dolog ez, ha jobban belegondolok, mert az én anyukám nem sokat főzött (s ehhez a szokásához manapság is ragaszkodik). Hét közben remekül elvoltunk az akkor még élvezhető menzakoszton, hétvégén meg vagy a nagyszülőknél vagy étteremben ettünk, így a hiányát igazán nem is éreztem soha. Amikor elkezdett érdekelni a konyha világa, a nagymamámnál kíváncsiskodtam. Ő mesélt el, mutatott meg sok mindent, én pedig eleinte csak a nyers tészták kóstolásában remekeltem, majd egyre többet és egyre ügyesebben segítettem. Aztán ahogy jött a lelkesedés, úgy el is múlt, majd néhány évre rá egy férj kíséretében jött vissza. A férjjel viszont együtt járt egy esküvő is, ahol nővérem meglepetéseként megkaptam minden idők legjobb szakácskönyvét – saját kézzel és a tradicionális családi mamareceptekkel írta tele nekem (ez úton is nagyon-nagyon köszönöm ezt a talán nem is tudod, mekkora kincset!). Az agyam hátsó bugyraiban meglévő emlékek és ez a kis füzet tökéletes kombónak bizonyult, hiszen az alapvető dolgok elkészítésével soha, de soha nem volt gondom. Ezek a fajta sikerélmények pedig egyrészt kellemes tereppé tették számomra a konyhát, másrészt kedvet csináltak a csodakönyvből való kikacsintgatásra, azaz a kísérletezgetésre, az újításra. Ha ment a kis kékből, miért ne menne a nagy sárga szakácskönyvből, újságokból kivágott receptekből vagy az internetről. Megtapasztaltam persze, hogy ilyenkor azért nem mindig garantált a siker. Sok recept eleve pontatlan, míg mások tele vannak olyan szavakkal, melyekről azt sem tudom eldönteni, hogy a boltban kell megvennem vagy a hozzávalókkal kell csinálnom. Na, ezeket a recepteket tanultam meg gyorsan átugrani, s az itthon meglévő dolgokból készíthető egyértelmű leírásokat a figyelmemmel kitüntetni. Ez már fél siker, ha tudod, mit, mikből és le van írva, hogyan csinálj. Természetesen így is el lehet rontani, viszont az időnként születő remekművekért érdemes próbálkozni. A legutóbb például egy epres édességet próbáltam ki, amivel tele volt a közösségi oldal üzenő fala, és mit ad Isten, minden idők legnépszerűbb csemegéjévé lépett elő a családban. Ilyenkor nálam „füzetbe vele”, azaz bejegyzésre kerül az immáron saját szerkesztésű receptes könyvembe. A sütés-főzés alkotó munka, s az alkotáshoz egyfajta átszellemülésre, a munkához pedig időre van szükség. Ezek híján vagy vendégekre várva kizárólag a jól bevált, rutindolgok jöhetnek, és így a konyhámban sosincs őrület!

Nagymamámnál csakis a húsleves és a rántott hús krumplival számít valamire való kosztnak – szerintem az egyenlítőt körbeérnék a hússzeletek, amiket a 86 éve alatt eddig bepanírozott már a családnak. A másik örök kedvenc a palacsintája, ami sehol máshol a világon nem olyan finom, pedig nincs semmi titka. Igyekszünk is hozzá járni rosszalkodni, hiszen én azért már más konyhát vezetek. A gyerekeknek a versenysport miatt, nekünk, felnőtteknek pedig a hiúságunk miatt nem mindegy, mi kerül az asztalra. Igyekszünk egészségesen étkezni, ami azért a rántott húst grill csirkemellre, a krumplit salátákra és a palacsintát gyümölcsökre cseréli. A fehérek (rizs, liszt, kenyér, tészta) barnák lettek, a tejtermékek zsírszegények, a zsiradékok kókuszból készültek, de még a csokik is diétásak. Kisebb adagokat eszünk és eleve kevesebbet készítek, mert így nem fordulhat elő, hogy már csak a szemünk kívánja vagy az a belső hang diktálja önmagunk tömését, hogy ételt nem szabad kidobni. A hűtőnk sincs soha megpakolva, s az itthon fellelhető csemegék, üdítők is csak az esetleges váratlan vendégek miatt várják a sorukat jól elrejtve. Bár elárulom, hogy a férjem azért előszeretettel érkezik vendégségbe… De akár így, akár úgy vezet hozzá az út, éppen ez, azaz ő a lényeg!

