Amióta az eszemet tudom, különös vonzalom fűz a májushoz. Kétség nem fér hozzá, hogy már önmagában is az egyik legszebb hónapunk, hiszen megérkezik a jó idő, a természet egyszerűen elvarázsol mindenkit, aki csak hagyja, és hamarosan beköszönt a nagy kedvenc, a nyár. Míg a gyerekeket a kopogtató nyári szünet, a nagyobbakat a mindenféle fesztiválok tartják izgalomban, s a nyitott ablaknál végigaludt éjszakákból végre mindenkit mosollyal kelt a vidám madárcsicsergés. A legelső emlékképeim is éppen májusba, az egyik legszebb ünnephez kalauzolnak vissza: egy óvodai anyák napi ünnepség jut eszembe a nyolcvanas évekből…

     Hála a szüleimnek, van egy emlékdobozunk, aminek a mélyén még ma is ott lapul egy kis kitaposott rózsaszín cipő. Tisztán emlékszem, hogy ebben ácsorogtam csámpásan a mellettem álló talán Pisti kezét szorongatva az egész műsor alatt. Aztán amikor eljött az a rész, hogy mindenki keresse meg és köszöntse fel az anyukáját, én bizony úgy ragaszkodtam az enyémhez, hogy az óvó néni jött értem, hogy a műsort folytatni tudjuk. Élénken él bennem a kép, ahogy ugrálva távolodok, és puszit dobálva integetek a könnyekig hatódott anyukámnak… Ekkor még mit sem tudtam az anyaságról. Hogyan is tudhattam volna. Hisz anyu (és apu) oly természetesen ott volt mindig mindenhol, mint a levegő. Akkor rajzoltam és tanultam verset neki, amikor mondták, akkor bújtam hozzá, amikor kedvem tartotta, és akkor fésülgetett, amikor előadtam, hogy csodák csodájára valaki már megint tetves az oviban. Egy gyereknek az állandó biztonság mellett ennyi pontosan elég. Aztán jó néhány évvel később egy csapásra megértettem mindent. Ha az anyaság egy jéghegy, akkor gyerekként csupán a csúcsának a csúcsát láttam. A saját gyerekemet várva, azaz édesanyává válva viszont szépen lassan feltárult előttem a világ leghatalmasabb és legkülönlegesebb jéghegye. A magzat ringatása, a világrahozatal csodája, a táplálás, a fogzás macerája, az ülni, mászni, állni, járni és beszélni tanulás folyamata, az állandó kérdések, az óvoda-, iskola-, pálya- és párválasztás és a szeretett gyermek ilyen-olyan önállósodása, amit a szülők annyira várnak, majd annyira bánnak. Mi mindent élt át anyu, amikor a barátaimmal eltűntem, a diplomaosztón vagy épp az esküvőmön az esküszövegemet zengtem, vagy amikor a szülőszoba előtt ült pontosan tudva, hogy mi történik velem odabent és mennyire megváltozik onnantól az életem. Az anyák rendkívüli teremtések. Ha kell, rendkívül erősek, ha kell, végtelen gyengédek. Ha kell, ott vannak, de ha nem, nincsenek. Ha kell, szakácsok, takarítónők, varrónők, színészek, orvosok, bankárok, titkos ügynökök, rendezvényszervezők, bármik, és nem, nem várnak fizetséget. Szinte sose sírnak, viszont az anyák napi műsoron szinte kötelezően. Mióta anya vagyok, persze, hogy mindent értek.

     Érdekes, hogy több anyák napi ünnepségre egyáltalán nem emlékszem, bár „szebbnél szebb”, azóta emlékdobozlakó ajándékokkal köszöntöttem anyát évről évre. Egy ideje már, mint anyuka járok az ünnepségekre, az én gyerekeim készülnek titokban, majd szerepelnek és integetnek úgy, ahogy azon a régi májusi délutánon én tettem. Boldog vagyok, hogy ezt megélhettem, megérthettem, és hogy immáron anyu mellé átülve az én legördülő könnyeimbe is belezsúfolódik MINDEN...

PhD

     P.S.: Anya, hálás szívvel köszönök mindent! Apa, Neked éppúgy! Nándi, nincsenek rá szavak, mennyire köszönöm, hogy boldog édesanyává tettél és teszel folyamatosan! Nándika és Milán, egyszerűen imádok az anyukátok lenni; köszönöm, hogy vagytok nekem!