(Előző rész:                     http://phdazeletrol.blog.hu/2017/10/09/amerikai_vakacio_ujratoltve_467)

     Amióta életemben először hallottam az amishokról, azóta érdekel az ő titokzatos világuk.  Néztem filmet és dokumentumfilmet meg olvastam is róluk, sőt anno San Diegóban még találkozni is volt szerencsém néhánnyal, de amit hónapok óta szerveztem, az minden elképzelésemet felülmúlt. Történt ugyanis, hogy egy amerikai utazgatós édesanya blogjában rábukkantam egy olyan amish családra, amely turistákat fogad a vendégházában…

     Washingtonból viszonylag későn indultunk s logikusan érkeztünk is meg a pennsylvaniai Gordonville-be. Azonnal tudtuk, hogy jó helyen járunk, hiszen konkrétan korom sötét volt, és mint a szentjánosbogarak luciferinje, úgy világított a buggy-k lámpása országút szerte. Hiába mutatta a GPS, a farmbejárót persze nem találtuk a vaksötétben s végül néhány láthatósági mellényes (!) amish volt a segítségünkre. A kései órára tekintettel a házigazda néni gyakorlatilag megmutatta, hova parkoljunk, hol fogunk lakni és ment is vissza a főházba (gondolom aludni). Irtó hangulatos kis házunk volt, minden fából készült meg patchwork és hasonló kézimunka, kedves gondolatok a falakon, amish könyvek a polcokon. Volt saját fürdőszobánk, generátorról áramunk és az ablakokba szerelt ventillátoroknak köszönhetően a nyári meleg is abszolút elviselhető volt. Tudtuk, hónapokig készültünk rá lelkileg, hogy internet nem lesz, de idecsöppenve valahogy nem is bántuk (ugye, fiúk???). A nagyvárosok nyüzsgése után kifejezetten és elmondhatatlanul jól esett ez a nyugis, amolyan A farm, ahol élünk feeling.

Welcome!

Imádkozz mindig, dolgozz keményen és bízz Istenben (így-így)

A szobánk

     Az álom azonban hamarosan rémálommá vált, kiderült ugyanis, hogy a lelkesedésünkben egy (legalábbis ekkor még egynek vélt) egér is osztozik. Sosem felejtem el, ahogy anyu ordított: egéééér (még most is csupa libabőrös lettem). Persze azt hittük, azt akartuk hinni, hogy valamit nagyon benézett, de aztán újra előjött a kis fránya, úgyhogy összeült a válságstáb. A két Nándi (apa és fia) lettek az őrszemek, akik kitartó várakozással és üldözéssel, na meg a kenyérpirító és egy papucs segítségével elkapták a nem kívánatos lakótársat, miután az rutinosan bevonult az előbb említett masinába csemegézni – milyen könnyű megoldás lett volna egy elegáns mozdulattal a kenyérpirító gombját lenyomni, azonban a fiúk inkább kivitték szabadon engedni. Nem mondom, hogy nyugodt éjszakánk volt – Nándi tudna mesélni, hányszor rezzentem össze, sőt ugrottam fel meg kiabáltam egeret látva álmomban (vagy ki tudja…), sőt én, a kőkemény bagolytípus hajnalban már a környéken sétálgattam a reggelt várva. 

A farm, ahol (f)élünk :)

05:34

     Reggelre valahogy minden más lett, sokkal kevésbé félelmetes (aki nem fél az egértől/semmi mástól, az nyugodtan kinevethet). 8 körül jött az amish néni a friss, házi reggelivel: saját joghurt, vaj és kenyér, melyet piríthatunk, ha akarunk. Hát nem akartunk, annál inkább buggyant ki belőlünk az egértörténet, melyet olyan színészi alakítás fogadott, hogy óóóó meg váóóóó itt még soha, hogy eséllyel pályázhatott volna akár az Oscarra. Körülbelül, illetve egészen pontosan ennyi volt az össz kommunikáció közöttünk, mint ahogy a családból se láttunk senki mást, ami nagyon nagy csalódás volt, hisz alapvetően miattuk jöttünk. A farmot persze bejárhattuk, láttuk, hogyan vannak berendezkedve a szinte teljesen önellátásra, de a személyes kontaktus, a beszélgetés, a megismerkedés nagyon hiányzott. Tulajdonképpen úgy éreztük, mintha az egész farm a mienk lenne, esküszöm, még induláskor se találtunk egy árva lelket, hogy legalább elköszönhessünk, ahogy az a nem amishoknál szokás...

Akár reklámfotó is lehetne - Oscart nekem is! :)))

A farm néhány épülete

A gazdaság egy része

A farmra vezető és onnan elvezető (!) út...

     Na de menjünk csak vissza még néhány percre. Az idilli reggeli és a „tűzzünk innen” közt azért volt még egy említésre méltó kalandunk, a csomagolás. Ordítva fedeztem fel ugyanis, hogy a bőröndömben egér, bár a kekszpusztítás mértékét elnézve inkább egy egérbanda járt (hiába, ez az ordítás nálunk családi szokás). Miután eger(ek)et magunkkal vinni végképp nem szándékoztunk, ismét Nándin volt a sor. Egyesével nézte-rázta át az összes cuccot (kétszer!), ami alatt én konkrétan egy szék tetején visítoztam, a gyerekek csapásra készen állva vártak a jól bevált papuccsal, anyuék pedig a pillanatot akarták minden áron megörökíteni. Hát így nyaralunk mi…

     Mindez azonban nem szegte se a jókedvünket, se a kíváncsiságunkat, a mouse house-t (hála Istennek) a hátunk mögött hagyva, már robogtunk is egy újabb amish helyszínre, ami tulajdonképpen egy turistáknak berendezett amish farm Lancasterben, ahol végre VALÓBAN megismerkedhettünk ezeknek a csodabogaraknak a kultúrájával - ez a program pótolt mindent és kárpótolt minket, csak ajánlani tudom mindenkinek.

     A belépőjegy megvásárlása után egy vezetett túrán vettünk részt az ott álló amish házban, melynek során mindent elmesélt a kedves idős hölgy, amire egy átlagos ember kíváncsi a svájci ősidőktől a Bibliához és a tradíciókhoz, s ez által a családi összetartáshoz és békés élethez ragaszkodáson át a dress code-ig. Nagyon szépen beszélt, sokat értettek belőle a gyerekek is és könnyen lehetett fordítani is.

Az ugye, hogy milyen kedves idegenvezető nénink

Jellegzetes amish szoba

Női ruhák

Férfi ruhák

Babaruhák

A bibliai idézetek, imák kötelező díszek

És hát az elmúlás... 

     A ház minden szegletének a tanulmányozása és az azokban rejlő izgalmas történeteknek a végighallgatása után szabadon barangolhattunk tovább. Nem kell nagy területet elképzelni, mégis van itt minden, ami amish.

Útbaigazítás

Az amish farm

Kovácsműhely

Bizonyíték az amish humor létezésére: Golden Goat Bridge :)

     Nekem, mint pedagógusnak nyilvánvalóan az egytantermes iskola tetszett a legjobban, ahol egy igazi amish tanító néni várta a betérőket. Lehetett vele beszélgetni, valamint készségesen és szívesen válaszolt minden kérdésre is, de a mi figyelmünk gyorsan másra terelődött, hiszen a hatalmas táblán, amire az arra járók mindig felírják magukat, a sok krikszkraksz közt ott virított egy Béla. Persze nem tudtuk szó nélkül hagyni, mire kiderült, hogy a név tulajdonosa, egy német kisfiú még a teremben van, s persze rögtön beszélgetésbe elegyedtünk az anyukájával. Az amish iskola egyébként a gyerekek szívébe is gyorsan belopta/belopja magát, lévén hogy itt csak nyolc évig kell iskolába járni, utána az ifjak otthon tanulnak tovább: háztartási ismereteket és a családjukban hagyományos szakmát, illetve tv és minden más kütyü híján sokat beszélgetnek és olvasnak, így diploma nélkül is nagyon műveltek és tájékozottak.

Amishkola kívül... :)
...belül     

Amish vendégkönyv

     Az iskola mellett, illetve azzal holtversenyben kedvenceink voltak még az amish járművek. Elmentünk egy buggy ride-ra, azaz a felpattantunk egy jellegzetes fekete lovas kocsira, ami körbekocsikázott velünk a farmon, melynek során áthaladtunk többek közt egy jellegzetes, régi, fedett fahídon is. Az amishoknak, mint az általában elmondható a technikai vívmányokról, nincs autójuk, saját buggy-t viszont minden fiú kap, amikor betölti a 16 éves kort (ideje önálló útra indulni). Az amishoknak nincs biciklijük se, van viszont roller minden méretben - rég nevettünk annyit, mint ott rollerezgetve (hiába, csak tudnak valamit).

Papa, mama, gyerekek - végre mindenki egy képen!

Buggy Ride

Csak ne most szakadjon le...

Na, otthonra egy ilyet?

Száguldás, roller, szerelem, száguldás, óóó - amish dalszöveg :)     

     A farm területéről azért az amishoknál is egy üzeleten át lehet kijutni, ahol sokféle jó minőségű, kézzel készített amish termékre és érdekesebbnél érdekesebb könyvekre meg szakácskönyvekre lehet szert tenni – az üzlet az kérem itt is üzlet. Az időutazásból kellemes átmenetet jelentett a közeli Target (nagyon szupermarket) és Panera Bread (igen, a korábban már említett evős hely), ahol nagy bőszen vásárolgattak és ebédeltek az amishok ugyanúgy, mint az átlagemberek, de hát a maskarájukról nemhogy a szomszéd kasszánál vagy asztalnál, nyilván kilométerekről is kiszúrni őket. A frissen tanultak alapján szakértően elemezgettük őket, hányadikos, házas-e ilyenek. Autóba ülve aztán tovább gyakoroltunk, néztük, hova nincs bevezetve az elektromos áram, hol szárad kint a sok jellegzetes ruha meg ilyenek. Amit viszont nem láttunk, igaz most már nem is kerestünk, azok a templomok, ugyanis olyan nekik nincs, a több órás istentiszteleteiket ugyanis mindig az adott közösség valamelyik családjának a házában tartják meg, s ha ez nem lenne elég, aznap mindenki ott is ebédel. S mennyi ilyen érdekességet lehetne még mesélni…

100% amish
Az amishokat nem szabad fotózni, de "véletlenül belesétáltak" ebbe a szelfibe :)
És még egy lesifotó csak itt, csak most, csak nektek!

Amish KRESZ 

     Délután nagyon más világ és kaland várt ránk, ugyanis a csokijáról híres Hershey volt a körutunk következő állomása, ami azonnal vissza- és beszippantott minket korunk Amerikájába. A hivatalosan is a Föld legédesebb helye jelzőt viselő városka minden (szó szerint) ízében stílszerűen cuki, beszédesek az utcanevek (például Chocolate Avenue, Cocoa Avenue), de Hershey’s Kisses csokialakúak a kandeláberek is. A Hershey’s Chocolate World volt a konkrét úti célunk, ami tulajdonképpen egy olyan szórakoztató komplexum, ahol természetesen minden a csokiról szól. Egy kis vasútszerűségen végigutazva megismerkedhettünk a csokigyártás folyamatával, illetve steril gyári munkásnak beöltözve saját csokit is gyárthattunk magunknak, aminek a végén mi magunk terveztük meg a csomagolását is. Sok-sok fakultatív program közül lehet még választani (pl. csokikóstoló, városnézés, követni sem tudom már, hány D-s mozi) és természetesen orrvérzésig lehet itt is vásárolgatni.

Csokimennyország kapujában...

Köszönjük, Mr Hershey! Vagyis öööö...

A friss tejet pedig köszönjük az amishoknak!

Irány csokigyártást tanulni!

Az ott MIND csoki!!!

Ideje saját csokit gyártani!

Hello, Baby!

Csokigyártás után - enni vagy nem enni?

Venni vagy nem venni?

Persze, hogy venni...

     Nem messze innen van egy brutális vidámpark is, a Hersheypark, aminek bájos érdekessége, hogy még a Hershey csokit megálmodó és gyárat alapító Milton Hershey hozta létre a dolgozók gyerekeinek, kevésbé bájos pedig, hogy itt található az Egyesült Államok egyik legbrutálisabb, konkrétan a legmeredekebb hullámvasútja. Hatunk életkorát és merészségét átlagolva, négyzetre emelve majd gyököt vonva úgy döntöttük, hogy érje be mindenki a 2 évvel ezelőtti tematikus parkokkal és irány a Niagara…

PhD

(Előző rész: http://phdazeletrol.blog.hu/2017/09/19/amerikai_vakacio_ujratoltve_766)

     New Yorkot örökre a szívünkbe zárva, de fizikálisan a hátunk mögött hagyva a hatodik napon Isten megteremtett minket (ja ez egy másik történet…), szóval megkezdtük az észak-keleti országrész felfedezését. Tulajdonképpen a főváros, Washington D.C. volt az eredeti úti cél, de úgy döntöttünk (értsd: -tem), hogy mivel útba esik, beiktatjuk a programunkba Philadelphia meglátogatását is. Egyrészt volt bennem valami megmagyarázhatatlan vonzalom ez iránt a város iránt, ami egy dallammal és a városon végigbaktató Bruce Springsteen-nel még valamikor kamaszkoromban belém égett, másrészt évekkel később az angol szakon jól megjegyeztem, hogy milyen fontos, sőt talán az egyik legfontosabb város Philadelphia az USA történetében. Magát a várost 1682-ben alapították, majd a függetlenségi háború során lett központi szerepe olyannyira, hogy itt írták alá 1776. július 4-én magát a Függetlenségi Nyilatkozatot és 11 évvel később az Amerikai Egyesült Államok alkotmányát is, tehát tulajdonképpen itt alapították meg az Amerikai Egyesült Államokat, melynek maga Philadelphia lett az első fővárosa. Van valami libabőrös érzés bennem most, amikor ezeket a sorokat írom és bevallom, azok között az épületek között sétálva is volt.