PhD

     Múlt hétvégén volt az általános iskolát elvégzők nagy napja, a ballagás. Sok családban már az óvodától való búcsúzás is felér egy diplomaosztóval annak ellenére, hogy valljuk be, az sokkal inkább egy következmény, mint érdem, de az általános iskola sikeres elvégzése és a vágyott irányba, helyre történő továbbtanulás már valóban egy komolyabb munka ünnepelendő eredménye. Ígértem, hogy az élet dolgairól őszintén mesélek – napok óta gondolkodtam, hogy mi tévő legyek, de úgy döntöttem, hogy ezt most is megteszem.  

     Én is hivatalos voltam egy ballagási ünnepségre. A volt diákjaim kedves hívó szavának boldogan eleget téve a régi iskolámba készültem. Az odavezető út, mint mindig, most is gondolkodással, rájuk hangolódással telt. Milyen kicsik voltak, amikor megismertem őket, s mekkorák lettek. Mennyi tudást és élményt szereztek. Milyen dédelgető volt nekik ez az iskola, s milyen hamar rádöbbenek majd, hogy az élet mostoha. Ki mihez kezd majd ezután? Merre tanulnak tovább és majd tanulnak-e egyáltalán? A gondolataimból a csukott szemmel is ismert út gólyái zökkentettek ki – köszöntem nekik, ez régen sose maradhatott ki. Majd 1-2 ismert tanya és a kis út az erdőt félbevágva, ahol mindig óvatosan gurultam őzre várva. Megérkeztem végül és üres volt a helyem. Hosszú évekig mindig itt álltam - valóban vártak. Kiszálltam és elindultam be az iskolába. Útközben számtalan kisgyerek megölelt, majd jöttek a régi kollégák és a végén négy nagyra nőtt ballagó diák. Volt, aki szótlan volt és volt, aki könnyes, de hirtelen egytől egyig mind megszépültek. Idéztünk egy kis múltat, majd jött néhány jó tanács, hogy mire figyeljenek, ha átlépik az új iskolájuk és a nagy betűs élet kapuját. Vittem kis ajándékot és egy-egy levelet nekik, hogy bármikor átolvashassák Dóri néni bíztató szavait. Elbúcsúztam tőlük, majd indult a menet, hogy szokás szerint végigjárják a szebbnél szebbre díszített iskolaépületet. Én kisétáltam és leültem döbbenten, mert bizony egy maréknyi ember nem sok, annyi sem ünnepelt velem. Hihetetlen, hogy két gyerekre a saját anyukája se volt kíváncsi, de ugyancsak kettő azzal a virággal ballagott, amit én vittem neki. Szomorú szemmel néztem őket, igen, ballagni, élni így is lehet. Ezek a gyerekek már rég felnőttek, vagyis az élet idő előtt felnövésre késztette őket. Ott ahol a ballagás nem a gyerekről szól, még csak el se jönnek, milyen mindennapokat képzelünk el és legfőképp milyen képet festünk a jövőnek? Mit érez az így ballagó és milyen útravalót visz tovább, tanul-e belőle vagy szülőként majd egyszerűen azt hiszi, hogy ez így szokás? Sérül-e vagy edződik mindattól, amit átél? Mert a szeretet, a büszkeség, az ottlét nem pénzkérdés, viszont a leginkább vágyott emberi érzés. Aki adja és kapja, a boldogság képében megvan mindene, akinek viszont nem jut, kimondva vagy kimondatlanul is belesajdul a szíve. A ballagási műsor nagyon szép volt, névre és szívhez szóló szavakkal, egymástól könnyekkel búcsúzó diákokkal és meghatódott tanárokkal. S amikor az elválást jelképező lufik a magasba szálltak, az emberek hosszú percekig mozdulatlanul álltak. Valami véget ért, bárcsak ne tette volna, máris nagyon hiányozni kezdett az általános iskola. Mert az valóban egy másik otthon, család, s az azon túli élet valóban galád. Sajnáltam szívem minden dobbanásával ezeket a gyerekeket, de abban reménykedek, hogy a 8 év alatt töltöttünk beléjük elég szeretetet. Hogy tudni fogják, merre, milyen úton induljanak el, mi a helyes, s életük kellő elszántsággal, kitartással és munkával boldog lesz és sikeres. Hogy továbbtanulva jó szakmát és állást szereznek, hogy egy jó társ mellett igazán szeretve lesznek.

