A kislányok szeretnek álmodozni (akárcsak a nagyok). Elképzelik, milyen jó lesz felnőttnek lenni, egész nap kopogós cipőket hordani, barátnőkkel kávézni és mindig kedvük szerint tenni-venni. Meg eljön persze a fehér lovas (manapság azt hiszem, inkább a jó sok lovas autós) herceg is, aki aztán habos-babos ruhában az oltárhoz vezeti őt és megajándékozza (szigorúan a gólya közreműködésével) egy fésülgethető, öltöztethető, csodaszép és legfőképp igazi kislánnyal. Vagy nem…
Én a magam részéről sosem voltam az az álmodozó típus. Mindig a mának éltem és annak örültem, ami éppen volt. Szerettem gyerek lenni, nem vágyódtam el belőle, majd örömmel tapasztaltam azt is, hogy valahogy időközben felnőttem. Nem vezéreltek különösebb álmok, célok soha, inkább tettem a dolgom mindenhol és amolyan következménynek, mondjuk úgy, jutalomnak éltem meg, ha valami különleges dolog történt velem. Aztán álom nélkül is jött a herceg, volt a habos-babos rész is, csak a kislány maradt le valahogy. Na, arra viszont vágytam. Mindkétszer. Aztán fiunk született (gólya nélkül). Mindkétszer. Elsőre gyorsan ment a mégis örülés, hiszen az mégiscsak úgy van rendjén, hogy először szüljek egy trónörököst, aki továbbviszi az apukája nevét, aki majd megvéd, és akiből nagy és okos báty lesz, ha megszületik a kishúga. Másodikra már nehezebben, hiszen nem volt semmiféle kishúg, csak egy újabb fiú, hogy még jobban meg legyek védve. Aztán persze minden a helyére került. Kis Nándi a maga másfél évével hirtelen megnőtt és lett belőle kárpótlásul még egy, én pedig végérvényesen fiús anyuka lettem, ami tulajdonképpen menő, nem? Átállt az agyam a fiús színekre, dolgokra és divatra, s még magamat is meglepve kezdtem el élvezni az egészet. Autós kirakót még úgysem raktam, terepszőnyeget sem készítettem és új volt minden mese is. Játszóterezni meg legózni ugyanúgy lehet, s rájöttem, hogy a házi munka is nemtől függetlenül érdekli a gyerekeket. Imádtak az etetőszékkel a konyhapultnál ülni és mindenfélét segíteni nekem, amit aztán néhány év alatt önálló főzésig fejlesztettek. De a porszívó is annyira tetszett nekik onnantól, hogy rá tudtak mászni, hogy kaptak is sajátot, persze igazit (ugyanannyiba került, mint a játék és még hasznukat is vettem). Fésülgetés helyett aztán jött a masszázs – nekem. Na meg az elvonulós fiús programok apával, amikor én feltett vagy épp ázó lábakkal élveztem az életet. És a szerelem, mert hát valóban úgy van, hogy egy fiúnak, esetemben kettőnek is az anyukája a mindene. Egy egész könyvet, de abból is egy Háború és békényit tudnék megtölteni azzal, mennyiféleképpen tudják ezek a kis szeretetcsomagok kifejezni azt, ami a szívükben van. Volt, hogy a hálóingemet ölelgették, amíg én fürödtem, hogy amikor belebújok, az kellemesen meleg legyen, de kaptam a virágosnál fellelhető legeslegnagyobb virágot is, mert „abban fér el a legtöbb szeretet”, sőt az autóban mögülem érkező sms-t is az alábbi üzenettel: „Nagyon szeretlek, azaz imádlak! Annyira szeretlek, mint amennyi a csillag az égen, mennyi fű a pipacsos réten. Kívánom, hogy minél tovább szeress engem.” Aztán amikor épp nem ilyen örömkönnyfakasztó dolgokban mesterkednek, cselgáncsedzésre meg meccsekre járunk, a kertben focizunk, ha esik, akkor meg autós filmeket és sportközvetítéseket nézünk, és ha húsvét van, nem festünk tojásokat és én mindezt annyira, de annyira élvezem. És amikor a függöny mögül lesem őket, ahogy az apukájukkal szerelnek meg nevetnek, érzem, hogy ezzel a három fiúval lett tökéletes az életem.
Imádok fiús anya lenni. Ez tényleg menő. Nem úgy értem, hogy divatos. Úgy értem szuper dolog. Az egyik legszuperebb, ami az életemben megadatott. Hála Istennek, aki ismét remekül döntött!
PhD