Hello Philly

     Elsőként rögtön az Independence National Historical Parkban kezdtünk, amely az az ingyenesen körbesétálható terület a város szívében, ahol megelevenedik előttünk a történelem (muszáj ugyanakkor hozzátennem, hogy bár a park ingyenes, a parkolás viszont annál drágább a környéken). Itt található az Independence Hall, ahol kidolgozták és aláírták mind a Függetlenségi Nyilatkozatot, mind az USA alkotmányát, és itt tekinthető meg a Liberty Bell, azaz a Szabadság Harangja, ami azon túl, hogy a nyilatkozat kihirdetéskor megkondult (bár naná, hogy vannak történészek, akik ezt vitatják), azóta a szabadság nemzetközi jelképévé is vált.

Az Amerikai Egyesült Államok születési helye: Independence Hall, Philadelphia

A Szabadság Harangja 

A helyi krimó :)

     Az épületek az internetes vagy a helyszínen lévő Visitor Centerben történő időpont-egyeztetés után látogathatóak is (szintén ingyenesen), de mi csak kívülről ámultunk és bámultunk, majd tovább mentünk néhány szintén érdekes és történelmi jelentőségű helyre. Az egyik ilyen a rendkívül bájos Elfreth’s Alley, ami Amerika legrégebbi, folyamatosan (azaz most is!) lakott utcája. Az itt található házak 1728 és 1836 épültek – igen, némelyik közel 300 éves és áll és gyönyörű! Hamisítatlan időutazás!

Welcome to Elfreth's Alley

Amerika legrégebbi folyamatosan lakott utcája

Minden bájos porcikáját érdemes szemügyre venni (hopp, egy selfie...)

Íme a bizonyíték, hogy napjainkban is lakják...

     Néhány percnyi sétára innen van még egy különleges ház, Betsy Ross háza, aki a legenda szerint itt varrta meg az USA első, „csillagos-sávos” lobogóját 1776-ban. A múzeummá alakított ház belépő díj ellenében látogatható és sok érdekességet hallhatunk-tanulhatunk itt is az ország történelméről, de igencsak érdemes a múzeum shopjában is körbenézni, hisz a Betsy Rossos hűtőmágnestől az amerikai alkotmányig elég sok minden kapható.

Betsy Ross, akinek Amerika a zászlóját köszönheti

Betsy Ross háza 

     A történelmi belváros után visszasétáltunk a jelenbe, mégpedig a Delaware folyó partján található igazán trendi Spruce Street Harbor Parkba, ami azon túl, hogy a helyiek egyik kedvenc helye, a sajtó szerint is az egyik leghangulatosabb hely a városban. Színes függőágyak, lámpások, megannyi vendéglátóhely, a kikötő hatalmas hajókkal és ameddig a szem ellát, csupa „take it easy” ember. Annyira amerikai - mutatom:

Spruce Street Harbor Park

És magyarázd el nekik, otthon miért nincs(enek) ilyen (emberek)...

A part

     Jócskán benne jártuk már a délutánban, amikor átautóztunk a Szépművészeti Múzeumhoz, aminek furcsa mód a hozzá felvezető lépcsősor a leghíresebb és leglátogatottabb része – itt futott ugyanis Rocky Balboa, vagyis az őt megformáló Sylvester Stallone a híres Rocky-filmekben. Philadelphiában járva kihagyhatatlan program és életérzés itt végigfutni és egyben vicces is, hogy amíg a pisai ferdetoronynál mindenki a dűlő tornyot megtartó fotókkal szerencsétlenkedik (OK, annak idején persze, hogy mi is…), addig itt minden turista fel-alá szaladgál (naná, hogy mi is…). 

Ritkán van egy lépcsőnek neve, de ez bizony a Rocky-lépcső

Természetesen van Rocky-szobor is...

...no meg persze Rocky-lábnyom is

Megcsináltuk, felfutottunk mi is! 

     Különleges része volt ez a napnak, hiszen egy régi, egészen pontosan 7 éve nem látott ismerősömmel ide egyeztettünk randit, amit egész nap úgy vártam (biztos, hogy eljön?, megtaláljuk s egyáltalán megismerjük majd egymást??). Eljött, megtaláltuk és meg is ismertük egymást és olyan jó volt! Egy szűk hete voltunk még csak távol Magyarországtól, mégis minden zsigerünk örült a magyarnak – és hát mit mondjon ő, aki évek óta kint van… Szóval volt örömködés meg gyors eszmecsere, kivel mi történt az elmúlt években, no és az elmaradhatatlan fotózkodás, amit ki nem hagytam volna lévén, hogy Anett fotóművész. Jó társaságban csak úgy repül az idő, szóval gyorsan eljött a búcsú pillanata, de abban a reményben tettük, hogy a jó Isten majd keresztezi még az útjainkat - ámen.

Baráti találkozás 7 év után...

     Phillyből, merthogy odakint a várost mindenki csak így hívja, én a magam részéről némi hiányérzettel és csalódottsággal indultam útnak, hiszen bármerre is kerestem a nap folyamán, a híres Philly Cheese Steak szendvicset sehol sem tudtam megkóstolni (előrebocsátom később, igaz hogy Kanadában, de az élményt kipipáltam!). Ami még kimaradt, de a város kapcsán mindenképpen meg szeretném említeni, hogy Philadelphiában található az ország legrégebbi pénzverdéje, ahol az első amerikai érmék készültek 1792-ben (a pénzverde még ma is működik és ingyenesen látogatható!) és az ország első bankja, mely 1795-ben épült. Miután Washingtonba készültünk és azért volt előttünk még „néhány” mérföld, minden látnivaló nekünk sem fért bele, de amit elterveztünk, az igen és biztatok is mindenkit, hogy a környéken járva Philadelphiába mindenképpen térjen be. Tényleg érdemes!

Goodbye Philly!

     Sötét este volt, mire Washington D.C.-be értünk, így tulajdonképpen a szállodai becsekkolást követően már csak egy kiadós alvás várt ránk. Nem szoktam név szerint megemlíteni a szállásainkat, de miután ez volt számomra az egyik kedvenc, most kivételt teszek. A Bethesda Hotel igazán kellemes, csendes helyén fekszik a városnak és csupán néhány percnyi sétára a metró megállójától, amivel aztán mindenhova eljuthatunk, amiért egy turista ebbe a városba érkezik. A szálloda szép szobái mellett a mai napig emlegetjük, milyen jót reggeliztünk ott, hiszen az igazán minden igényt kielégítő svédasztalról összeszedett finomságokat a szálloda kellemes kertjében volt lehetőségünk elfogyasztani. Imádtuk; akárcsak egész Washingtont, hiszen egy nagyon szép, tiszta és könnyen felfedezhető város.

Reggeli

     Az első rácsodálkozás a metróhoz érve ért minket, hisz az egész állomás olyan steril volt, hogy esküszöm, a földről lehetett volna enni. A napi jegyek megváltása után (ez tűnt a legcélszerűbbnek) beszálltunk a metróba, ahol következett az újabb meglepetés: a lábunk alatt szőnyeg (!) borította a metrótalajt. Apró dolgok ezek, de mi nem tudtuk szó nélkül hagyni (mint ahogy én még most, az emlékek felidézésekor sem – ja persze idekívánkozik Chevy Chase befogható wifije is!).

Metróállomás

És a kedvenc, búcsúpuszis táblám :)

     A metróból a Fehér Ház környéki megállóban szálltunk ki és odasétáltunk a legközelebbi (ami valójában baromi távoli!) ponthoz, ahonnan a mindenkori amerikai államelnök rezidenciája megtekinthető. Hát életérzés ez is! És tényleg fehér és a tetején tényleg ott a mesterlövész no meg az elkerítő kerítés előtt a kismillió fotózkodó távol-keleti, de az a lényeg, hogy mi is!  

Fehér Ház - egy jó objektívvel...

Fehér Ház - objektíven :)

     A Fehér Ház után a város felfedezése tulajdonképpen gyerekjáték, hiszen a cerka (=Washington Monument) irányába tartva hamarosan a National Mall & Memorial Parks területén találjuk magunkat, ahol abszolút turistabarát módon minden további látnivaló együtt van és ingyenes. Attól, hogy a térképen ez egy térnek tűnik, becsapós a dolog, hiszen a tér hatalmas nagy, több kilométeresek a távolságok és miután telis-tele van látnivalóval, a bebarangolása jócskán időigényes és valljuk be, fárasztó is. Mi a II. világháborús emlékműnél kezdtünk, ahol külön öröm volt számomra, hogy ahányan vagyunk, annyi félék (bár ez azért részben generációs, részben szerelmi dolog…). Ameddig apukám a videózással és anyukám a fotózással bíbelődött, a fiúk pedig egy árnyas padon játszottak a telefonjaikon, én körbesétáltam és végigolvastam az igencsak megható feliratokat, amit a férjem türelmesen végigvárt. Hiába, szeretem érezni a történelmet…

Washington Monument - az irányjelző

II. világháborús emlékmű

Érdemes, legalábbis én szeretem végigolvasgatni a feliratokat 

     Ettől az emlékműtől a „teret” körülölelő végeláthatatlan, hatalmas fáktól árnyas és rengeteg mókustól vidám sétány egy szakaszán átsétáltunk egy (illetve sok) másik emlékműhöz. A Vietnámi veteránok emlékműve először lélegzetelállító, aztán torokszorító, de belőlem bizony a könnyek is előtörtek. Elmesélem. Egy hatalmas, de ameddig a szem ellát akkora márványfal ez, melybe a vietnámi háborúban elesett amerikaiak nevét vésték kronológiai sorrendben – ez a lélegzetelállító rész. Aztán a fal tövébe letett elszáradt vagy épp friss virágok, odatámasztott fotók, gyerekrajzok, szerelmeslevelek láttán bizony ember legyen a talpán, aki nem érzékenyül legalább egy kicsit el… De ügyesen az eget kémlelve meg a gondolatainkat elterelve talán még megúszhatóak a kicsorduló könnyek. Viszont amikor a több mint 58 000 nevet bogarászva felfedezi az ember a cseppet sem szokványos saját családnevét (Hudák), na ott eltörik a mécses… Megrendítő és még most is megható élmény…

Vietnámi veteránok emlékműve - végtelennek tűnő márványfalba vésett névsor az áldozatokról

A márványfal egy kis részlete

A soha el nem múló remény és szeretet <3

És a döbbenet :(((

     A Lincoln-emlékműhöz érve tulajdonképpen elérkezünk a Mall egyik, földrajzilag nyugati végébe, ahonnan a polgárháborús idők elnöke, Abraham Lincoln hatalmas, 6 méter magas márványszobra néz komoran a tér másik végében álló, távoli Capitoliumra. Az elnök egy széken ül a panteonszerű (vagy nemcsak -szerű) fehér épületben, amelyhez hosszú lépcsősor vezet fel. Mögötte két ismert beszédéből olvasható idézet, előtere pedig számos fontos és híres beszédnek adott már helyet, melyek közül a leghíresebb Martin Luther King 1966-os I have a dream / Van egy álmom… beszéde, ha a történelmet nézzük, de nekem ott állva momentán Forrest Gump jutott eszembe, ahogy a szökőkúton keresztül rohan feléje az ő Jennyje (https://www.youtube.com/watch?v=zfj4OB92MXc – és már megint ezek a fránya könnyek…). Nagyon Washington ez a hely…

Lincoln-emlékmű

Abraham Lincoln a társaságunkban

National Mall, Washington DC

     A tér túl oldalán visszaindulva, nagyjából a vietnami emlékművel szemben található a koreai háború hőseinek emléket állító alkotás, amely kevésbé megindító, ám annál szemléletesebb, hiszen gyakorlatilag életnagyságú, kővé vált katonák alkotják. Elgondolkodtató a katonák arcát nézve az itt olvasható felirat: Freedom is not free... Ott jártunkkor épp koszorúzás zajlott, méghozzá katonai tiszteletadás mellett. Számtalan ország diplomáciai képviselete sorakozott, hogy eljátsszák a himnuszukat és elmondjanak egy rövid beszédet. Vártunk egy ideig, hátha a magyar himnusz is felcsendül, de aztán ideje volt továbbindulni.

Emlékmű a koreai háború áldozatainak emlékére

Koszorúzási ünnepség

       Egy nagyobb kitérővel Martin Luther King, Roosevelt és Thomas Jefferson emlékműveit is megnézhettük volna, de mi tovább haladtunk egyenesen a Mall menti sétányon és visszaértünk a nagyjából a közepén található Washingon-emlékműhöz, ahonnan indultunk. A 170 méter magas, alumínium piramisban végződő márvány és gránitoszlop (obeliszk) az első elnök tiszteletére épült és ingyenesen látogatható. Érdekessége, hogy a városrendezési terv főszereplője, ha úgy tetszik fő mércéje, hiszen nem épülhet nála magasabb épület (és már meg is van a magyarázat, miért nincsenek felhőkarcolók az amerikai fővárosban). Mivel a Fehér Háztól a Washington Monumentet megcélozva indultunk meg, annak az ablakából is épp ezt látja 1800, vagyis John Adams óta a mindenkori amerikai elnök, ami természetesen azt is jelenti, hogy búcsúzóul még egyszer integethettünk Trumpnak.                