     Persze vannak szerencsés gyerekek, akiket máshol rakott ki a gólya, s gondtalan gyerekkor vár rájuk amolyan nagykönyvben megírt módra. El is beszélgettem a saját kisfiaimmal, akik végig ott voltak velem, és saját szemükkel látták rajtam, illetve élték át a döbbenetet. Régen is sokat meséltem nekik más gyerekekről, hisz sokat tapasztaltam, így kicsi koruktól kezdve tudják, hogy a nekik megadatott boldogság bizony nem csak úgy van. Hazaúton már nem volt csend az autóban, hiszen volt mit megbeszélni, sőt a délután folyamán hagyták anyát egy picit lepihenni. Jól esett a sötét szobába elvonulni és álomba merülni, de még jobban a csicsergő hangjukra felébredni. Az én csodagyerekeim ajándékkal vártak és megköszönték az egész évi fáradozásaimat. Nagyon örültem a sok masszázs- és bevásárláskuponnak, no meg a diéta alatti csokinak, de sokkal-sokkal jobban ennek az elismerő gesztusnak. Amióta megszülettek, mindent értük teszek, hogy boldog gyerekek és boldoguló felnőttek legyenek. Számtalanszor elbizonytalanodok, hogy jól teszem-e a dolgom, de ennek a napnak a végén bevallom, újra boldogan mosolyogtam. Nem várom, hogy ballagjanak, sőt ha lehetne, egyenesen megállítanám az időt, de ha egyszer odajutunk, minden bizonnyal az egész család ott lesz és büszkén ünnepli mindkettőt. Addig is itt vannak a mindennapok, hogy szeressük őket, mert egy-egy jó szóhoz, öleléshez nem kell semmilyen ünnep.

PhD

     A kislányok szeretnek álmodozni (akárcsak a nagyok). Elképzelik, milyen jó lesz felnőttnek lenni, egész nap kopogós cipőket hordani, barátnőkkel kávézni és mindig kedvük szerint tenni-venni. Meg eljön persze a fehér lovas (manapság azt hiszem, inkább a jó sok lovas autós) herceg is, aki aztán habos-babos ruhában az oltárhoz vezeti őt és megajándékozza (szigorúan a gólya közreműködésével) egy fésülgethető, öltöztethető, csodaszép és legfőképp igazi kislánnyal. Vagy nem…

     Én a magam részéről sosem voltam az az álmodozó típus. Mindig a mának éltem és annak örültem, ami éppen volt. Szerettem gyerek lenni, nem vágyódtam el belőle, majd örömmel tapasztaltam azt is, hogy valahogy időközben felnőttem. Nem vezéreltek különösebb álmok, célok soha, inkább tettem a dolgom mindenhol és amolyan következménynek, mondjuk úgy, jutalomnak éltem meg, ha valami különleges dolog történt velem. Aztán álom nélkül is jött a herceg, volt a habos-babos rész is, csak a kislány maradt le valahogy. Na, arra viszont vágytam. Mindkétszer. Aztán fiunk született (gólya nélkül). Mindkétszer. Elsőre gyorsan ment a mégis örülés, hiszen az mégiscsak úgy van rendjén, hogy először szüljek egy trónörököst, aki továbbviszi az apukája nevét, aki majd megvéd, és akiből nagy és okos báty lesz, ha megszületik a kishúga. Másodikra már nehezebben, hiszen nem volt semmiféle kishúg, csak egy újabb fiú, hogy még jobban meg legyek védve. Aztán persze minden a helyére került. Kis Nándi a maga másfél évével hirtelen megnőtt és lett belőle kárpótlásul még egy, én pedig végérvényesen fiús anyuka lettem, ami tulajdonképpen menő, nem? Átállt az agyam a fiús színekre, dolgokra és divatra, s még magamat is meglepve kezdtem el élvezni az egészet. Autós kirakót még úgysem raktam, terepszőnyeget sem készítettem és új volt minden mese is. Játszóterezni meg legózni ugyanúgy lehet, s rájöttem, hogy a házi munka is nemtől függetlenül érdekli a gyerekeket. Imádtak az etetőszékkel a konyhapultnál ülni és mindenfélét segíteni nekem, amit aztán néhány év alatt önálló főzésig fejlesztettek. De a porszívó is annyira tetszett nekik onnantól, hogy rá tudtak mászni, hogy kaptak is sajátot, persze igazit (ugyanannyiba került, mint a játék és még hasznukat is vettem). Fésülgetés helyett aztán jött a masszázs – nekem. Na meg az elvonulós fiús programok apával, amikor én feltett vagy épp ázó lábakkal élveztem az életet. És a szerelem, mert hát valóban úgy van, hogy egy fiúnak, esetemben kettőnek is az anyukája a mindene. Egy egész könyvet, de abból is egy Háború és békényit tudnék megtölteni azzal, mennyiféleképpen tudják ezek a kis szeretetcsomagok kifejezni azt, ami a szívükben van. Volt, hogy a hálóingemet ölelgették, amíg én fürödtem, hogy amikor belebújok, az kellemesen meleg legyen, de kaptam a virágosnál fellelhető legeslegnagyobb virágot is, mert „abban fér el a legtöbb szeretet”, sőt az autóban mögülem érkező sms-t is az alábbi üzenettel: „Nagyon szeretlek, azaz imádlak! Annyira szeretlek, mint amennyi a csillag az égen, mennyi fű a pipacsos réten. Kívánom, hogy minél tovább szeress engem.” Aztán amikor épp nem ilyen örömkönnyfakasztó dolgokban mesterkednek, cselgáncsedzésre meg meccsekre járunk, a kertben focizunk, ha esik, akkor meg autós filmeket és sportközvetítéseket nézünk, és ha húsvét van, nem festünk tojásokat és én mindezt annyira, de annyira élvezem. És amikor a függöny mögül lesem őket, ahogy az apukájukkal szerelnek meg nevetnek, érzem, hogy ezzel a három fiúval lett tökéletes az életem.

