A női mivolt egyik fontos velejárója a főzés. Nem csak azért, mert a férfiakhoz így vezet az út, hanem mert gyanítom, mi, nők sem óhajtunk éhen halni. Ameddig magunk vagyunk, könnyen eszünk hideget meg dobozból meg valahol, de családossá válva kiélesedik a helyzet, s bizony be kell vetni mindent a fakanáltól a tortaformáig, a kavarástól a habarásig és a kőkorszaki receptektől a guglizásig. Egy biztos: változatos érzelmeket fűzünk a főzéshez, de mindenképpen és határozottan valamilyet.

     Én kifejezetten szeretek a konyhában lenni. OK, egy pohár nyáron limonádé, télen kakaó mellett ott olvasgatni is, de bármilyen hihetetlenül hangzik, ugyanennyire szeretem a konyhát rendeltetésszerűen használni is. Egyetlenegy kérésem van ehhez: legyen rá időm. Érdekes dolog ez, ha jobban belegondolok, mert az én anyukám nem sokat főzött (s ehhez a szokásához manapság is ragaszkodik). Hét közben remekül elvoltunk az akkor még élvezhető menzakoszton, hétvégén meg vagy a nagyszülőknél vagy étteremben ettünk, így a hiányát igazán nem is éreztem soha. Amikor elkezdett érdekelni a konyha világa, a nagymamámnál kíváncsiskodtam. Ő mesélt el, mutatott meg sok mindent, én pedig eleinte csak a nyers tészták kóstolásában remekeltem, majd egyre többet és egyre ügyesebben segítettem. Aztán ahogy jött a lelkesedés, úgy el is múlt, majd néhány évre rá egy férj kíséretében jött vissza. A férjjel viszont együtt járt egy esküvő is, ahol nővérem meglepetéseként megkaptam minden idők legjobb szakácskönyvét – saját kézzel és a tradicionális családi mamareceptekkel írta tele nekem (ez úton is nagyon-nagyon köszönöm ezt a talán nem is tudod, mekkora kincset!). Az agyam hátsó bugyraiban meglévő emlékek és ez a kis füzet tökéletes kombónak bizonyult, hiszen az alapvető dolgok elkészítésével soha, de soha nem volt gondom. Ezek a fajta sikerélmények pedig egyrészt kellemes tereppé tették számomra a konyhát, másrészt kedvet csináltak a csodakönyvből való kikacsintgatásra, azaz a kísérletezgetésre, az újításra. Ha ment a kis kékből, miért ne menne a nagy sárga szakácskönyvből, újságokból kivágott receptekből vagy az internetről. Megtapasztaltam persze, hogy ilyenkor azért nem mindig garantált a siker. Sok recept eleve pontatlan, míg mások tele vannak olyan szavakkal, melyekről azt sem tudom eldönteni, hogy a boltban kell megvennem vagy a hozzávalókkal kell csinálnom. Na, ezeket a recepteket tanultam meg gyorsan átugrani, s az itthon meglévő dolgokból készíthető egyértelmű leírásokat a figyelmemmel kitüntetni. Ez már fél siker, ha tudod, mit, mikből és le van írva, hogyan csinálj. Természetesen így is el lehet rontani, viszont az időnként születő remekművekért érdemes próbálkozni. A legutóbb például egy epres édességet próbáltam ki, amivel tele volt a közösségi oldal üzenő fala, és mit ad Isten, minden idők legnépszerűbb csemegéjévé lépett elő a családban. Ilyenkor nálam „füzetbe vele”, azaz bejegyzésre kerül az immáron saját szerkesztésű receptes könyvembe. A sütés-főzés alkotó munka, s az alkotáshoz egyfajta átszellemülésre, a munkához pedig időre van szükség. Ezek híján vagy vendégekre várva kizárólag a jól bevált, rutindolgok jöhetnek, és így a konyhámban sosincs őrület!

Nagymamámnál csakis a húsleves és a rántott hús krumplival számít valamire való kosztnak – szerintem az egyenlítőt körbeérnék a hússzeletek, amiket a 86 éve alatt eddig bepanírozott már a családnak. A másik örök kedvenc a palacsintája, ami sehol máshol a világon nem olyan finom, pedig nincs semmi titka. Igyekszünk is hozzá járni rosszalkodni, hiszen én azért már más konyhát vezetek. A gyerekeknek a versenysport miatt, nekünk, felnőtteknek pedig a hiúságunk miatt nem mindegy, mi kerül az asztalra. Igyekszünk egészségesen étkezni, ami azért a rántott húst grill csirkemellre, a krumplit salátákra és a palacsintát gyümölcsökre cseréli. A fehérek (rizs, liszt, kenyér, tészta) barnák lettek, a tejtermékek zsírszegények, a zsiradékok kókuszból készültek, de még a csokik is diétásak. Kisebb adagokat eszünk és eleve kevesebbet készítek, mert így nem fordulhat elő, hogy már csak a szemünk kívánja vagy az a belső hang diktálja önmagunk tömését, hogy ételt nem szabad kidobni. A hűtőnk sincs soha megpakolva, s az itthon fellelhető csemegék, üdítők is csak az esetleges váratlan vendégek miatt várják a sorukat jól elrejtve. Bár elárulom, hogy a férjem azért előszeretettel érkezik vendégségbe… De akár így, akár úgy vezet hozzá az út, éppen ez, azaz ő a lényeg!

PhD