Az első elnök, George Washington emlékműve, mely egyben a szintén róla elnevezett város mindenkori legmagasabb építménye           

     A Washington Monument és a Capitolium közti szakasz tele van tűzdelve a Smithsonian Intézet izgalmasabbnál izgalmasabb múzeumaival, amik ráadásul mind ingyenesen látogathatóak (itt azért elbizonytalanodtam, hogy Washingtonra lehet, hogy több napot tervezhettem volna, bár az is igaz, hogy a múzeumról múzeumra járkálást azért hamar megunta volna a banda). Felsorolni is sok lenne, hogy a tematikáját (és nyilván nem a színvonalát!) tekintve átlagos történelmi és művészeti kiállítások mellett mi mindennek van még múzeuma és miután az egyik színvonalasabb, mint a másik, a múzeumlátogatás (messze nem csak azért, mert ingyen van) kifejezetten ajánlott. A gyerekek az Éjszaka a múzeumban 2. miatt leginkább a természettudományi múzeumba vágytak, de sajnos olyan hosszú sor állt előtte, hogy nem jutottunk be (nesze neked ingyenesség). A másik kiszemelt múzeum a National Air and Space Museum volt, ahol a repülés történetét mutatják be az első próbálkozásoktól az űrkorszakig a világ legnagyobb repülő és űrrepülő gyűjteményével. Itt is sorba kellett állnunk, de egy apró trükkel a fiúk tovább nézelődhettek, hiszen táska nélkül egy külön sorban egész gyorsan be lehet jutni, így ők ott előrementek. Tematikus termekbe rendezve rendkívül sok érdekesség található itt még a női szemnek is, hiszen azért élőben látni a tankönyvekből ismert Wright fivérek és Lindbergh eredeti repülőgépeit, az Apollo11 parancsnoki modulját (ebből lépett ki Neil Armstrong a Holdra és mondta, hogy „Kis lépés ez az embernek…”), a világháború repülőgépeit vagy épp atomrakétákat igazán nem mindennapi. Órákig (de túlzás nélkül, akár napokig is!) el lehet nézelődni, olvasgatni, beülni ebbe-abba, sőt számos interaktív része is van a kiállításnak meg van akárhány D-s mozi és természetesen shop is, ahol akár az első szkafanderünket is beszerezhetjük.

A világhírű és -színvonalú Smithsonian Intézet központi épülete

National Air and Space Museum

Megelevenedik a repüléstörténelem - itt éppen a Wright fivérek eredeti repülőgépe alatt állnak a Pölös fivérek  

     Tovább sétálva elérkeztünk a Mall keleti végéhez, ahol az amerikai törvényhozás épülete, a Capitolium áll. Gyönyörű szép, ha rangsorolni kell a legszebb épület, amelynek alapkövét 1793-ban maga Washington elnök tette le, és amelynek lépcsőjén a beiktatásra kerülő amerikai elnökök szokták letenni az esküjüket – ha máshonnan nem, innen ismerős lehet. A belépés ide is ingyenes. Komplett város ez a városban, hiszen földalatti folyosón át lehet menni például a világ legnagyobb könyvtárába, a Kongresszusi Könyvtárba, de még saját metrója is van, amit csak az ott dolgozók használhatnak. Megható tudni, hogy a Capitoliumban egyetlen külföldi politikusnak van szobra: Kossuth Lajosnak.                

Capitolium

     Innen elsétáltunk az elvileg közeli (gyakorlatilag azt hittük, sose érünk oda…) metrómegállóba és átmetróztunk a washingtoni napunk utolsó állomására, Arlingtonba. A városrész ugyanezt a nevet viselő, hatalmas (200 holdnyi) temetője ingyenesen látogatható, de a látogatói központtól induló fizetős shuttle bus nélkül tulajdonképpen - időbeni és fizikai korlátok miatt – sajnos bejárhatatlan. Sajnos, hiszen több mint 300 000 katona alussza itt az örök álmát... Megannyi egyforma hófehér kis kő szép sorban a makulátlan zöld gyepben – ismerős lehet a Hair című film utolsó képkockáiból, de ezt látni és érezni kell…

...

...

...

...

...

     A shuttle bus több helyen megáll, melyek közül mi elsőként a Kennedy síroknál szálltunk le, ahol a merénylet áldozatává vált John F. Kennedy elnök, illetve a családja nyugszik.

John F. Kennedy

     A következő busszal az Ismeretlen Katona Sírjához mentünk tovább, ami a félóránként itt zajló, lenyűgöző őrségváltás miatt tényleg érdekes. Persze nekünk sikerült még érdekesebbé tenni, hiszen itt fedeztük fel, hogy elhagytuk a nap során vásárolt cuccainkat rejtő pakkot… A saját kétségbeesésünkön túl tudtuk, hogy egy őrizetlenül hagyott csomag mekkora gondot fog okozni Amerikában, így azonnal szóltunk az egyébként mindenhol jelen lévő rendőröknek, akik láss csodát, azonnal autóba pattantak és elindultak a mi korábbi útvonalunkon a csomag megkeresésére. A csomag meglett, sőt minden túlzás nélkül még a police officerek örültek, hogy segíthettek és ráadásul még az őrségváltást se késtük le.

Itt található az Ismeretlen Katona Sírja

Őrségváltás

     Közeledett a záróra, így a sírkertben kanyargó buszról már csak az Arlington-háznál szálltunk le, ami tulajdonképpen felejthető (OK, teljesen felesleges) program, viszont gyönyörű kilátás nyílik innen Washingtonra. Tényleg gyönyörű és így végignézni még egyszer mindent, ahol jártunk, igazán tökéletes zárása a napnak.

Kilátás az Arlington-házból - méltó búcsú Washingtontól

     A temetőtől visszametróztunk a szállodánkhoz, majd megindultunk ebből a csodálatos és méltán fővárosból sok-sok újabb kalandért az amishokhoz. Folyt. köv.

PhD

(Előző  rész: http://phdazeletrol.blog.hu/2017/08/23/amerikai_vakacio_ujratoltve_782)

     A hétfő délutáni érkezéshez képest picit fájó szívvel állapítottuk meg pénteken reggel, hogy bizony az utolsó teljes egészében New Yorki napra ébredtünk. Bár az Atlanti-óceánban fürdeni nem (pontosabban nem itt) terveztünk, a Central Parkhoz viszonylag közeli szállásunktól körülbelül egy órányi metróútra lévő Coney Island meglátogatását azért napirendre tűztük. Ez tulajdonképpen egy híres üdülőhely Brooklyn déli csücskében igazi homokos beach-csel (hű, de hülyén néz ki ez, pedig így helyes – legalábbis nyelvtanilag), vidámparkkal, szórakozóhelyekkel, boltokkal, ahol a New Yorkiak minden bizonnyal az év egyéb 364 napján pihennek. Ott jártunkkor ugyanis az történt, hogy néhány hozzánk hasonlóan felkészült turistán kívül ott bizony nem volt senki. Elnézve az ütött-kopott környéket nekem nagyon úgy tűnt, hogy Coney Island szebb napokat is megélt, s miután a vidámpark is csupán délben nyitott, az sem kapott az elvarázslásunkra esélyt. Különleges hangulatú hely, de amiben nincs élet (legalábbis 2017. június 23-dikán délelőtt nem volt), abból viszonylag gyorsan elég.

Coney Island

Vidámpark - annyira nem bánom, hogy zárva volt...

Óceánpart - akadtak üres helyek a törölközőnek :P

Elég kihalt, de legalább nem jöttek bele a képbe!

Mondom én, hogy kihalt...

     A metróról, mely nem kevésbé volt kihalt, mint a vidék (ennek köszönhetem életem első sikeres húzódzkodó élményét - hiszen az üres metrószerelvényben nem csak a gyerek szaladgál és játszik…) Chinatownban szálltunk le, ahol viszont akkora tömeg volt, hogy rögtön tudtuk, hogy aznap Coney Island helyett idejött mindenki. Érdekesek ezek a világ nagyvárosaiban fellelhető kínai városrészek – nem jártam még Kínában, de ilyenkor hajlamos vagyok azt hinni, hogy mégis. Elképesztő, hogy minden, de minden mennyire kínai, s naná, hogy az aranyártól olcsóbban itt sikerült végre a „kötelező” hűtőmágneseket is beszerezni!

Welcome to Chinatown 

Ki szavaz arra, hogy ez New York?

Kici occó :))) 

Azért sokat segít az "M"!

     Továbbmetrózva megnéztük a Grand Central Stationt, ami a világ legforgalmasabb és legnagyobb vasúti pályaudvara (48 peron, 75 vágány, amelyek a hely szűke miatt a föld alatt vannak), bár az egész inkább egy nagy vásárcsarnokra emlékeztet, ami ráadásul a számtalan itt játszódó filmjelenetnek, illetve a flashmob őrületnek köszönhetően abszolút és jogosan ismerős lehet. Érdemes felsétálni a galériára és hagyni, hogy a hangyaként áramló emberek látványa és energiája magával ragadjon egy kicsit – állítólag ez az állomás négyszer annyi utast mozgat meg naponta, mint a Kennedy repülőtér (!), sőt rendkívül gyakori a szellemészlelés is (ezek szerint ők is vonattal járnak...). Mivel az információs pult feletti kb. 20 millió dollárt érő gyönyörű antik óra mindössze 1 másodpercet késik 1,4 millió évente, igazán érdemes itt beállítani a saját karóránkat (de aki magánál hordja a falit vagy a láncos tornyost, annak persze azt is). Az üvegek, lámpák, festmények, mennyezeti csillagképek végigbogarászása után érdemes kipróbálni a valóban működő Suttogó Csarnokot is, de az állomásnak van sok egyéb érdekes része is, például – és most tessék kapaszkodni – a teniszpálya, aminek a kiépítése ráadásul egy magyar nevéhez fűződik (Gazdag Géza), akitől aztán maga Donald Trump vette meg. Hogy mik vannak?! Órákig gépelhetném az épülethez kapcsolódó érdekesebbnél érdekesebb adatokat és történeteket, melyekre én is zömmel a neten bukkantam, de mivel az elmélyülés bárki előtt nyitott terep, inkább visszatérek a személyes kalandjaink mesélésére.

Grand Central Station - tuti ismerős!

A híres és pontos és drága óra

     A központi pályaudvarból teljesen véletlenül a csodaszép Chrysler Buildingen keresztül jutottunk ki az utcára, ami egyébként a szó klasszikus értelmében nem látogatható. Sokan megállapították már, hogy szerintük ez a legszebb felhőkarcoló New Yorkban- bevallom, én is közéjük tartozom. Innen a Rockefeller Center környékére mentünk tovább, ahova előre megvett, adott időpontra szóló jegyünk volt, így jobbnak láttuk, ha arrafelé vagyunk, mintha rohanni kellene valahonnan, ne adj Isten ne érnénk oda ebben a hatalmas, nyüzsgő városban. A környék és kétségkívül New York egyik legszebb épülete a Szent Patrik Székesegyház – már meg sem lepődünk, hogy a maga nemében megint a legnagyobb és legismertebb. Gyorsan megjegyeztem, hogy akkor nyitotta meg a kapuit, amikor Szegeden a nagy árvíz pusztított, amit meg onnan tudok, hogy pont 100 évre rá születtem, no de nem matekozok tovább (1879). A katedrális épülete kívül-belül szemet gyönyörködtető. Kívülről alapvetően a hatalmas környező épületek közé ékelődése döbbenetes, belülről pedig önmaga hatalmassága és az embert magával ragadó érzések. Persze mosolyt csalni Amerika még itt is tudott az arcunkra: a digitális vendégkönyv még elfogadható haladás a korral, no de a szenteltvíz automata??

A lenyűgöző Szent Patrik Székesegyház

Szent Patrik Székesegyház - a kisfiam, Nándika tolmácsolásában! 

<3

Digitális vendégkönyv 

Két kisfiú Magyarországról <3

Tessék, lássék: sz-e-n-t-e-l-t-v-í-z a-u-t-o-m-a-t-a!

     No és az milyen, hogy a templommal szinte szemben egy hatalmas, szexi fehérneműbolt (=Victoria’s Secret) van? Járkálhat szegény hívő asszony a két épület közt oda-vissza… Kivéve engem, mert bár engedtem a csábításnak és bementem, mégsem vettem semmit (kivételesen) mégis most hoztam a legtöbbet magammal (tiszta magyar népmese – galamb ajándékba, megvan?). Történt ugyanis, hogy a legfelső szinten a Victoria’s Secret híres divatbemutatóiról volt egy kiállítás berendezve – történet, eredeti ruhák, szárnyak, minden!

Ahhhhhhhh...

Fantasztikus volt ezeket látni, tanulmányozni, lopva megérinteni...

VS <3

     Az őr volt annyira cuki, hogy megmutatta azt a szobát is, ahol a lányok a kifutóra lépés előtti perceket töltik, illetve kinyitotta nekünk a VIP toalettet (nem vagyok wc mániás még mindig!), ami… hát… keresem a szavakat… de… nem találom… mutatom:

Ez egy toalett / mosdó / WC!!!

Lehet, hogy az otthoni egy "kis" felújításra szorul...