     Imádok fiús anya lenni. Ez tényleg menő. Nem úgy értem, hogy divatos. Úgy értem szuper dolog. Az egyik legszuperebb, ami az életemben megadatott. Hála Istennek, aki ismét remekül döntött!

PhD

     Meg kell, hogy valljam, idén egy kicsit szokatlanul köszöntöttél rám. Nem, nem veled van a baj, hiszen te stílusosabban nem is érkezhettél volna. Gyönyörű az idő, száz ágra süt a nap és végre jó meleg van. A természet üdén zöld és a még/már virágzó növényektől finoman illatos. Jókedvűen cseverésznek az emberek és szaladgálnak fáradhatatlanul a gyerekek. Egyszóval veled minden a legnagyobb rendben van, sőt, ha nem bízod el magad, megsúgom, úgy vagy tökéletes, ahogy vagy. Valójában én lettem más, vagyis nekem lettél más.

     Számolgatok. 19 éven át az iskolapadban ülve, majd 6 éven át a katedrán állva köszöntöttelek. Akármilyen jó diák is voltam, az ó-ió-ció-áció-káció-akáció-vakáció nekem is maga volt a mennyország, s most elárulom, nem volt ez máshogy tanárként sem. Minden tanévnek megvolt a maga kőbe vésett ritmusa, és mint kottában a hangok társultak a ritmus mellé az érzések. Augusztus közepétől rendre ott volt mindenkiben a várakozás, az izgalom, szeptember elején az öröm, a vidámság, az őszi és a téli szünetben a hála Istennek, januárban a milyen messze van a tanév vége, februárban a farsangi láz, majd a rövid, de mégis olyan jól jövő tavaszi szünetbeli megpihenés és aztán a megannyi tavaszi program, kirándulások, ilyen-olyan emléknapok, vetélkedők varázsa. Persze a kemény munka közben konstans, hiszen hogyan is lehetne máskülönben a június érzése az iskolákban a földön túli boldogság. 25 szerencsés évem volt, amikor érezhettem ezt a fajta júniusi eufóriát. Idén először azonban másként érkeztél, kedves június. Idén először nem vagyok se diák, se tanár, s napok óta másra se tudok gondolni, mint arra a jó érzésre, amit ilyenkor mindig magaddal hoztál. Idén először nekem bizony csak a rágondolás jutott, de rágondolni egy ételre bizony messze nem maga a jóllakás. Szóval hiába vagy tökéletes, én mégis tökéletlenül éllek most meg. Ugye elnézed nekem?

