Bármilyen hihetetlenül is hangzik, Los Angeles nem egy szép város. A szó klasszikus, hétköznapi értelmében véve még csak nem is igazán város, hiszen sok-sok eredetileg különálló kis rész egymásba épülésének-érésének az eredménye, melyek azóta egy-egy városrésszé (pl. Beverly Hills vagy Santa Monica) lettek, de igazi egységet egyáltalán nem képviselnek (és feltehetőleg nem is fognak). Nincs klasszikus belvárosa se – nincs egy központi tér, ahol egymást érik a hangulatos és csalogató kávézók teraszai vagy egy sétálóutca, ahol a nap végén kiszellőztetik magukat a helyi családok. Los Angeles valójában egy hatalmas területen elterülő- utca és épülethalmaz, mint egy jelentéktelen gyöngysor, melynek azonban néhány szeme olyan különleges gyémánt, hogy az egész világ a csodájára jár. S nem hiába...

     Az első napi óceánpartozás után a kint tartózkodásunk második napján már nem volt kegyelem és belevetettük magunkat a kötelező, „must see” programokba. Ekkor csütörtököt írtunk (de nem mondtunk!) és a hétvégi csúcsot elkerülendő a Universal Studios-ba készültünk (másnap pedig ugyanezen okból Disneylandbe). Korán próbáltunk indulni, bár ez sosem ment egyszerűen, mert esténként mindig véteknek éreztük a korai takarodót, így soha nem is került rá sor (minek következtében viszont a felkeléssel való küzdelemre annál gyakrabban). Szerencsénkre a Universal Studios viszonylag közel volt a szállásunkhoz – Los Angeles-i léptékkel legalábbis mindenképpen. GPS-ünk továbbra sem volt, de az útvonaltervvel a telefonomban és a hagyományos térképpel az ölemben magabiztosan indultunk meg a filmek világába. A sokszor 4-5, de akár 6 sávos utakon közlekedni nem olyan nehéz, mint amilyennek hangzik (mondom ezt én, aki egyetlen egyszer ült volánhoz, akkor is a Death Valley kihalt, nyíl egyenes útjain…). De tényleg. Minden egyes kereszteződés közepén fent lóg, hogy mi a keresztbe futó utca neve és ezen túl égtájakkal teszik egyértelművé a tájékozódást (és egyértelmű is). Simán tudod, merre tartasz (pl. az óceánhoz nyugatra, a Universal Studios-hoz a mi szállásunktól északra), azt is, hogy épp melyik utcán mész (ha mégse, akkor csak oldalra kell felnézned egy kereszteződésben) és látod, ahogy sorba jönnek az utcák és kanyarodsz, ahol kell. A kereszteződések szinte mindenhol egyformák, nagyon szeretik a teli zöldet, viszont nem árt tudni, hogy ha azt külön tábla nem tiltja, a teli piros lámpánál lehet jobbra kanyarodni. Lámpa híján az egyenrangú kereszteződésben érkezési sorrendben és fésűszerűen haladnak át az autók, azaz az megy először, aki a leghamarabb ért oda és utána 1-1 alapon halad át a forgalom. Az autópályák használata ingyenes, bár tapasztalatunk szerint a hatalmas dugók miatt nem mindig gyorsabb, viszont ha többen ülnek az autóban, akkor lehet használni a legbelső, úgynevezett Car Pool sávot, ami általában haladósabb (csak aztán onnan nem könnyű a tőle 6 sávra lévő kijárót elérni). Egyetlen egy dologban nem jeleskednek viszont: a turisták célpontjait szinte sehol vagy legalábbis alig jelzik útmutató táblák. Így történt tehát, hogy a Universal Studios-ba nem az autópályán érkezve bizony többször neki kellett futnunk, mire megtaláltuk a bejárót (és másnap, Disneylandben ugyancsak)… A tematikus parkok parkolói mindenhol fizetősek, rokkant érkezése esetén annyival volt csak jobb a helyzet, hogy fő helyen tudtunk parkolni (ez rokkant híján közel 3X-os felár esetén lehetséges). Elsőként a híres, forgó Universal Studios földgömböt pillantottuk meg, ami kánikula ide vagy oda, libabőrős egy dolog volt. Naná, hogy fotózkodtunk egyesével meg párosával meg ilyen-olyan csoportbontásban (ahogy ezt az út során számtalanszor eljátszottuk a várakozó, nem az irigységtől sárga turisták kevésbé őszinte örömére), majd az egyre csak áramló tömeget látva muszáj volt nekünk is a bejárat felé venni az irányt. A beléptetés minden ilyen parkban ugyanúgy történik. Először végigállsz egy sort, ahol átellenőrzik a táskákat. Hivatalosan nyilván a terrorizmus elleni küzdelem jegyében, de azért nyilvánvalóan a parkon belüli étel- és italvásárlások ösztönzésére is, hiszen bevinni a park szabályai szerint semmi ilyesmit nem szabad. Az ellenőrzésen átjutva jönnek a pénztárok, amiből viszont annyi üzemel, hogy azon túl, hogy tuti nincs munkanélküliség, garantáltan nem kell sorban állni se. Fizetni viszont annál inkább… A jegyek árai megtalálhatóak a parkok saját honlapjain – a szuper forintunk miatt ezek számunkra sajnos folyamatosan változnak (nem olyan rég 180.- forint volt egy dollár, amikor mi voltunk meg közel 300.-). Annyit mondok, hogy csöppet sem olcsók, viszont cserébe az élet top élményeit kapjuk. Itt, a Universal Studios-ban létezik egy Front of Line jegy, ami a parkba való belépésen túl feljogosít arra, hogy mindenhol előremenj és várakozás nélkül (hivatalosan max. 10 perc várakozással – ugye másoknak is van ilyen jegyük) leülj, beülj, felülj mindenre – a létező legjobb döntés volt ezt megvenni és a napot bosszankodás nélkül végig tartalmasan tölteni annak ellenére, hogy a kifizetése felért egy, vagyis inkább több fogeltávolítással… Az ellenőrző kapu és a jegyek megvásárlása után már csak a parkba való beléptetés van hátra, ami szintén gördülékeny. Stílusosan piros szőnyegen érkezünk és természetesen millió fotón megörökítve. Mint mindegyik, ez a park is irgalmatlanul nagy és a bejáratban kapott térkép segítségével tudsz tájékozódni, illetve érdemes a napot előre megtervezni. Vannak olyan show-k, amik csak meghatározott időben vannak, ezeket mindenképpen érdemes szem előtt tartani, illetve vannak folyamatosan működő programok is, no meg egy csomó random élmény, fotótéma és bolt… A Universal Studios területére belépve szinte rögtön egy hatalmas üzletben találtuk magunkat, ahol a Minyonos sapkáktól a Harry Potter-féle varázspálcán át az Oscar díjig konkrétan mindent meg lehetett venni. Szebbnél szebb és jópofábbnál jópofább filmes emléktárgyak hozták lázba az egész családot, de megegyeztünk, hogy nem cipekedünk egész nap, majd a nap végén választhatja ki mindenki azt, ami nélkül képtelen tovább élni. Aztán a bolttól tovább haladva annak rendje és módja szerint megkezdődött az őrület. Filmes díszletek, kellékek és szereplők, jellegzetes utcarészletek és megannyi show. Én a magam részéről szeretem ezeket abszolút tudatlanul és mindenre rácsodálkozva felfedezni, így a részletes mesélésbe most nem mennék bele, csupán néhány kedvencet emelnék ki, hogy azért mégiscsak adjak némi ízelítőt ebből a zseniális felnőtt vidámparkból. Volt egy Simpson hullámvasút, ami tulajdonképpen nem más, mint egy szimulátor, de esküszöm, vadabb volt, mint egy igazi. Időnként a szemünket se mertük nyitva tartani, aztán jól eláztunk meg persze sikítottunk, ahogy