     Szóval a magyar falusi pottyantóshoz képest van némi különbség. Szégyen, nem szégyen, még wc papírt is téptem emlékbe… Azt hiszem, az olvasónak nincs több kérdése… Anyuka örömködése után a közeli, többemeletes LEGO boltba mentünk ami, már rezzenéstelen arccal fogadja mindenki, hogy megint a világ egyik legnagyobbja. Vásárolni nem akartunk (gyakran elkeserít, hogy milyen gyorsan felnőnek a gyerekeink – na de van, amikor nem!), de körbenéztük a mindenféle LEGO építményeket, többek közt a LEGO-ból felépített Rockefeller Centert, aminek tulajdonképpen már az ominózus LEGO bolt is a része. Ez nekem csak ott esett le, hogy a Rockefeller Center nem csak egy felhőkarcoló, hanem több épület együttese (hisz végül is nem Rockefeller Building, hanem Center, jó reggelt…), méghozzá mint megtudtuk, (nem fogod elhinni…) a világ legnagyobb magánkézben lévő üzleti és szórakoztató komplexuma. New Yorkban ez a belváros központja, itt szokott állni a város híres karácsonyfája, de itt van az NBC tévéstúdiója is (naná, hogy forgatásba is csöppentünk). Az épület előtti téren áll Prometheus aranyszínű szobra, ami ott jártunkkor egész eltörpült, hisz fölé magasodott a Seated Ballerina, ami egy elképesztően nagy lufinak tűnt és utólag utána olvasva tudtuk meg, hogy valóban az is - Jeff Koons különleges „szobra” a nyár végéig ücsörgött ott méghozzá a kiváló fotótémán (értsd: selfie, selfie, selfie) túl alapvetően jótékony céllal.

Rockefeller Center

Amerikában egy lufi is lehet műalkotás!

Radio City Hall

NBC

Shooting

     A Rockefeller Centerbe késő délután mentünk fel a már meg sem kottyanó biztonsági ellenőrzést követően gyakorlatilag gördülékenyen. Szerettük volna a várost nappali és éjszakai pompájában is látni, hiszen az utolsó esténk lévén méltó módon akartunk tőle elbúcsúzni. Nem tudom nem felidézni, hogy míg az eső a New Yorkba érkezésünkkor is esett, most egyfajta búcsúkönnyekként ismét eleredt. Emiatt hatalmas tömeg alakult ki az épület tetejének zárt részében, úgyhogy biztonsági okokból folyamatosan tereltek el mindenkit. Illetve majdnem mindenkit egyetlen magyar család kivételével – ezúton is köszönjük, hogy ennyire szimpatikusak voltunk nekik!

A világhírű kép, amely a Rockefeller Center épülésekor készült

A kevésbé világhírű, de kedvenc kép :)

A Rockefeller Center tetején

Íme a bizonyíték

A túloldalon a Central Park

Alkonyat, eső, vadregény...

Viszlát, de hogy te is értsd: See you later, New York!

     Az eső kitartóan esett, így az utolsó reggelre tervezett bakancslistás programot, miszerint búcsúzóul futok egyet a Central Parkban, nem sikerült megvalósítanom (szóval muszáj lesz visszatérnem!).  A 12 bőröndös banda így a szállodából való kijelentkezés után egyenesen egy Broadway menti autókölcsönzőbe zsonglőrködte el magát (elég szürreális élmény volt a híres színházak közt így), ahol átvettük az előzetesen lefoglalt autóinkat. A mi autónk pontosan az elképzeléseink szerinti volt (Dodge Grand Caravan), de muszáj elmesélnem, hogy a szüleim számára bérelt legkisebb kategóriás és méretű, gyakorlatilag a 7 személyes mellé bérelt pótautó egy méretes Ford Edge Titanium személyében érkezett. Hát ilyen ez az amerikai lépték - Trabant meg különben sem volt készleten… A rácsodálkozás és az ismerkedés az autók működésével elnevezésű gyorstalpaló tanfolyam után délre vettük az irányt, de ez már egy másik történet...

Folyt.köv.

PhD

(Előző rész: http://phdazeletrol.blog.hu/2017/08/12/amerikai_vakacio_ujratoltve_944)

     New York kapcsán egy nagy álmom volt, ez pedig a Central Park igazi megélése. Lehet, hogy furán hangzik, pedig semmi extra: csupán szerettem volna nem berohan, fotó, kirohan módon kipipálni, hanem ráérősen bebarangolni, ahol tetszik leheverni, nézni az arra sétálókat, az úszkáló kacsákat, hallgatni a zenészeket, enni egy hot-dogot, amikor megéhezek… S láss csodát, így is lett (naná, hisz ugyebár 95%-om volt a tervezésben…). A Central Parkról egyetlenegy dolgot kell tudni: h-a-t-a-l-m-a-s (tudom, kicsit sokat ismétlem ezt a szót, de ha egyszer New Yorkban minden az?!). Úgy képzeld el, hogy akkora, hogy nem tudod elképzelni! : ))) És ezt nem viccnek szántam, de beszéljenek helyettem a tények: 341hektár, 60 (!) háztömbnyi hossz, 6 metrómegállónyi távolság. Na, igazam volt vagy igazam? Egy teljes napunk volt rá, de persze a töredékére is kevés lett... Sok-sok ajánlást olvasva és jó tanácsot megfogadva a parkba mi (is) a Dakota-ház felől érkeztünk - itt élt John Lennon és ez előtt lőtte le egy rajongója 1980-ban (hátborzongató, hogy épp olyan fiatalon, mint ahány éves most „a zuram”).

Dakota-ház

     A parkba lépve szinte azonnal a Strawberry Fieldsnél találtuk magunkat, amit annak ellenére, hogy nincs kitáblázva, elég könnyű megtalálni, mert mindig zenél ott valaki – természetesen John Lennon/Beatles melódiákat. Ez tulajdonképpen egy kis könnycsepp alakú kert a közepén egy fekete-fehér „Imagine” mozaikkal – nem az én korosztályom zenéje volt ez, de a felcsendülő Imagine-t meghallani és így hallgatni mégis ámulatba ejtett. Na persze, hogy innen sem akaródzott tovább menni… Engem végül egy csodaszép hintó vonzott mágnesként el, hogy megérdeklődjem a sétakocsikázás tudnivalóit, de gyorsan kiderült, hogy hat fő az érvényes szabályok szerint nem ülhet rá fel egyszerre (mint ahogy az összes többi parkbéli hintóra sem). Szomorkodni viszont nem volt egyetlen percem, sőt pillanatom se, mert a kocsis répákat nyomott a kezembe, hogy nyugodtan etessem meg a lovakat, az is igazán jó móka. Erre persze rögtön rávágtam, hogy pont most, amikor se család, se a gyerekek és még a telefonom sincs nálam, hogy megörökítsem ezt? A bölcs válasz így hangzott: a lehető legjobbkor ahhoz, hogy semmi mással ne foglalkozz, csak élvezd a pillanatot. S milyen igaza volt…

Imagine

     Hintó híján tehát gyalog vettük nyakunkba a parkot, amiben nagy segítségünkre volt az ott beszerezhető, ingyenes térkép. Vannak információs bódék, ahol kérhető, meg osztogatják is több helyen, de a mienk speciel a parkrendezők kocsijának kesztyűtartójából sietett a segítségünkre, bár hozzáteszem, nyilvánvalóan van on-line letölthető verzió is, de én még az a –talán utolsó – generáció vagyok, aki a hagyományos térkép forgatását, hajtogatását, bogarászását sokkal jobban szereti és valahogy jobban is hisz neki. Körbesétáltuk a rendkívül kreatív módon elnevezett „The Lake” nevű tavat, amely önmagában is gyönyörű, hát még a mögötte kikandikáló manhattani panorámával jegyben járva. Annyira New York és annyira hihetetlen, amikor ott vagy (és nem egy 1000 darabos kirakó felett görnyedve tárul eléd szép lassan mindez, mint elém megannyiszor gyerekkoromban…).

THE LAKE - kiérdemli, hogy így, csupa nagy betűvel...

Még mindig A tó

Családi foTÓ

     A Tó-tó, szóval a The Lake azért is érdekes, mert fölötte ível a számos filmjelenet helyszínéül szolgáló Bow Bridge…  Nos, ez az a pont, ahol a beszámolóm írása órákra, pontosabban napokra megakadt, hiszen egy-két itt játszódó filmcím kedvéért fellátogattam a világhálóra és csak úgy sodródtam jól esően a Central Parkban játszódó filmjelenetek árjával. Hogy a Bow Bridge-nél maradjak, láthatjuk például a bűbájos Bűbájban vagy a Boldogító talánban, de hogy egy pasisat is mondjak, a Pókember 3. részében is. Ha nem szűkítjük le erre az egy hídra, akkor egyébként szinte végeláthatatlan a Central Parkbéli filmek listája (több mint 350 filmet forgattak itt, mellyel listavezető forgatási helyszín az egész világon): Reszkessetek betörők 2, Szex és New York, Álmomban már láttalak, Hirtelen 30, 27 idegen igen, Szerelem a végzeten, Apafej, Barátság extrákkal; pasiknak többek közt a Szellemirtók, a Leon, a profi, a Bosszúállók, az Éjszaka a múzeumban; a régebbiek közül pedig például a Kramer kontra Kramer, a Hair vagy az Álom luxuskivitelben (bár most, hogy így belegondolok, lassan a Reszkessetek betörők is inkább ez a kategória…).

Bow Bridge

Picit távolabbról gyönyörködve a hídban festők közt ülve utcazenére 

     A Bethesda terasz és szökőkút volt a sétánk következő állomása, ami néhány előző mellett a Váltságdíj, az Elpuskázva, a Szép kis nap vagy épp a Stuart Little 2 filmekben tűnik fel.

A gyönyörű Bethesda terasz
Galambitató

     Aztán továbbmentünk a csónakház felé, ahol az aznapi ebédet terveztük, de olyan sokan voltak, hogy csak a bár résznél kaptunk helyet, ott is hatan két asztalhoz leültetve, így úgy döntöttünk, hogy életérzés meg híres hot-dog & sült krumpli kombó ide vagy oda, keresünk inkább más helyet. A közelben lévő Conservatory Water partján meg is leltük a tökéleteset: Le Pain Quotidien – a hot-dogtól a limonádéig van itt és friss, organikus, egészséges minden, és lévén hogy finom is, nemcsak nekem jött be. A jóleső falatok majszolása közben klassz kilátásunk volt a teraszról a tóra, amin sok kis vitorlás hajómodell úszkált, amik bérelhetőek és távirányítóval vezérelhetőek. Igazán hangulatos hely.

Conservatory Water

Organikus ebéd kilátással

     Az ebédszünet után meglátogattuk a közeli Alice Csodaországban szobrot, majd Andersent, akinél egy kis tábla megint eszünkbe juttatja a 2001. szeptember 11-i merényletet, hisz a szobor az árván maradt gyerekek előtt tiszteleg.

Alice és Milán Csodaországban

Milán Andersen ölében

:( 

     Jócskán benne járva már a délutánban, megindultunk „kifelé” a The Mall nevű sétányon, ami inkább csak menetirányt jelentett, hiszen a tényleges távozásunkra csupán órák múlva került sor. Élveztük ezt a sétát (is), hisz lépten-nyomon zenélt, festett, árult valaki, így unatkozni azt nem lehetett. A fiúknak az a srác tetszett nagyon, aki mindenféle üres festékes vödrökön bármilyen bemondott és gyorsan letöltött zenére rögtönzött egy elképesztő dobszólót. Tényleg zseniális volt. Engem megint a padok kötöttek le, hisz mint azt 2 éve San Franciscóban felfedeztem, tele voltak kis réztáblákra írt üzenetekkel. A nagy olvasgatás közben aztán megszólított egy kedves idős bácsi, mert tetszett neki, hogy van, aki ilyen alaposan végigtanulmányozza a szövegeket. Elmondta, hogy hosszú éveken át volt itt parkőr, így kérdezzek nyugodtan, szívesen elmeséli, amire emlékszik. Hirtelen magamnak is olyan filmérzésem lett, mégpedig Iris esete az idős szomszéd bácsival az egyik kedvenc filmemben, a Holidayben. Megkérdezte, hogy szeretnék-e én is egy saját padot a Central Parkban, hisz tízezer dollárért (!) megtehetem. Mondtam neki, hogy megtisztelő, hogy kinézi ezt belőlem, mire annyit felelt: „-Viccelsz? Kettőt is kinéztem belőled!” Máris megszerettem. Elmondta, hogy a parkban található 9000 pad körülbelül felének van már örökbefogadó tulajdonosa, amit a rajtuk található kis tábla jelez, s hogy ez az egész kezdeményezés onnan jött, hogy muszáj volt bevételt szerezni valahonnan/valahogyan a park fenntartási költségeihez. Kérdezte, hogy van-e már kedvenc padom, mert neki kettő is van. Az egyikre az van írva, hogy ezen a helyen kérte meg xy z kezét. A mellette levő a másik kedvence, amin ez áll: ezen a helyen mondott z igent. Bár a 341 hektáron nem volt szerencsém megtalálni ezeket a padokat, mégis ezek lettek az én kedvenceim is.

The Mall

     A Sheep Meadow vagy másik nevén Great Lawn egy hatalmas zöld terület a park déli részében, s ez az, ahogy elképeltem a parkot, amint a New Yorkiak kivonulnak és élvezik azt. Kismillióan ülnek a füvön, beszélgetnek, esznek barna papírzacskókból meg műanyag dobozokból, isznak papírhengeres Starbucks poharakból, mások olvasnak, napoznak, különféle labdajátékokat játszanak. Persze a lelki szemeim előtt sok volt a futó meg az elsuhanó bicajos és görkoris – ők is ott vannak s szűnni nem akaró módon szelik mindenfelé a park útjait.

Sheep Meadow / Great Lawn

Gyorsan ment a vegyülés...