     Hello június! Máskülönben persze annyira örülök neked. Szép vagy és jó és melengető és gyümölcsérlelő. Spórolós is, hisz nem fűtünk, alig világítunk és strandra készülve enni se nagyon eszünk. Szabadba csalsz, millió programlehetőséget adsz és nyaralással kecsegtetsz. Mert igen, veled együtt végre itt a nyár is. Reggel korán indulsz, és egész hosszan tartasz, hogy még több időnk legyen megélni egy-egy csodás napodat. Ráadásul a gyerekek olyan boldogok, s ettől, naná, hogy én is az vagyok. Ha nem is „olyan”, de nagyon. OK, nagyon-nagyon! Légy jó!

PhD

     Amióta az eszemet tudom, különös vonzalom fűz a májushoz. Kétség nem fér hozzá, hogy már önmagában is az egyik legszebb hónapunk, hiszen megérkezik a jó idő, a természet egyszerűen elvarázsol mindenkit, aki csak hagyja, és hamarosan beköszönt a nagy kedvenc, a nyár. Míg a gyerekeket a kopogtató nyári szünet, a nagyobbakat a mindenféle fesztiválok tartják izgalomban, s a nyitott ablaknál végigaludt éjszakákból végre mindenkit mosollyal kelt a vidám madárcsicsergés. A legelső emlékképeim is éppen májusba, az egyik legszebb ünnephez kalauzolnak vissza: egy óvodai anyák napi ünnepség jut eszembe a nyolcvanas évekből…

     Hála a szüleimnek, van egy emlékdobozunk, aminek a mélyén még ma is ott lapul egy kis kitaposott rózsaszín cipő. Tisztán emlékszem, hogy ebben ácsorogtam csámpásan a mellettem álló talán Pisti kezét szorongatva az egész műsor alatt. Aztán amikor eljött az a rész, hogy mindenki keresse meg és köszöntse fel az anyukáját, én bizony úgy ragaszkodtam az enyémhez, hogy az óvó néni jött értem, hogy a műsort folytatni tudjuk. Élénken él bennem a kép, ahogy ugrálva távolodok, és puszit dobálva integetek a könnyekig hatódott anyukámnak… Ekkor még mit sem tudtam az anyaságról. Hogyan is tudhattam volna. Hisz anyu (és apu) oly természetesen ott volt mindig mindenhol, mint a levegő. Akkor rajzoltam és tanultam verset neki, amikor mondták, akkor bújtam hozzá, amikor kedvem tartotta, és akkor fésülgetett, amikor előadtam, hogy csodák csodájára valaki már megint tetves az oviban. Egy gyereknek az állandó biztonság mellett ennyi pontosan elég. Aztán jó néhány évvel később egy csapásra megértettem mindent. Ha az anyaság egy jéghegy, akkor gyerekként csupán a csúcsának a csúcsát láttam. A saját gyerekemet várva, azaz édesanyává válva viszont szépen lassan feltárult előttem a világ leghatalmasabb és legkülönlegesebb jéghegye. A magzat ringatása, a világrahozatal csodája, a táplálás, a fogzás macerája, az ülni, mászni, állni, járni és beszélni tanulás folyamata, az állandó kérdések, az óvoda-, iskola-, pálya- és párválasztás és a szeretett gyermek ilyen-olyan önállósodása, amit a szülők annyira várnak, majd annyira bánnak. Mi mindent élt át anyu, amikor a barátaimmal eltűntem, a diplomaosztón vagy épp az esküvőmön az esküszövegemet zengtem, vagy amikor a szülőszoba előtt ült pontosan tudva, hogy mi történik velem odabent és mennyire megváltozik onnantól az életem. Az anyák rendkívüli teremtések. Ha kell, rendkívül erősek, ha kell, végtelen gyengédek. Ha kell, ott vannak, de ha nem, nincsenek. Ha kell, szakácsok, takarítónők, varrónők, színészek, orvosok, bankárok, titkos ügynökök, rendezvényszervezők, bármik, és nem, nem várnak fizetséget. Szinte sose sírnak, viszont az anyák napi műsoron szinte kötelezően. Mióta anya vagyok, persze, hogy mindent értek.

     Érdekes, hogy több anyák napi ünnepségre egyáltalán nem emlékszem, bár „szebbnél szebb”, azóta emlékdobozlakó ajándékokkal köszöntöttem anyát évről évre. Egy ideje már, mint anyuka járok az ünnepségekre, az én gyerekeim készülnek titokban, majd szerepelnek és integetnek úgy, ahogy azon a régi májusi délutánon én tettem. Boldog vagyok, hogy ezt megélhettem, megérthettem, és hogy immáron anyu mellé átülve az én legördülő könnyeimbe is belezsúfolódik MINDEN...