csak a torkunkból kifért. Bájos mesébe burkolt adrenalin – a 9 évestől a 65 évesig mind nagyon élveztük, akárcsak az ehhez nagyon hasonló Minyonos „műhullámvasutat”, amit ráadásképpen 4D-s technikával spékeltek meg. Ezek felnőttesebb változata volt a Múmia cím film ihlette, immáron igazi hullámvasút, ami először egy békésen induló hullanéző túra, ami kisvártatva egy vad száguldássá alakul át a korom sötétben – meglehetősen kemény volt, így a kiszállás után ennél már jobban megoszlott a remegő lábú családtagok véleménye (hozzáteszem, hogy persze a legkisebb élvezte a legjobban!). Vannak különböző show műsorok is a parkban, melyek tulajdonképpen a filmkészítés világába csöppentik bele az odalátogatókat. Őszinte jó tanács, hogy az állatszínészes móka nyugodt szívvel kihagyható, a Waterworld elnevezésű viszont egy olyan pirotechnikai elemekkel gazdagon tűzdelt, ugyanakkor humoros köntösbe öltöztetett kaszkadőr bemutató, amelyet vétek lenne elmulasztani. A fiúknak „csak” annyira tetszett, hogy más helyett is inkább ezt akarták volna újra meg újra megnézni. A park klasszikusan szórakoztató részei mellett van egy másik fő attrakció, a stúdiótúra. Kis buszokba ülve keresztülvisznek bennünket a Universal Studios-on, azaz magukon a filmstúdiókon. Hangárok közt, berendezett utcákon, híres filmek kellékei mellett vitt az utunk és néhol a tökéletes szórakozás érdekében egy-egy filmjelenetbe is belecsöppentünk. Így szenvedtünk el egy földrengést egy metróállomáson meg szökőárt egy kis mexikói utcában, vettünk részt egy üldözéses jelenetben a Halálos Iramban legújabb részében, érkeztünk elsőnek egy városba, ahol előttünk zuhant le egy utasszállító-repülő, vett üldözőbe minket a Pszicho moteljének parkolójában a késes gyilkos vagy épp a vízparton autózva maga a cápa és így tovább. Hihetetlen kalandos 1 óra volt – tele filmklasszikusokkal, melyek felelevenítésében a buszon lévő televízió képernyője is folyamatosan segített. Érdekes volt látni, hogy a díszleteknek épülő házaknak csak „piacos” fele van, azaz csak az utcafront készül el és hátulról nézve csupán egy faszerkezet, valamint rádöbbenni, hogy ugyanabból az alap európai térből néhány utcanévtábla és jellegzetes kellék kihelyezésével hogyan lesz más és más különböző város megannyi filmben. Bár ez a Született feleségek forgatási helyszíne is, a Lilaakác közbe csak külön, ún. VIP túra keretében lehet eljutni, s ehhez mi most nem voltunk elég pénzes kedvünkben. A Universal Studiosra nyitástól zárásig rá kell szánni egy teljes napot. Ha nincs a már említett elsőbbségi jegyünk, akkor a hatalmas területen túl a hatalmas tömeggel is meg kell küzdeni és nem árt valamiféle fontossági sorrendet felállítani, mert mindenhova egész egyszerűen képtelenség lesz el-/fel-/bejutni. Azt se felejtsük el, hogy napközben (jó esetben csak egyszer) meg is éhezünk, ami szinte biztos, hogy másokkal egyszerre fog megtörténni és a kígyózó sorokat sajnos az étel- és italárusító helyeken is türelemmel végig kell várni, majd körülbelül még 2X, de inkább 3X annyi időt, mire a rendelésünk elkészül. Ilyenkor elhangzik a blokkunkon szereplő szám és lehet érte menni. Ha mázlink van, ennyi idő elég, hogy felszabaduló asztalt találjunk, de sajnos jó eséllyel csak a napon – az árnyékban egész nap ott ücsörögnek a park iránt még vagy már nem érdeklődő családtagok. Míg az ebédünk (változatlanul értsd: hamburger & sült krumpli) készült, egy újabb sort végigállva innivalókat vettünk, ahol az apunak szánt sör vásárlásakor nagy örömünkre bizony elkérték a személyinket. OK, hogy ott 18 helyett 21 az alkoholvásárlási korhatár, de akkor is. Vagy ez is csak a tutira érezd jól magad show része volt?? Ugye nem… A park területét alkonyatkor (egy újabb film J ) hagytuk el, de természetesen a reggel beígért emléktárgyakkal felszerelkezve. Így vettünk majdnem egy hűtő árán hűtőmágneseket (na jó, nem, de azért a 8-10 dollár elég húzós) meg önmagunk szívből jövő elismerésére egy „Best Family” Oscart. A parkon kívül található sétálóutcán vártuk meg a végkimerülést. Itt is bolt hátán bolt, evőde hátán evőde (a gyerekeim nyelvújításának köszönhetően nálunk ez az étkezésre alkalmas helyek elnevezése), hogy ha bármiben hiányt szenvednél vagy strapás lenne a sok pénzt cipelned, hát tuti ne tedd. Igencsak ránk esteledett, amikor hazaindultunk tele olyan élménnyel, amit igazán elmesélni sem lehet, de elfelejteni se. Fájó szívvel állapítottuk meg, hogy az igazi csoda a 3-mal ellentétben csupán egyetlen napig tart…

     Másnap reggel ismét visszatért az életkedvünk, hiszen Disneylandbe készültünk. Disneylandről tudni kell, hogy konkrétan nem Los Angelesben, hanem attól délre, Anaheimben található. Los Angeles méreteit ismerve erősen függ a szállás helyétől, hogy távolságban és időben mit jelent odaérni – nekünk egy szűk órába telt. A parkolás elég furcsán van megoldva (annak ellenére, hogy tudom, jó helyen álltunk, még most is bizonytalan vagyok benne). Disneyland parkolója ugyanis nem a park mellett található, hanem jóval messzebb és ott is csak onnan tudod, hogy talán jó helyen jársz, hogy ide meg oda terelnek a nagy tömeggel együtt. Leparkolva aztán (amit természetesen megint egy nagyobb összeg legombolása előz meg – rokkantaknak is, csak ők megint jó helyen állhatnak) megint mész arra, amerre a többiek ameddig meg nem látod a sok sorakozó buszt, amik szó szerint várakozás nélkül, azonnal elszállítanak a park bejáratához. Na így értünk mi is Disneylandbe. A korábban vázolt módon a klasszikus hármas, azaz a táskaellenőrzés, a jegyvásárlás és a beléptetés következett. A jegy itt sem olcsó, de a nap végén mindannyian egyet értettünk benne, hogy ismét megérte. Napközben ebben nem voltunk ennyire biztosak, hiszen gyors előrejutást lehetővé tevő jegy híján az elképzelhetetlenül nagy, nyári szüneti tömegben gyakorlatilag vagy araszoltunk A-ból B-be vagy kígyózó sorokat álltunk végig a tűző napon a rekkenő hőségben és alig jutottunk fel valamire. Maga a park gyönyörű, de mire mész vele, ha szép helyen áll mondjuk a majálison a dodgem, ami miatt kimentek, te előre megveszel a gyereknek egy egész napra szóló bérletet mondjuk 20 000.- forintért és ő 3X bír rá felülni összesen. Hát így voltunk kb. Disneylandben, ami ezt a frusztrációt leszámítva tényleg csodaszép. Csak lenne a belépőjegy feleannyi vagy lenne egy előzetes internetes regisztráció, ami bizonyos létszám felett egy-egy napra már nem engedélyez több látogatót. Sokkal élhetőbb és élvezhetőbb lenne. Mindenesetre ezek híján is természetesen igyekeztünk kihozni a napból a lehető legtöbbet. Disneyland felépítése tematikus, tehát egy-egy téma köré épülve változik a táj és az ott található élményelemek, na meg boltok. Van például a mesefilmekből megelevenedő Mickey egér