Futók, bicajosok, görkorisok mindenfelé, no meg a kutyasétáltatók :)

     A „The Pond”, egy újabb tó nevű tó már egész a park déli szélénél. E mellett található a híres jégpálya (természetesen csak télen üzemel, ilyenkor apróbb gyermekeket megcélzó vidámpark), illetve erre van az állatkert is. Mi ezek egyikébe sem mentünk be, inkább megkerestük búcsúzóul a Reszkessetek betörős galambos nénis hidat, a Gapstaw Bridge-et. Különleges érzés megpillantani…

Central Park dél - a távolban már a Plaza Hotel

Gapstaw Bridge

     A Reszkessetek betörők vonalon tovább haladva a parkból az annak a délkeleti sarkánál lévő Plaza Hotelhez/-be mentünk. Viszonylag gyorsan megnézhető, ami megnézhető, illetve ez egy újabb kifogástalan vécézési lehetőség (félreértés ne essék, nem vagyok budimániás, csak igyekszem a remélhetőleg szórakoztató irományt hasznos – és adja az Isten, hogy minél több olvasó hasznosítsa is! - információkkal ellátni).

 Plaza Hotel - "Nincs itt Kevin, nincs itt Kevin, nincs itt Kevin..."

Itt volt Kevin, itt volt Kevin, itt volt Kevin! 

     Bevallom töredelmesen, hogy a „kis”fiaimat a Plaza Hotelnél a szemközti gigantikus Apple bolt sokkal inkább lázba hozta. Amióta tudták, hogy Amerikába megyünk, azóta gyűjtötték a szülinapi-, névnapi-, karácsonyi-, locsoló- és zsebpénzt, no meg a judo versenyekért kapott pénzdíjakat (ebben a korban még hivatalosan persze nincs ilyen, de tőlünk egy helyezéstől függő összeget mindig kapnak), hogy itt vásárolhassanak. Szóval betértünk az Apple boltba, ahogy az a nagy könyvben, akarom mondani útitervben meg volt írva, aztán olyat éltünk át, amit még soha. Az eladó srác azt mondta, eszünk ágában ne legyen itt megvenni a dolgokat, és ha ez nem lenne elég, ki is guglizta nekünk, melyik áhított kütyü hol a legolcsóbb, de olyan szinten, hogy van-e nekik a fiúk által megálmodott színekből készleten, sőt még abban is segített, hogy jutunk oda a legegyszerűbben. Csak ámultam és bámultam, akárcsak ő rám, mint borjú az új kapura, amikor azt találtam mondani neki, hogy a legszimpatikusabb eladó, akivel valaha találkoztam. Azt mondta, hogy itt nem az a fő üzletpolitika, hogy bármit is eladjanak, hanem hogy érezd az Apple-nél jól magad, hiszen végül úgyis megveszed a dolgokat és az Apple-nek teljesen mindegy, hogy melyik boltban. Az Apple-nek az a nem mindegy, hogy rájuk gondolva a cégről milyen véleménnyel vagy, mit mondasz/írsz (jelen!) róluk másoknak vagy egyáltalán akarsz-e hozzájuk tartozni. Hát kérem ez valóban üzletpolitika! Nem az első és nem az utolsó, amiből lehetne/kellene tanulni…

Ahol maga az eladó beszélt le minket a vásárlásról... :)))

     Az utunkba tehát került egy kis vargabetű, és mielőtt a Central Park mellett végigfutó Fifth Avenue Museum Mile szakaszához mentünk volna, ahogy eredetileg terveztük, elmetróztunk az álomkütyükért az egyik Best Buyba. A sikeres, „jobb, mint egy karácsony” küldetést követően visszatértünk a híres Ötödik sugárútra, ahol, ha már így alakult, megnéztük a New York Public Libraryt, azaz a Közkönyvtárat, ami azon túl, hogy a világ egyik legszebb könyvtára, a Szex és New York elsőre meghiúsult esküvőjének a helyszíne is. Sajnos annak ellenére, hogy egy mezei hétköznapot írtunk, be volt zárva, így nem tudtunk bemenni, pedig jó lett volna a hatalmas olvasótermet meg a híres festményeket, köztük egy Munkácsyt is megcsodálni (na meg ingyen wifizni : )) )

A Fifth Avenue és a Chrysler Building  

New York Public Library - kint rekedve, de legalább férjhez menve... :P

     Visszatérve az eredeti útitervhez átmetróztunk a Museum Mile környékére, ahol szintén csupán kívülről megcsodáltuk a Metropolitant és a Guggenheim Múzeumot (ez két gyerekkel vagy más megközelítésben 4 pasival eredetileg is így volt tervezve).

Guggenheim Múzeum gyerekkel/pasikkal

MET

     Vacsorázni a közeli Panera Breadbe mentünk, amit azért írok le név szerint, mert miután itt mindenki talált a fogához és az életmódjához valót, kint létünk alatt meglehetősen sokat ettünk ennek a láncolatnak az éttermeiben és meleg szívvel ajánlom mindenkinek. Apropó, meleg! Mármint nem nevet, a szó klasszikus értelmében vett magas hőmérséklet, na szóval ez ide vagy oda, nyáron is mindig úgy érdemes készülni, mintha a tél bármelyik pillanatban beköszönthetne. Mert hát be is köszönt, csak nem havazás, hanem klímák formájában. Nem véletlenül jutott ez most eszembe, hiszen többek közt az imént említett Panera Breadből is dideregve jöttünk ki, sőt a klíma alatt ülő apukám esküszöm, már deresedett, hogy a szinte mindegyikünkön végigsöprő torokfájásról ne is beszéljek. Egy szónak is száz a vége, egy kardigán sosem árt, ha van nálunk még a legnagyobb kánikulában is - persze ha nincs, a fagyhalál közeli állapot gyorsan és remek ok lehet egy kis shoppingra (jelige: most tényleg nincs egy rongyom se : ))) ).

"Melegen" ajánlom (további infó a szövegben...)!

Folyt. köv.

PhD

(Előző rész: http://phdazeletrol.blog.hu/2017/08/01/amerikai_vakacio_ujratoltve)

     Másnap reggel (persze csak a svédasztalos kalóriatankolást követően) az egyik leghangulatosabb téren, a Washington Square Parkban kezdtük a napot - egyszerűen imádtuk. Hozzájárult ehhez a helyi (nem ér nevetni!!!) baba-mama klubszerűség, hiszen a parkbéli foglalkozást egy olyan zseniális énekes-gitáros művész vezette, hogy földbe gyökerezett a lábunk. Fantasztikus volt, amilyen önfeledt, sugárzó és nem utolsósorban fertőző boldogsággal zenélt – akármit is tartogatott még New York, tényleg nem akartunk továbbmenni. Hiszen ez Amerika, ilyenek az amerikaiak, don’t worry, be happy, megérkeztünk! 

Washington Square Park, a mi személyes kedvencünk

Ritka kellemes hely 

Csessz... akarom mondani csendélet

"One love, one heart, we're all out in the park together and we feel all right" yesssss 

     Jó néhány szám végighallgatása, -éneklése, -lötyögése után aztán persze annak rendje és módja szerint továbbindultunk, hiszen a Diadalív alatt átnézve már a Fifth Avenue és az Empire State Building csalogatott minket.

Annyira szép...

Washington Square Park - érdemes megjegyezni! 

A Diadalív mögött a csábító Empire State Building - ott, igen ő az, látjátok? 

     Mielőtt azonban engedtünk volna a csábításának, Greenwich Village filmekből is jól ismert, elegáns lakónegyedében sétáltunk egyet: hatalmas fák árnyékolta klinkertéglás sorházas utcák, ismerős ugye? Greenwich Village egyébként egy vidám, bohém negyed és sok a meleg  – példának okáért van konkrétan Gay nevű utca is, s ezzel el is mondtam mindent.

Greenwich Village ismerős utcái

Ismerős épületek

Különleges terek

Sokat mondó utcanevek :)

     Az Empire State Buildinghez közeledve betértünk még a Union Square nyüzsgő piacára, illetve igyekeztünk megtalálni a jópofa Flatiron Buildinget, ami a Broadway és a 5th Avenue sarkán lévő telekre épített elvékonyodó épület (pont olyan, mint egy vasaló talpa – innen a neve). Mókás volt, mert egyikőnk sem találta, én meg térképpel a kezemben mutogattam, hogy pedig valahol itt kell lennie, amikor is megfordultunk és ott tornyosult mögöttünk. De legalább meglett!

Union Square - termelői piac New York kellős közepén

Flatiron Building, ami belülről lehet csak igazán érdekes...

     A Flatiron Buildingtől már egyenesen az Empire State Buildinghez mentünk, amit New Yorkba készülve szintén mindannyian nagyon vártunk. A jegyeket előre megvettük az interneten, aminek annyi az érdekessége, hogy nem egy adott napra és időpontra érvényesek, hanem egy kiszemelt hétre (természetesen felhasználni azon belül csak egyszer lehet). Nem olcsó, de érdemes VIP-jegyeket venni, hiszen így a hosszas sorban állás helyett egy gyors biztonsági ellenőrzés után azonnal mehetünk is fel (és a végén ugyanígy azonnal le), s hát mondanom sem kell, hogy az idő egy turistának milyen értékes. A 443 méter magas ESB egy kívül-belül nagyon szép épület, bár kétségkívül és teljesen jogosan a tetejéről való kilátás miatt híres. Konkrétan a 86. emeletre lifteztünk fel, és ami itt a szemünk elé tárul, az valóban lélegzetelállító és felejthetetlen. New Yorkot „lent” nem lehet látni, hiszen hangyaként araszol az ember az épp aktuális számú utca hatalmas épületeinek árnyékában. New Yorkot „fent” lehet látni, itt dobban egy nagyot a szív és ismeri fel végre azt a várost, amit a filmekben legalább ezerszer látott és egész idáig hiába keresett. És amikor a szív mosolyogni kezd – na az az igazán különleges…            

Célegyenesben...

Megérkeztünk: The Empire State Building

Mennyi?

86 emelet magasság & az árnyékunk 

L-é-l-e-g-z-e-t-e-l-á-l-l-í-t-ó

New York tetejÉN

A távolban a Central Park (a közelben a család)

     Az Empire State Building nem viccel a szomszédok tekintetében sem, hiszen a közelben történetesen a világ legnagyobb áruháza, a Macy’s székel. A legnagyobbat kéretik szó szerint érteni: 1 teljes háztömbnyi áruház 9 emeleten többek közt például saját telefonkönyvvel. Bejárhatatlan (szerintem – pedig nem most kezdtem), de azért erre járva naná, hogy bemegy és kerül egyet az ember no meg nem elhanyagolható vonzerő a legalsó szinten található igényes toalett sem. Engem momentán jobban lázba hozott a szemközt található hatalmas Victoria’s Secret, ahol köszönhetően a már megkezdődött és igen komoly leárazásoknak bár sokat vásároltam, alig költöttem. Ha már a vásárlásnál tartunk, még előző nap jártunk a One World Trade Center közelében lévő Century21-ben, ami annak, aki ruhaneműket szeretne venni (és pasik nélkül érkezik…) igazán remek hely (a hitelesség kedvéért hozzáteszem, hogy a „jaj, ne mááár” után végül ők vásároltak a legtöbbet…).

Beugrani a sarki boltba itt egy kicsit mást jelent...

After Macy's

Victoria's Secret and Dóri's Happiness

Paparazzi fotó a Century21-ben

     A második New York-i napot a hatalmas neonreklámjainak köszönhetően világszerte ismert Times Square-en zártuk, ami okozott némi fejtörést, hiszen a szűk térnek két nagy ismerősnek tűnő része is van a várt egyetlen helyett (gugliztunk is ezerrel, hogy hogy is van ez). Kellemes csalódás volt, hogy bár sokan voltak, egyáltalán nem volt elviselhetetlen a tömeg még úgy sem, hogy a tér nagy része le volt zárva, hiszen éppen akkor jógáztak ott több ezren egyszerre. Az előzetes terveknek megfelelően nagyjából napnyugtakor érkeztünk, hogy láthassuk a teret még nappali és már esti fényben is, bár a koromsötét kivárásához már túl fáradt volt a csapat, ami a lábunkban lévő napi 20 körüli kilométert tekintve teljesen természetes. A Times Square szürkületben is meggyőzött minket – különleges és méltán népszerű hely. Na sok mindent nem lehet vele kezdeni, de libabőr nélkül az ott ácsorgást megúszni sem. Bakancslista moment…

Annyira Times Square...

10-ből 10 ember vágja rá helyesen szerte a világon, hogy NEW YORK <3 

Folyt. köv.