PhD

     P.S.: Anya, hálás szívvel köszönök mindent! Apa, Neked éppúgy! Nándi, nincsenek rá szavak, mennyire köszönöm, hogy boldog édesanyává tettél és teszel folyamatosan! Nándika és Milán, egyszerűen imádok az anyukátok lenni; köszönöm, hogy vagytok nekem!            

     Néhány napja került megrendezésre a Bachata Magyar Bajnokság, amit egy megtisztelő felkérésnek eleget téve a zsűriasztal mögül nézhettem, hovatovább pontozhattam végig. Imádok táncolni. Mindig is szerettem. Közel 10 évig jazz balettoztam, majd jóval több, mint 10 év alatt sikerült rávenni a férjemet, hogy újra táncolhassak - ezúttal azonban már vele!

     Hatalmas élmény volt a táncverseny. Amatőr, fél-profi és profi kategóriában mérettettek meg az induló párok, illetve voltak csoportos versenyszámok is. A bachata mellett terítékre, azaz parkettre került a salsa és a kizomba is és az előre betanult koreográfiákon túl improvizálni is kellett a versenyzőknek. Bevallom, már az amatőr kategória táncosait is libabőrrel, tátott szájjal és szűnni nem akaró mosollyal néztem.

     Néhány ruha zökkentett ki így vagy úgy a varázslatból – ez volt ugyanis az egyik fő pontozandó területem, szóval muszáj volt két ámulat közt a feladatomra is koncentrálnom. Fantasztikus produkciókat láthattam és örülök, hogy gyakorlatilag beférni sem képes tömeg volt kíváncsi a versenyre és gazdagodott mindezzel a lenyűgöző élménnyel.

     Volt néhány kedvenc párosom, akik ezt a titulust azzal érdemelték ki, hogy egyszerűen képtelen voltam levenni róluk a szememet; aztán később kiderült, hogy nem voltam vele egyedül, hisz egytől egyig aranyérmesek lettek. Szívem szerint minden versenyzőnek adtam volna egy mosoly különdíjat – az est folyamán messzemenően az az átélés és boldogság tetszett a legjobban, ami a táncaik alatt sugárzott belőlük.

     Nem volt könnyű pontszámokkal kifejezni a meglátásaimat, de a másik 7 zsűritag véleményével összefésülve sokak visszajelzése szerint kifogástalan végeredmények születtek.

     Néhány különdíj kiosztásával igyekeztük a különlegességeket is elismerni és a bátorítandóakat bátorítani. Ez utóbbi nekem is jól jött volna, hiszen bár egy ideje rendszeresen eljárunk a férjemmel salsázni, rájöttem, hogy mennyire messze vagyunk még attól, hogy tudjunk is. Hétről hétre nagy lelkesedéssel és boldogan tanulunk és táncolunk, de – stílszerűen a pontozásnál maradva – komolyan mondom, hogy egy tízes skálán a legjobb indulattal is csak valahol az egy körül lépkedünk.

     Ha különdíjat nem is kaptam, új lendületet mindenképp vett a táncolni akarásom – csak a csípőriszálásra a derekát így is oly nehezen beadó drága ex-focista férjem (a félreértések elkerülése végett: nem drága focista volt, hanem drága férjem van) is lendüljön velem!  

     A versenyről hazafelé tartva azon morfondíroztam, hogy mit is szeretnék jobban: jövőre is a nagyérdemű zsűriben ülni vagy az amatőr dobogón állni... Majd kiderül! 

PhD

     A Magyar Bachata Bajnokság és az egész hétvégét átszövő táncos programsorozat színvonalas lebonyolításához szívből gratulálok a Dolce Dance Tánciskolának, azon belül is különös tekintettel a kiváló vezetőinek, Baranyi Anettnek és Sipos Zsoltnak. Köszönöm, hogy meghívtak és bizalmat szavaztak nekem, és hogy az ő fantasztikus csapatukhoz tartozhattam, tartozhatok, tartozhatunk! A profi fotók Rakonczai László kezemunkái (akárcsak a blog alagutas háttérképe) – köszönöm neki a sokadik szépséges remekműveket, és ezúton is gratulálok a varázstudományához! Ha táncolni vagy fotózkodni lett kedvetek, sokat segítettem! Szeretettel:

PhD

     Mindig mondom, hogy csodaédes gyerekeim vannak. És ezt nem csak mondom, tényleg azok. Nándika lassan 11 éves lesz, Milán 9 múlt és nagy örömünkre tegnap volt a névnapja. Szeretem annyira a családomat, hogy mezei hétköznapokon is sokat sütök, sőt akár tortát is tálalok, hiszen minden nap ünnep, amit így megélhetünk, de természetesen egy-egy hivatalos ünnep alkalmával amolyan kötelező dolog, hogy valamivel előrukkoljak. Így volt ez most is, de minél nagyobbak a fiúk, annál biztosabbra megyek, szóval előre megkérdeztem Milánt, hogy mit szeretne. A válasz úgy hangzott, hogy neki mindegy, csak együtt süssünk, mert az a lényeg. Már épp kezdtem elolvadni, amikor gyorsan észhez térített: legyen macaron!

     Sokszor és sokat olvastam már róla, hogy milyen nehéz dolog a tökéletes macaron elkészítése, de Milán kedvéért természetesen belevágtunk. Névnap lévén hamar értük mentünk a suliba és a szokásos este 8 órai hazaérkezés helyett miénk volt az egész délután. Szerencsére. A hozzávalók beszerzése (és lefotózása) után a kis kezek elkezdtek dolgozni: mandulaőrlés, porcukorszitálás, vaníliamag-kaparás… Aztán jött az első baki, ahogy az lenni szokott. Mert igen, baki az nálunk is van bőven. A szakácskönyvbe illő szárazanyagfészekbe sikerült a tojásfehérje helyett a tojás sárgáját belecsurgatnunk, de sebaj, megoldottuk. A tészta második nekifutásra sikeres elkészülte után jött a kis macaronkorongok tepsire varázsolása, amihez képest a tojásbaki maga volt a mennyország. Próbáltuk mi az utasításnak megfelelően egy habzsákból kipöttyinteni őket, ha azt ők is akarták volna. Vért izzadtunk, majd végül a pálinkás pohárral a sütőpapírra rajzolt kis szabványkarikákba nemes egyszerűséggel egy kis kanállal adagoltuk ki a leendő macaronokat. Ekkor jött a macaronkészítés legjobb része: a pihentetés. Félreértés ne essék, ilyenkor nem anyuka pihen, hanem a macaronkezdemények. Anyuka ezen a ponton ledobta a kötényét és beállt a kertben kezdődő Szatymaz-Barca meccsen az előbbi csapatot erősíteni (gyengíteni). 1 óra elteltével aztán visszaavanzsáltunk focistákból cukrászokká és kisütöttük az első tepsi macaronnak nem látszó tárgyakat. Konkrétan olyan ronda, egymásba lapuló tallérok lettek, hogy még lefotózni sem mertem. Summa summárum, a harmadik adagra szedte magát össze a sütő vagy a macaronok vagy kezdtek el hatni az imáim, és ekkor már viszonylag elfogadható félmacaronok születtek. A fehércsokis-mascarponés krém kikeverésekor mondanom sem kell, hogy a gyerekek már csak a csokikunyerálásban jeleskedtek. A konyhapulton ücsörögve várták, hogy összeállítsam az első, saját használatra színezékmentes és végre ehető szemeket, majd beindult a kóstolás, pontosabban az evészet (bocs Norbi, de jóval este 6 után), szóval jelentem, a macaronok remekül sikerültek.

     Későn, valamikor este 10 után mentünk aludni. Összebújva velük gyorsan átbeszéltük a napot. Őszintén elmondták, hogy anya, a mi macaronjaink nem lettek valami szépek, viszont mindenki másénál finomabbak. S tudod miért? A belesütött sok szeretet miatt. Én csak feküdtem a sötétben a macaronoknál sokkal, de sokkal édesebb és tökéletesebb gyerekeimmel. „Tudjátok mit? A macaronok valóban nem lettek valami remekművek. Ti viszont vitathatatlanul azok vagytok!”

