Érdekes ez az élet. Adott egy ember, aki mindig mosolyog, akit a jó Isten a tenyerén hord, így mindig rendben van a szénája, szóval ahogy mondani szokták, csak születnie volt nehéz (bevallom, még azt se!). Aztán ez a megtestesült boldogság egy szép napon úgy dönt, hogy blogot indít, majd az első bejegyzésének a témáját rögtön egy krízishelyzet adja…
Na de kezdjük a legelején. Párhuzamos munkaügyi- és jogi tanulmányaimból elsőként az előbbiből szereztem diplomát, majd szeretve a kihívásokat a 1,5 év korkülönbséggel érkező gyermekeimmel otthon töltött évek alatt angol nyelv és irodalom szakon diplomáztam. Dolgoztam munkaügyesként, ahol nagy emberek problémáit igyekeztem megoldani, majd általános iskolai tanárként, ahol kis emberekből próbáltam minél kevésbé problémás nagy embereket faragni. Aztán tavaly nyáron egy felkérésnek eleget téve nagyot fordult velem a világ és egyik napról a másikra a divatszakmában találtam magam. Egy egyedi méretes szabóság és szalon vezetője lettem. Ehhez először konkrétan építésvezetőként tevékenykedtem, majd rendezvényszervezőként is megmérettettem, hogy végül november közepén méltó módon nyithassa meg a kapuit a várva várt szalon, mely addigra már messze nem az új munkahelyem volt, sokkal inkább a szenvedélyem. Teltek-múltak a napok, sorra jöttek a feladatok, szaporodtak az ügyfelek, a munkák és szép lassan mindenki megismerte a nevünket. Szültem egy gyereket, ami elkezdett szépen cseperedni, dobosként vezényeltem egy sárkányhajót, amely egyre több versenyt kezdett nyerni. Aztán egy átlagosnak induló csütörtöki napon a szalon tulajdonosa leült velem szembe és minden, számomra nyilvánvaló előzmény nélkül közölte, hogy bár egy gramm hibát nem talál a munkámban, sőt elismeri mindazt, amit ezért a szalonért tettem, a jövőben nem tud, nem kíván tovább alkalmazni. Döbbentem ültem és meredtem magam elé. Elvették az álmomat, az életemet, a gyermekemet és a hajómat annak minden kedves tagjával. Pedig jó anyától nem vesszük el a gyermekét, s a sárkányhajó is csak a dobosával lehet teljes. Tudtam, hogy többé semmi nem lesz a régi – sem velem, sem a szalon életében. Sírtam és sirattam is rendesen. Aztán szép lassan elkezdtem elengedni a múltat és a jövőbe tekinteni. Elfogadtam, hogy amit Isten ad, azt el is veheti. Tudtam, hogy ha készen állok rá, megint adni fog és utólag mindent meg fogok érteni, csak hát az útjai kifürkészhetetlenek... S kisvártatva el is kezdett adni, többek közt átmeneti szabadidőt a vágyott blogom elindítására.
Ezt az álmomat immáron senki nem veheti el tőlem. Most már egyedül evezek a saját csónakomban az újszülöttemmel és tökéletesen jól van ez így. Isten hozott, kicsi blogom!
PHD