PhD

     Három a magyar igazság, ahogy mondani szokás, bár bevallom még csak álmodni sem mertem soha, hogy ez az Egyesült Államokba tett látogatásaim számára is igaz lehet valaha (amerikai álom special edition). Először 1994-ben volt egymáshoz szerencsénk – akkor, a gimi előtti nyáron magát nagylánynak képzelő kislányként Minnesotában, Dél-Dakotában és Wisconsinban jártam, azaz nagyjából az ország középső északi részén. Az Így jártam anyátokkal című sorozatban megismert Minnesota, azon belül is Minneapolis volt a bázis, ami tulajdonképpen Saint Paullal összeépülve egy ikerváros a Mississippi partján s nem kisebb dolgokat köszönhetek neki, mint életem első plázaélményét (Mall of America), fejjel lefelé lógós hullámvasútját (Valleyfair) vagy épp baseballmeccsét (Go Minnesota Twins!). Hogy a sorozatoknál maradjunk, az Egyről a kettőre címűben megismert Wisconsint leginkább az öt nagy tóból fellelhető kettő, a Michigan és a Felső miatt vettük célkeresztbe, Dél-Dakotában pedig a négy hatalmas kifaragott elnökfej, azaz a Mount Rushmore Memorial mellett az indiánok és Kevin Costner nyomába eredtünk, hiszen itt, a mai napig emlékszem milyen gyönyörű Badlands Nemzeti Parkban forgatták a Farkasokkal táncoló című filmet. A környéket egyébként egy a Trabantokon és kis Polskikon szocializálódott szemnek elképesztően hatalmas lakóautóval jártuk be - mondanom sem kell, Amerika azonnal nagy szerelem lett, a viszontlátásig azonban várnom kellett még jó pár évet… Legközelebb immáron kétgyermekes családanyaként és a családom társaságában tértem vissza 2015-ben – ekkor a nyugati partot, egészen pontosan California, Arizona, Utah és Nevada államokat jártuk be, erről azonban már nagyon sokat és részletesen meséltem (http://phdazeletrol.blog.hu/2015/08/05/amerikai_vakacio és a folytatásai). Az idei, 2017-es évben a keleti part került sorra, mely során, hogy is mondjam, az eddigi szerelemből végzet lett…

     Június 19-én hajnalban indultunk meg Ferihegyre (újkori névén: Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér), ahonnan egy párizsi átszállással máris a világ legnagyobb utasszállítóján, a lenyűgöző, kétemeletes Airbus A380-n találtuk magunkat testben és lélekben is szárnyalva az Újvilág, ez alkalommal egészen pontosan New York felé.

Goodbye, Hungary!

A világ legnagyobb utasszállítója, az Airbus A380     

Párizs -> New York

A fellegekben

     Köszönhetően Földünk forgásának és az időzónáknak helyi idő szerint már aznap délután meg is érkeztünk New Yorkba és sorakozhattunk volna az országba bebocsátásra várók hosszú sorába, ám miután nemmel válaszoltuk meg azt az egyszerű kérdést, hogy először járunk-e az USÁ-ban, azonnal egy szimpatikusan rövid sorba lettünk átirányítva. Itt egy számítógépnél pikk-pakk megcsináltuk a self check-int, azaz beolvastuk az okmányainkat, megválaszoltuk a „mindenre nemet kell felelni” kérdéseket, lefotóztuk magunkat, sőt még a saját ujjlenyomatainkat is levettük, majd vártuk, hogy szólítson a hús-vér és az országába engedésünk tekintetében teljhatalmú határ/rendőr. Újabb kérdések és ellenőrzés után intett: mehetünk. Yessss! Igen ám, de a velünk utazó és másik határőrhöz kerülő szüleimet sehol sem találtuk. Ők nem voltak ilyen szerencsések, hiszen a mai napig nem tudjuk miért, de a filmekből ismert kivizsgáló szobához vezették őket, ahol néhány drogcsempésznek látszó embertársuk közt ülve várták, hogy na most mi lesz. Szóval nincs itt kérem semmiféle mende-monda, tényleg van ilyen… A papírjaik és a nyilvántartási rendszer relatíve gyors tanulmányozása után végül is minden további nélkül el-, illetve az országba beengedték őket, de ami azalatt a néhány perc alatt lejátszódott bennük, azt nem kívánom senkinek (a Bangkok Hilton megvan mindenkinek?).

     A szóban forgó John Fitzgerald Kennedy reptéren az egyes terminálokat, illetve az „F” metró végállomását az ún. Airtrain köti össze; vannak buszok is meg nyilván taxizni is lehet, de miután a mi szállodánk pontosan az „F” metró vonala mellett volt, hatunknak mindenképpen a metrózás tűnt a legésszerűbbnek. Az Airtrainre is kell jegyet venni, ám furcsamód az utazás után, viszont e nélkül a kapukon egész egyszerűen nem lehet továbbmenni, tehát a dolog nem opcionális (=nem lehet elcsalni). A metrójegy tekintetében érdemes mindenféle előzetes számításokat végezni, mert könnyen lehet, hogy rövidebb New Yorkban tartózkodás esetén is megéri a 7 napos „unlimited” jegy – mi is már rögtön erre tettünk szert. Ezzel 32 dollárért (plusz 1 dollár a kártya díja) 168 órán át utazhat(t)unk éjjel-nappal kedvünkre a világ legnagyobb városi földalatti vasúti hálózatán - ami konkrétan 368 kilométer hosszú, 28 vonal és 490 megálló - anélkül, hogy a jegy miatt kellett volna/kellene aggódni. Not bad! Hozzáteszem, az egyik metróalkalmazott minden áron rá akart minket venni, hogy a kisebbik fiamnak eszünk ágába se jusson jegyet/bérletet venni : „This is New York”, majd átbújik a korlát alatt. De nem hagytuk magunkat bűnbe vinni.

     Viszonylag rövid metrózás után meg is érkeztünk a szállodánkhoz közeli megállóhoz, ahonnan a hátralévő kis sétát igazán filmbe illő látványt nyújtva tettük meg: szakadó esőben húztuk-vontuk magunk után a gyerekeket, a nagyszülőket na és az egy tucat bőröndünket… A szobáink elfoglalása után mindenki kidőlt kivéve engem, s ha már egyszer edzőtermes szállodát akartam, naná hogy mentem és mocorogtam egyet. Utána már engem sem kellett ringatni –na nem mintha lett volna, aki megtegye… Persze éjjel felébredtem a nagy panorámaablakon beszűrődő, vagyis betóduló fényekre, de kifejezetten hálás voltam érte, hogy csipkedés nélkül is meggyőződhettem: valóban New Yorkban vagyok és nem csak álmodom.

New York, New York

     Másnap reggel a szállodai svédasztal felhozatalával megkezdtük az amerikai alakformálást (khm), de hát kellett is az energia (jó duma…). Nyilván nem mondok azzal újat, hogy New York hatalmas, s talán azzal sem, hogy hónapokig készítettem (95%), készítettük (maradék 5%) a felfedezéséhez a tökéletes tervet. Nem volt kérdés, hogy elsőként mit szeretnénk megpillantani, úgyhogy a reggeli után már metróztunk-hajóztunk is - na vajon hova?? – természetesen a Szabadság-szoborhoz. Mielőtt azonban odaérnénk, kitérnék a hétköznap reggeli metrózásra, mert az bizony nem egy egyszerű történet. Beletelt egy kis időbe, mire rájöttünk, hogy hiába engedjük el a heringes dobozt lazán verő metrót azzal, hogy a következőre talán majd felférünk, a következőn sem lesznek kevesebben, szóval New Yorkban bizony a nem lévő helyekre kell felszállni (ideális esetben mindannyiunknak egyszerre). S ha ez nem lenne elég, a következő megálló(k)nál hiába bízunk benne, hogy hátha leszállnak páran, nemhogy le nem szállnak, de fel újabb jó néhányan. És működik! This is New York…

A New Yorki metró egy átlagos hétköznap reggelen...

...ja mégsem egy átlagos reggel, hisz itt vagyunk!!!

     A metró egészen a kikötőig vitt minket, ahol váratlan gyorsasággal át is éltük a Szabadság-szobor megpillantásának különleges élményét. Innen persze még aprócska, de egyértelműen ő az, bár nekem személy szerint sosem tűnt fel a képeken-filmeken, hogy a momentán 141 éves fáklyás hölgy ZÖLD (valahogy szürkésfehér volt a gondolataimban). A közelebb jutásra természetesen van számos alternatíva, de miután mi a Liberty Islanden kiszállni semmiképpen sem akartunk, tökéletes választásnak tűnt a teljesen ingyenes Staten Island Ferry, azaz a Manhattant Staten Islanddel összekötő komp, ami félóránként közlekedik folyamatosan oda-vissza. Odafele úton a komp jobb oldalán, visszafele a balon állva kifogástalan a rálátás a Szabadság-szoborra és dacolva az elég erős széllel, elkészülhetnek a hőn áhított, „must have” fotók is (ingyen!), no meg a távolodó, majd közeledő Manhattan (felhőkarcolók) sem egy rossz látvány.

Staten Island Ferry - a kulcsszó: ingyen!

A zoomnak köszönhetően ennyire közeli a kép, nem a kompnak :)

Manhattan

     A Whitehall Terminal monumentális üvegépületébe visszaérve megkezdtük a környék, tulajdonképpen Alsó-Manhattan, bebarangolását. Rögtön a komp épülete mellett található a Battery Park, amin szerintem kellemes és érdemes átsétálni mielőtt belevetnénk magunkat a felhőkarcolórengetegbe. Itt léptek először Amerika földjére az európai bevándorlók, mielőtt az Ellis Islandi bevándorlóközpont megnyílt volna, és ebben a parkban található többek között az a megindító bronzszobor, „The Sphere”, ami túlélte a World Trade Center elleni merényletet. A hozzá tartozó táblácska elolvasása után továbbindulva gyakorlatilag azonnal megpillantani a távolban tornyosuló 1776 láb (=Függetlenségi Nyilatkozat aláírásának az éve) magas új One World Trade Centert - libabőrhegyek...     

Battery Park - előtte az öböl, mögötte a felhőkarcolórengeteg

A lerombolt WTC romjai alatt megtalált Gömb - aki érti (és látja), annak érdemes a táblát végigolvasni :(

One World Trade Center & one happy family   

     Utunk innen a Bowling Green Park elé vezetett tovább, ahol a híres Charging Bull, azaz a Wall Street bronz bikaszobra áll, ami a valóságban tulajdonképpen egy járdaszigetszerűség zsúfolásig tömve turistákkal, akik között szemszögtől függően villan ki a bikából ez-az. Én kérek elnézést, de jelentősége igazán a tőzsdebika tökének van, hiszen állítólag szerencsét hoz a megsimogatása - ezen ne múljék, kivártam a soromat és továbbfényeztem azt.

A Wall Street bikái

A négylevelű lóhere helyett itt ez a fajta hoz szerencsét állítólag:))) 

     Maga a Wall Street, ha jól emlékszem, kéttömbnyire volt innen (apropó, minden útbaigazítást tömbökben magyaráznak el!), ami természetesen egy valóban létező utca, de a környék elnevezése is egyben. Nevét onnan kapta, hogy egykor itt volt a város északi határa és annak a védőfala (egy mai New York térkép felett ülve megmosolyogtató a nagyváros akkori mérete). Elsőként a tőzsde gigantikus épületét csodáltuk meg, amelynek a bejárata igazából nem is a Wall Street-en van, majd a Federal Hallt, ahol (egész pontosan aminek a helyén lévő egykori várásházán) az ország első elnöke, George Washington 1789-ben letette a hivatali esküjét, aztán vetettünk egy pillantást a csak nemrég turistalátványossággá vált Trump Buildingre, végül tettünk egy sétát a Trinity Churchben és annak sírkertjében. A hatalmas, modern felhőkarcolók között megbújó régi templom egykor a város legmagasabb épülete volt, mára pedig épp ettől a beépüléstől és eltörpüléstől válik vonzóvá, érdekessé. A múltja egészen 1696-ig nyúlik vissza és a sírok közt olyanokat lehet felfedezni, mint például a gőzhajót megalkotó Fultonét. Bár nem egy felkapott New York-i látnivaló (ezért is írtam róla picit többet), a „kötelező” Wall Street látogatáskor szinte belebotlunk, s ha már így van, érdemes rászánni egy kis időt, pláne hogy remek helyszín egy hálaimára is... 

New York Stock Exchange, azaz a híres Wall Street-i tőzsde 

A Federal Hall George Washingtonnal (az eredeti eskübiblia odabent van)

The Trump Building - igen, az a Trump...

Keresd a "hibát"... Trinity Church

A Trinity Church a sírkertjének a szemszögéből   

     A Szabadság-szobor után, sőt szinte holtversenyben vele vágytam látni a Ground Zerot, azaz a World Trade Center ikertornyainak helyén kialakított emlékművet, ami a maga után hagyott űr szimbolizálására tulajdonképpen két hatalmas lyuk a tornyok egykori pontos helyén. A tátongó mélységbe márványfalakon ömlik a víz s körös-körül olvasható a rengeteg, több ezer ártatlan áldozat neve. A mai napig emlékszem a pillanatra, amikor a szokásomhoz híven a bekapcsolt tv mellett tanultam a szobámban 2001. szeptember 11-én és az adást megszakították a rendkívüli hírek… Ember legyen a talpán, aki akkor nem döbbent meg, illetve itt állva nem érzékenyül el és nem morzsol el egy-két könnycseppet...

Ground Zero, az egykori World Trade Center ikertornyainak megrázó helye :(

Az új, immáron One World Trade Center, amin még a Nap is ragyog...     

     A nap utolsó programja az East River folyó felett ívelő, New York városképéhez méltán hozzátartozó Brooklyn-híd meghódítása volt. Az 1833 méter hosszú acélkábeles függőhídon végigsétálni nem mindennapi élmény, még ha picit fárasztó is: alattunk a hatsávnyi forgalom, körülöttünk New York lüktet, és minden lépésnél akad valami, amit feltétlenül le kell fényképezni. A híd történetében is akadnak érdekességek, például hogy az építkezést részben egy nő vezényelte le, ami az 1800-as években azért meglehetősen szokatlan volt, vagy hogy az átadása után pár nappal már nem mertek rámenni az emberek, mert elterjedt az a rémhír, hogy össze fog omlani (végül egy cirkuszi produkció győzte meg a népet, melynek során elefántok vonultak át a hídon).    