PHD

     Ha valakinek sok szabadideje, türelme és ezek után kedve van macaront készíteni, rajtam ne múljon:

     35 + 150 g kristálycukor

     4 db szobahőmérsékletű tojás fehérjéje

     50 ml víz

     150 g finomra őrölt mandula

     150 g porcukor

     ½ vaníliarúdból kikapart vaníliavelő

     A mandulát, a porcukrot és a vaníliát összekevertem egy tálban, majd 2 tojásfehérjét hozzákeverve egy tésztát kaptam, amit félretettem. Egy kis lábosban belekevertem a vízbe 150 g cukrot, s felforraltam. A maradék 2 tojásfehérjét a maradék cukorral kemény habbá vertem, majd beleöntve hozzákevertem még a robotgéppel a cukorszirupot, majd egy lapos fakanállal óvatosan a mandulás tésztát. Elvileg habzsákkal, gyakorlatilag kis kanállal egy sütőpapírral kibélelt tepsire 4 cm-es (lehet kisebb!) körökbe kiadagoljuk a tésztát és 1-2 órát pihentetjük. 160°C-os sütőben kb. 10 perc alatt kisütjük.

     A macaron színezése és megtöltése mindig tetszőleges, sőt a tetejét akár vízgőz felett megolvasztott étcsokiba is megmárthatjuk. Ki hogy szereti. Én 100 g krémsajt, 100 g olvasztott fehércsoki és 2 csomag vaníliacukor keverékével töltöttem (isteni krém lett!).  

     Jó sütögetést és sok szép szeretetmacaront kívánok!

PHD

     Érdekes ez az élet. Adott egy ember, aki mindig mosolyog, akit a jó Isten a tenyerén hord, így mindig rendben van a szénája, szóval ahogy mondani szokták, csak születnie volt nehéz (bevallom, még azt se!). Aztán ez a megtestesült boldogság egy szép napon úgy dönt, hogy blogot indít, majd az első bejegyzésének a témáját rögtön egy krízishelyzet adja…

     Na de kezdjük a legelején. Párhuzamos munkaügyi- és jogi tanulmányaimból elsőként az előbbiből szereztem diplomát, majd szeretve a kihívásokat a 1,5 év korkülönbséggel érkező gyermekeimmel otthon töltött évek alatt angol nyelv és irodalom szakon diplomáztam. Dolgoztam munkaügyesként, ahol nagy emberek problémáit igyekeztem megoldani, majd általános iskolai tanárként, ahol kis emberekből próbáltam minél kevésbé problémás nagy embereket faragni. Aztán tavaly nyáron egy felkérésnek eleget téve nagyot fordult velem a világ és egyik napról a másikra a divatszakmában találtam magam. Egy egyedi méretes szabóság és szalon vezetője lettem. Ehhez először konkrétan építésvezetőként tevékenykedtem, majd rendezvényszervezőként is megmérettettem, hogy végül november közepén méltó módon nyithassa meg a kapuit a várva várt szalon, mely addigra már messze nem az új munkahelyem volt, sokkal inkább a szenvedélyem. Teltek-múltak a napok, sorra jöttek a feladatok, szaporodtak az ügyfelek, a munkák és szép lassan mindenki megismerte a nevünket. Szültem egy gyereket, ami elkezdett szépen cseperedni, dobosként vezényeltem egy sárkányhajót, amely egyre több versenyt kezdett nyerni. Aztán egy átlagosnak induló csütörtöki napon a szalon tulajdonosa leült velem szembe és minden, számomra nyilvánvaló előzmény nélkül közölte, hogy bár egy gramm hibát nem talál a munkámban, sőt elismeri mindazt, amit ezért a szalonért tettem, a jövőben nem tud, nem kíván tovább alkalmazni. Döbbentem ültem és meredtem magam elé. Elvették az álmomat, az életemet, a gyermekemet és a hajómat annak minden kedves tagjával. Pedig jó anyától nem vesszük el a gyermekét, s a sárkányhajó is csak a dobosával lehet teljes. Tudtam, hogy többé semmi nem lesz a régi – sem velem, sem a szalon életében. Sírtam és sirattam is rendesen. Aztán szép lassan elkezdtem elengedni a múltat és a jövőbe tekinteni. Elfogadtam, hogy amit Isten ad, azt el is veheti. Tudtam, hogy ha készen állok rá, megint adni fog és utólag mindent meg fogok érteni, csak hát az útjai kifürkészhetetlenek... S kisvártatva el is kezdett adni, többek közt átmeneti szabadidőt a vágyott blogom elindítására.

     Ezt az álmomat immáron senki nem veheti el tőlem. Most már egyedül evezek a saját csónakomban az újszülöttemmel és tökéletesen jól van ez így. Isten hozott, kicsi blogom!

PHD