város, New Orleans jellegzetes belvárosa vagy a jövőt megálmodó Tomorrowland – mind rendkívül hangulatos. Mi a park felfedezését az azt körbekerülő vonaton való utazással kezdtük, majd igyekeztünk az itt is megkapott parktérkép és valamiféle fontossági sorrend alapján haladni. Minden korosztályra gondoltak, így a legkedvesebb játékoktól a legvadabb hullámvasútig sokféle „forgó” szórakoztatja az éppen arra vágyókat. Mindenhol kis tábla jelzi, hogy éppen mennyi várakozási időre lehet számítani (ez átlagban 45 és 90 perc (!) közt mozgott). Néhány esetben kis automaták segítségével előzetesen tudunk magunknak helyet biztosítani, ami annyit jelent, hogy adott időre kiad nekünk egy jegyet, és ha akkor visszamegyünk, sorban állás nélkül felülhetünk. Ilyet óránként egyszer csinálhatunk, de több esetben szólt lehetetlen időre a visszahívás, így mi egészen pontosan egyszer tudtunk ezzel, az egyébként a belépő jegy mellé ingyenesen járó lehetőséggel élni. De azért jó tudni, hogy ilyen is van! Nekem, nekünk nagyon tetszettek a parkbéli ilyen-olyan kirándulások: utaztunk például monoraillel a park felett, tengeralattjáróval a víz alatt, gőzhajóval Tom Sawyer idején, csónakkal a dzsungelben, na és a nagy kedvenc, hullámvasúttal az űrben. Persze a hosszú várakozási idő miatt így is sok minden kimaradt, viszont a rövid várakozási idő miatt felültünk néhány olyan mesevonatra meg klasszikus forgóra, amik ellenkező esetben biztos kimaradtak volna. Kár lett volna értük, hiszen ezek is nagyon kellemesek. Egyébként is hol ülhetnék én önfeledten mosolyogva egy carousel lován körbe-körbe forogva? Bevallom, a nap során valóban sokat bosszankodtunk a hosszú sorok és az elérhetetlen kalandok miatt, de a parkzárást megelőző parádé mindenért kárpótolt minket. Komolyan mondom, ha csak ennyit látunk Disneylandből, a látogatás már akkor is megérte. A parádé tulajdonképpen a Disney szereplők hagyományos felvonulása, de a technika előrehaladtával ez egy olyan szinten látványos show-vá fejlődött, amire ha pusztán visszagondolok, kiráz a hideg. Zenészek, táncosok, hatalmas és millió LED-del kivilágított Disney figurák vonulnak hibátlan hang- és látványvilággal. A Verdás kamiontól a Jégvarázs kastélyáig minden megjelenik, mindenki mosolyog, integet és erre az időre garantáltan megszűnik minden, ami külvilág – 36 éves létemre hol tátott szájjal, hol őrjöngő tiniként felejtettem el egy csapásra az egész napi morgást és lettem menthetetlenül Disneyland-fan. A felvonulást egy fantasztikus tűzijáték zárta, melynek során a szívhez szóló Disney-zenékre eszméletlen mennyiségű és intenzitású lövedékkel és mindenféle (pl. szív) formával festették színesre az eget. Aztán amikor felcsendült a Jégvarázs zenéje, mintegy „lehet ezt még tovább fokozni” ráadásként az egész parkban elkezdett szakadni a hó, és csak szakadt, szakadt és szakadt. Én meg csak álltam ott, mint egy aránytalanul nagyra nőtt gyerek és pontosan azzal az őszinteséggel elkezdtek potyogni a könnyeim. A világ másik felére eljutva, a nyári hóesésben elvarázsolva, az amerikai álomtól lenyűgözve és újra gyerekké összemenve. Megint egy olyan érzés, amit ennél jobban elmondani nem lehet, de a könnycsatornarendszerem még most is beleremeg... A kivilágított Disney kastély tövében, a családom ölelésében csupán egyetlen problémám volt: hogy nem tudom megállítani az időt.

Folyt. köv.

PhD