A megunhatatlan Brooklyn Bridge

A kedvenc Brooklyn Bridge képem <3

Egy újabb szemszög - mondom, hogy megunhatatlan

És egy újabb kedvenc :)))

     Kora este volt, amikor átértünk Brooklynba és a legnagyobb meglepetésünkre, a manhattani nemhogy minden sarkon, de minden épületben és/vagy előtt megtalálható evési lehetőséggel szemben alig találtunk vacsorahelyet (meg úgy ámblokk elég kihalt volt minden).

Manhattani utcarészlet éhes szemmel...

Brooklyni utcarészlet és kilátások minden tekintetben...

     Végül egy helyi srác ajánlására találtuk meg a Shake Shacket, ami gyorsan kárpótolt minket, hiszen mennyei finom hamburgereket ettünk a Brooklyn-híd panorámájában gyönyörködve, bár a gyermekeimet már az a kis kütyü is meggyőzte, amit a rendelés leadása után kaptunk, hogy majd az rezeg, ha elkészül, amit kértünk és akkor mehetünk érte.

Rezgő kütyü, ha kész a megrendelt étel - milyen jól jön most, hogy még le is fotózta a gyerek

A nyugalom megzavarására alkalmas felvétel...

    Vacsora után lesétáltunk a Brooklyn Promenádra, leültünk egy padra és a nap zárásaként végignéztük a naplementét, azaz ahogy a Manhattan Skyline nappaliról éjszakaira vált. Közben tanulmányoztuk a világot velünk együtt csodáló turistákat és beszélgettünk az emberek, kultúrák, szokások sokféleségéről. Azt hiszem, ezek azok a pillanatok, amikért érdemes élni! 

Alkonyat

Folyt. köv.

PhD

     Azt gondolom, hogy ember legyen a talpán, aki a mai világban az egészségtudatosság témakörében jól el tud igazodni. Naponta röppenek fel újabb és újabb csodadolgok és áldoznak le egészen addig istenített mások, ugyanakkor az is tény, hogy egyetlenegy olyan (mód)szert vagy épp mozgásformát nem tudunk megnevezni, aminek a támogatóival és élvezőivel egyidejűleg ne lennének ellenzői is. Nyilvánvaló is ez, hiszen ha létezne a tuti, mindenki számára működő recept, akkor makkegészséges és örök életű topmodellekként élnénk mindannyian boldogan, amíg soha meg nem halunk, de hát a helyzet, mint tudjuk, nem ez. Tuti recept tehát nincs, a szabad akarat viszont mindenkinek adott, hogy alaposan tájékozódjon az őt érdeklő dolgokról és a legjobb tudása szerinti meggyőződéssel és kitartó munkával haladjon a saját maga által definiált célja(i) felé. Mert azt sose felejtsük el, hogy ahogyan tuti recept nincs, pontosan úgy nem létezik az „ilyennek kell lenned” kategória sem, azt csupán mi magunk találjuk ki a saját kis fejünkben!

Nincs lehetetlen, csak tehetetlen...

     Nem vagyok orvos, sem dietetikus, sem életmód-tanácsadó vagy táplálkozási szakértő. Csupán egy egyszerű, hétköznapi ember, aki egy jó ideje odafigyel arra, hogy mit, mikor és hogyan eszik, iszik, tesz, illetve ad, mond és mutat a családjának. Ehhez rengeteget olvastam és olvasok a mai napig (nyilván megválogatva a hiteles forrásokat), sok jó tanácsot kaptam/kapok és fogadok meg, naprakészen követek néhány általam nagyra tartott életmód-tanácsadót (ja és számomra ez nem papír kérdése), végül jó néhány dolgot (pl. ételeket, adagokat vagy épp az edzéseimet) természetesen saját magam kísérleteztem ki. Hosszú és végtelen út ez, de ha az ember egyszer komolyan elindul rajta, napról-napra egyre jobban és jobban élvezi és egész egyszerűen elképzelhetetlenné válik máshogy, mint ilyen egészségesen élni. Néhány alapvető praktikám a mindennapokból:

• miután a férjemnek és nekem s ezáltal a gyerekeinknek is azonos a vércsoportunk, kijegyzeteltem és idővel megtanultam, milyen ételeket, illetve hozzávalókat részesítsek előnyben
• néhány éve az ügyeletről azonnali epekőműtétre továbbutaló papírral jöttem haza és maradtam is így, hiszen a zsíros-fűszeres ételek kerülése nekem sokkal szimpatikusabb út, s nem mellesleg sokkal egészségesebb is az egész családnak
• tanulmányoztam, melyik ételt mikor és hogyan érdemes enni (ilyenek például, hogy a gyümölcsöket lehetőleg éhgyomorra és magában, de mindenképpen délelőtt ajánlott fogyasztani, vagy a lassan már a csapból is folyó kókuszolaj/kókuszzsír helyett nekem, nekünk olívaolajat vagy lenolajat kell használni stb.)
• lehetőleg kistermelő néniktől, bácsiktól vásárolunk, pl. csak házi tojást eszünk
• nem eszünk sokat, de az muszáj, hogy minőségi legyen – ehhez törekszem egyedül és ráérősen vásárolni menni, mert rengeteget kell tanulmányozni a címkéket, bár idővel nyilván van egy csomó jól bevált termékünk
• azokat az ehető (megfelelő hozzávalókból készült és kevésbé hizlaló) és ehető (értsd finom) ételeket, amik beváltak, külön szakácskönyvbe gyűjtöm
• a kistányéron evés az agy egyik legjobb átverése, hiszen azt teleszedve és elfogyasztva az agy ugyanúgy nyugtázza, hogy huh, megettem egy egész tányérnyit
• a kis evőeszközök is klassz partnereink lehetnek – sokkal több falatnyi ételt ehet így az agy, illetve tovább tart maga az élvezetes evés is (ha már van gyerek, boldog újrahasznosítása ez a babaevőeszközöknek, ha még nincs, itt az ideje elkezdeni a vásárolgatást…)
• az étel mindig legyen megfelelően kikészítve, hiszen ha ott van reggelire egy kész szendvics vagy egy dobozba adagolva az ebéd, akkor azt és csak azt fogjuk elfogyasztani, ellenben ha előttünk van egy zacskóban x szelet kenyér meg kihordva körénk minden a hűtőből vagy ebédnél ott a kondér meg a toronynyi frissen sült palacsinta, naná hogy kidurranásig eszünk
• étteremben mindig kis adagot kérjünk, hiszen pontosan elég lesz az is – a nagy adagot rendszerint csak magunkba tuszkoljuk, mert hát ételt nem dobunk ki meg úgyis ki kell fizetni…
• csak akkor együnk, amikor mi magunk éhesek vagyunk (ne akkor, amikor mások vagy épp itt van az ideje - rengeteg felesleges kalória ez szó szerint feleslegesen)  
• evés közben ne csináljunk semmi mást, mert az agyunknak szüksége van az evés élményének a megélésére szóval, ha a figyelmét elvonja a tv vagy a telefon nyomkodása, csak később tud jóllakottságot jelezni, azaz tovább, többet eszünk
• igyunk tényleg eleget, mert az ember gyakran valójában nem is éhes, hanem szomjas, azaz az egyenletes és sok vízfogyasztás mellett kevesebbszer és kevesebbet eszünk és a vízivásra igenis rá lehet szokni (és WC van mindenhol!) – nekem már a napi 3 liter ásványvíz nem elég
• táplálék-kiegészítőkre igenis szükségünk van, bár hogy kinek mire, az már kevésbé egyértelmű, akárcsak az, hogy ki melyik cég mellett teszi le a voksát; a nekem, nekünk bevált mindennapi bogyók: komplex női/férfi vitamin, C-vitamin, D-vitamin, Omega3, Q10 (BiotechUSA)

     A mindennapok egészségtudatos rutinja mellett egyetlen különleges dolgot csinálok minden év tavaszán, ez pedig a tisztítókúra. Hívő katolikusként a nagyböjttel is próbálkoztam már, de dolgozó családanyaként a szigorú böjtöt 40 napig bevallom képtelen voltam kivitelezni, szóval ezt a tisztítókúrát vezettem be helyette jó néhány évvel ezelőtt. Akárki akármit mond, azt gondolom, hogy igenis helye van egy normális tavaszi nagytakarításnak nemcsak a házunkban, az autónkban, a kertünkben, hanem önmagunkban is. A módszereken már aláírom, hogy lehet vitatkozni, de egy teljesen természetes összetevőkből álló kúra ártani végképp nem árthat. Én a Biocom cég Intestinal Cleansing Programját választottam anno, s miután az első kúrám abszolút eredményes volt, ragaszkodom is hozzá évről évre (leszögezem, hogy az égvilágon semmilyen kötődésem nincs a céghez, nem fizetnek nekem a méltatásukért, de még csak a hálózatépítőjük sem vagyok!). Ez egy 10 napos program, ami alapból nagyjából semmi másból nem áll, minthogy reggel bevesz az ember 1 kis zacskónyi (5 db) bogyót meg este bevesz 1 másik kis zacskónyit (4 db), megpróbál sok vizet inni és igyekszik WC közelében lenni, mivelhogy ez egy béltisztító folyamat, s a sok lerakódott bélsárnak valahogyan ki kell ürülnie. Csináltam már minden egyéb kísérőtevékenység nélkül is, s maga a béltisztítás természetesen akkor is megtörtént, ami esetemben kb. 2-3 kilogramm testsúly-csökkenést jelentett a hatvanpár kilómból. Idén kicsit drasztikusabbra vettem a figurát és egy saját magamnak összeállított spéci étrendet követtem, melynek kardinális eleme volt, hogy nem fogyasztottam állati eredetű tejet és tejterméket (kivéve light túró), gabonalisztből készült ételeket és cukrot (kivéve gyümölcscukor). A 10 nap alatt kb. napi 3 liter lúgos vizet ittam, illetve mindenmentes zöldteát, nem szedtem egyetlen étrend-kiegészítőt sem s minden másnap edzettem itthon egy órát a következőképpen:

1, 20 perc kocogás (kb. 3 km)

2, 20 vállszéles terpeszben, egyenes háttal félguggolás, 20-20 kitörés mindkét lábbal, 20 fekvőtámasz, 20 hegymászógyakorlat (fekvőtámasz pózban térdek felhúzása váltva), 20 hasprés, 20 teljes felülés

3, 20 perc biciklizés (kb. 6 km)

Néhány edzésrészletem (1. oszlop: három futás, 2. oszlop: három bicajozás)

     Esténként mindig bőrradíros tusfürdővel súroltam át magam és narancsos-fahéjas krémmel masszíroztam át gondosan a combjaimat és a hasamat, majd betekertem folpackkal és pizsamában-köntösben izzadva aludtam. 

Csörgőkígyó jelmez... :)))

     A 0. napon 67 kilóval álltam mérlegre, aminek akkor is csupán 16%-a volt zsír, 58,4%-a víz és 39,9%-a izom. A kúra végeztével, a 11. nap reggelén ugyanaz a mérleg 61,2 kilót mutatott, melyből a zsír 15,5%-ra csökkent, a víz 59,3%-ra nőtt és 40,3%-ra nőtt az izom is.

Előtte

Közben

Utána

     Mutatom, hogy az elmondottakon túl pontosan miket ettem, hiszen azt minden nap pontosan lejegyzeteltem és lefényképeztem: 

1.nap:

1. étkezés: 3 dl langyos citromos víz 1 kiskanál lenmagolajjal
2. étkezés: 1 alma – 1 banán – fahéj – víz smoothie
3. étkezés: 2 főtt tojás, 2 szelet gluténmentes puffasztott rizs szelet, 5 db piros retek
4. étkezés: tepsiben sült csirkemell középdarabkák, sárgarépás-kukoricás rizs + 0,5 liter zöldtea
5. étkezés: Update1 csokoládés shake vízzel

2.nap:

1. étkezés: 3 dl langyos citromos víz 1 kiskanál lenmagolajjal
2. étkezés: cukormentes kókusztejjel főzött zabpehely, földieper
3. étkezés: sült csirkemell, köles, édesburgonya + 0,5 liter zöldtea
4. étkezés: 3 szelet gluténmentes puffasztott rizs szelet, 3 szelet pulykamell sonka, tv paprika
5. étkezés: Iso Whey Zero epres fehérjeshake vízzel

3.nap:

1. étkezés: 3 dl langyos citromos víz 1 kiskanál lenmagolajjal
2. étkezés: 1 alma, 1 banán, 5 eper
3. étkezés: sült csirkemell, növényi tejföllel és zabliszttel sűrített spenótfőzelék + 0,5 liter zöldtea
4. étkezés: light túró reszelt citromhéjjal

4.nap:

1. étkezés: 3 dl langyos citromos víz
2. étkezés: cukormentes kókusztejjel főzött zabpehely fahéjjal, cukormentes kókusztej-földieper smoothie
3. étkezés: pirosaranyos csirkemell kockák, köles
4. étkezés: 2 tükörtojás, 2 szelet gluténmentes puffasztott rizs, kaliforniai paprika

5.nap:

1. étkezés: 3 dl langyos citromos víz
2. étkezés: természetes májkrém, 2 szelet gluténmentes puffasztott rizs, piros retek, frissen facsart narancslé
3. étkezés: sült csirkecomb, barna rizs
4. étkezés: túróval töltött pulykamell sonka szeletek, újhagyma, citromos zöldtea
5. étkezés: Iso Whey Zero epres fehérjeshake vízzel

6.nap:

1. étkezés: 3 dl langyos citromos víz
2. étkezés: eper-banán-zabpehely-cukormentes kókusztej smoothie
3. étkezés: bolognai (10 % alatti zsírtartalmú pulykadarálthúsból, Szafifitt bolognai porral), üvegtészta, reszelt sajt (csöpp csalás!)
4. étkezés: 2 lágy tojás, pulykamell sonka kockák, 2 szelet gluténmentes puffasztott rizsszelet, piros retek, újhagyma
5. étkezés: vendégségben panna cotta és 1 házi fehér kifli 1 kis darab sült kolbásszal (CSALÁS!)

7.nap:

1. étkezés: 3 dl langyos citromos víz 1 kiskanál lenolajjal
2. étkezés: földieper, banán
3. étkezés: sült csirkemell, sült zeller és édesburgonya
4. étkezés: üvegtészta darált dióval
5. étkezés: 2 túrógombóc (közepes csalás!)

8.nap:

1. étkezés: 3 dl langyos citromos víz 1 kiskanál lenolajjal
2. étkezés: cukormentes kókusztejjel készült zabkása fahéjjal, banánnal
3. étkezés: sült csirkemell, párolt zöldségek (karfiol, brokkoli, sárgarépa)
4. étkezés: BiotechUSA Ultra Loss csokiital

9.nap:

1. étkezés: 3 dl langyos citromos víz 1 kiskanál lenolajjal
2. étkezés: rántotta 3 tojásból, frissen facsart narancslé
3. étkezés: brassói pulykamell kockák, barnarizs, saláta
4. étkezés: 2 szelet gluténmentes puffasztott rizsszelet, light túró, kaliforniai paprika
5. étkezés: update1 csokis shakenap

10.nap:

1. étkezés: 3 dl langyos citromos víz
2. étkezés: 2 reszelt alma fahéjjal
3. étkezés: gyros csirkemell salátával
4. étkezés: 2 szelet gluténmentes puffasztott rizs szelet, pulykamellsonka, főtt tojás, fehér retek
5. étkezés: Iso Whey Zero epres fehérjeshake vízzel

     Nem, nem haltam éhen, bár hozzáteszem, hogy a 11. napon a kívánós kismamákat megszégyenítő módon ettem, amit csak megkívántam, s tulajdonképpen azóta is - az alapvető, korábban felsorolt elvek betartása mellett – eszek normálisan. Ez kb. 1,5 kg visszahízást jelentett, de a 170 cm testmagasságomhoz a 16% alatti testzsíros és 40% izmos 63 kg körüli testsúlyom még mindig teljesen rendben van. Nyilvánvalóan más a fogyás és más a szinten tartás szándéka, de sosem szabad irreális elvárásokat támasztani magunkkal szemben. Nem az a gond, amikor az ember kellőképpen motivált, hanem ha úgy látja meg a tükörben azt, amire vágyott, hogy közben a teste-lelke belebetegedett. Hahó, a boldogsághoz egy-egy klassz evés vagy finom csokoládé éppúgy hozzátartozik és ebben az egyetlen életünkben igenis teret kell engednünk ezeknek az örömhormonoknak is. A lényeg tulajdonképpen annyi, hogy a mindennapokban, azaz alapvetően kell helyesen élni (pl. étkezni, mozogni, megfelelő mennyiségűt inni, pihenni stb.), s emellett a mások által csalóétkezéseknek vagy csalónapoknak nevezett alkalmakkor simán lehet „rosszalkodni”. Ha az ember folyamatosan odafigyel, sőt úgy alakítja a hűtő és a spájz felhozatalát, hogy lehetősége se legyen mondjuk fehér kenyeret enni, disznózsírban sütni vagy kólát inni, akkor már egy óriási lépést tett a test egészsége és hőn áhított alakja felé és egy-egy ebéd a nagymamánál simán bele fog férni. S hiába a hangzatos diétás nasik meg paleo fagyik, azok csábításának sem szabad minden áldott nap engedni, azok éppúgy az „időnként belefér” kategóriába kell, hogy tartozzanak, hiszen sokszor még rosszabbak, mint a kevésbé hangzatos társaik (lásd fitt rudi vs. hagyományos rudi). Ki kell kísérletezni, kinek mi a jó (egész egyszerűen nem is szeretheti két ember ugyanazokat az ízeket, ételeket, de olyan is van, hogy ami az egyiknek jó, a másikat puffasztja vagy ugyanaz az étel valakit meghajt, másnál meg székrekedést okoz), s alternatív módon minden, de minden ételt el lehet készíteni csak persze erre időt kell áldozni. De az ősi mondás szerint: akinek nincs ideje az egészségére, majd lesz a betegségére. Ne így legyen!

     Annyira kavarognak a gondolataim, hogy csak remélni tudom, hogy sikerült mindent érthetően és hasznosíthatóan csokorba szednem. Ahogy az elején kezdtem, olyan, hogy tuti, nem létezik, szóval ez az iromány sem a tuti. Csupán egy őszinte és segítő szándékú beszámoló a saját tudásom és tapasztalataim alapján, hogy tudd, én hogy csinálom. A legfontosabbakkal azonban továbbra is te magad rendelkezel: úgy hívják őket, hogy szabad akarat és akaraterő. Váljanak egészségedre!

PhD

     Ez egy őrület, hogy az embernek mennyire nincs ideje semmire… Legszívesebben minden nap ideülnék mesélni, ha más nem az utókornak vagy legalábbis az utó magamnak, hiszen mindig történik valami, de egész egyszerűen nem jutok ide. Tudom, sőt én magam is szoktam mondogatni, hogy az embernek arra van ideje, amire akarja, no de a 24 órás fizikai korlát azért makacs tényként mégiscsak ott van. S ha ebben az ember teljes állásban dolgozik (s még annál is teljesebben, hisz itthon is nyomja), családja van két (kis)kamasz, élsportoló-zenélő-jó tanuló fiúgyermekkel, nem csöpp háztartást vezet az egészségtudatos főzőcskétől a 200 négyzetméter takarításán át a kerti munkákig mindenféle segítség nélkül, eljár rendszeresen sportolni, honlapot szerkeszt, online és hagyományos cikkeket ír közösségi munkában vagy épp egy könyvet ajándékba a férje születésnapjára, akkor azért látszik, hogy a 24 órából nemhogy másra, néha még alvásra sem igazán marad. Nos, így valahogy vagyok én mostanság és ebből éreztem úgy, hogy életemben először el kell mennem szabadságra. Nem, nem a munkahelyemről, az életemből. Igen, az életemből...

     Hát így történt, hogy egy esős péntek este a Ferihegyre, bocsánat Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtérre tartó transzfer sofőrje mögött találtam magam. Ki akartak vinni a fiúk, sőt nagyon akarták, de én nem szerettem volna és nem is hagytam magam. Elég volt a döntés és annak a bejelentése, hogy néhány napra itt hagyok csapot-papot, nem kockáztattam, hogy a repülőtéren sírva búcsúzkodás meg távolodó anya-gyerek kezek, férj-feleség tekintetek miatt egész egyszerűen széttépjem a jegyet és mégse menjek. Szóval a repülőtérre, ahogy azt elhatároztam, egyedül sétáltam be. Életemben először! Nemhogy repülőtéren, sehol a világon nem jártam még egyedül! 15 éves koromig nyilván nem, hiszen gyerekként az ember a szüleivel jön-megy, 15 éves korom óta pedig van egy Nándim (meg azóta még egy és egy Milán is), akivel sülve-főve együtt vagyunk, mint a szerelmesek úgy rendesen. Szóval repülőtér! Magabiztosan húztam magam mögött a kis bőröndömet, estem át a biztonsági ellenőrzésen, nézelődtem az üzletekben, fotóztam, posztoltam, ahogy azt kell, s ültem fel a Boeingre.

     A hihetetlen vacak felszállás, rángató gép miatt egész egyszerűen becsuktam a szemem, mint egy félő kisgyerek, s a csodával határos módon arra riadtam fel, hogy koppan egy nagyot a gép kereke, azaz megérkeztem Londonba. A szokásos beléptetési procedúra után kisétáltam az angol éjszakába és felugrottam a gyerekkori barátnőm nyakába, majd be a kocsijába, hogy az elkövetkezendő napokat együtt töltsük nagy és különleges boldogságban.

     Lévén, hogy késő éjjel értünk haza, az igazi program csak másnap reggel indult (na jó, azért beszélgettünk vagy 2 órát, jól elszórakoztam a jobb kormányos autón és közlekedésen, a külön jéghideg és külön tűzforró csap látványától pedig majdnem belehaltam a röhögésbe).

     A kényelmes, lustálkodós szombati felkelést követően elfogyasztottunk egy finom, igazi angol bagel-reggelit, majd nyakunkba vettük a környéket. A tradicionálisan szürke nap nagy részét Windsorban töltöttük.

     Szerintem nincs is rá megfelelő szó, hogyan éreztük magunkat, hisz oly ritka dolog ez a ráérős, céltalan és mégis örömforrásokkal teli bolyongás az életben. Gyönyörű a kastély, a kis utcácskák tele hangulatosabbnál hangulatosabb régi épületekkel, a macskakövek, melyeken évszázadok történelme lépdelt előttünk, a finoman elegáns és mégis otthonos üzletek kedves és a fülemnek olyan szépen csengve beszélő eladókkal, no és ott van Madame Posh mennyei bűnbarlangja a mind látványban, mind ízvilágában elképesztően tökéletes szendvicseivel, süteményeivel, italkölteményeivel. Általában a családommal összebújva szoktam azt érezni, hogy na most állítanám meg az időt, de bevallom, hogy ebben az elegáns miliőben trécselgetve, falatozva, kortyolgatva, nézelődve is igazán szerettem az életemet. Sőt…

     Jócskán benne jártunk már a délutánban, amikor az égi áldás is megérkezett. Vicces volt látni, hogy egyrészt rögtön előkerültek az esernyőt árusító állványok, másrészt, hogy ennek ellenére a két magyar „lányon” kívül bizony alig akadt, aki az ernyője alá menekült volna, sőt ha ez nem elég, a 10 fok körüli hőmérsékletben sokan már kabátot sem hordanak (még a babakocsis gyerekek is egy szál pulcsiban!), sőt láttunk nem egy szandált, papucsot is – nem kirakatban, lábakon! Az egyik teaboltban meg egyenesen mi voltunk a különlegesség, hisz annak ellenére, hogy egész évben őrületes turistaáradat és forgalom van, magyar emberhez állítólag még nem volt szerencséjük (what a historic moment!).

     A kis ékszerdobozból, Windsorból Kingstonba autóztunk át (naná, hogy még mindig megmosolyogva, hogy bal oldalt elől ülve nincs előttem kormány és megriadva, hogy miért balra megyünk be a körforgalmakba…). Nem, nem Jamaica fővárosába, hanem a Temze-parti Kingstonba érkeztünk, ami egyrészt egy több ezer éves település többek közt római kori vagy épp koronázási emlékekkel, másrészt az egyik legkedveltebb bevásárlóhely a környéken. Bevallom töredelmesen, hogy bár sétáltunk egyet a központban, azaz a szépséges főtéren és a folyóparton, ez alkalommal mi inkább az utóbbi jellemzője miatt kerestük fel a városkát (otthon mégiscsak jobban örülnek a menő ajándékoknak, mint az ókori leleteknek), szóval bocsi koronázási kő, de nyert a Bentalls.

     A napot egy ízig-vérig eredeti Tescoban zártuk, ahonnan a vacsora hiányzó hozzávalóival tértünk haza, s egy isteni finom olasz tésztacsodával és egy pohár roséval pótoltuk a nap folyamán elégetett sok-sok kalóriát, illetve koronáztuk meg a kifogástalanul szuper napot.

     A következő nap reggelén már fürgébben pattantunk ki az ágyból, hiszen London meghódítására készültünk, amire talán egy egész élet is kevés, bár lévén, hogy a barátnőm itt él, nekem pedig ez a harmadik londoni látogatásom, azért a kötelezők kipipálása már mindkettőnk listáján korábban megtörtént. Ennek ellenére nagy izgalommal indultunk neki a napnak, hiszen remek terveink voltak. A tömegközlekedést választottuk, hiszen Londonban nem kérdés, hogy így a legegyszerűbb és leggyorsabb ide-oda eljutni, no meg persze így a parkolással sem kell szenvedni.

     A Piccadilly, a Leicester és a Trafalgar terek, no meg a Kínai Negyed felfedezése után felpattantunk az eredeti, régi 15-ös double deckerre, azaz a híres emeletes piros buszra.

     Ez a felpattanás, majd zötykölődés élménye mellett tökéletes városnézési lehetőséget is nyújt, hiszen a Trafalgar Square-ről a Szent Pál Székesegyház mellett elhaladva a Towerhez, London híres erődítményéhez érkeztünk.

     Annak idején a suliban azt jegyeztem meg, hogy itt végezték ki régen az embereket, aztán ezt az elsőnek beugró gondolatot felülírta az a személyes emlékem, hogy kb. a Vatikánnál tapasztalt hosszú, kígyózó, haladni nem akaró sorban álltunk itt anyukámmal végtelennek tűnő órákat, hogy megnézzük a koronázási ékszereket. Most eszünk ágában sem volt ilyesmit csinálni, csupán elsétáltunk a hatalmas, fallal körülvett épület mellett le egészen a Tower Bridge-ig.

     Besétáltunk a híres, időnként felnyíló híd közepéig, hogy magunk győződhessünk meg róla, hogy bizony valóban ketté van vágva, hogy nyílni tudjon, majd a környéken sétálgatva élveztük az előbújó Nap melengető sugarait.

     A Szent Katharine hajókikötő egy rendkívül hangulatos kis hajó-, vagyis inkább jachtkikötő a híd közelében, az épületek közt megbújva, amit tényleg érdemes körbesétálni.

     A Sky Garden, London legmagasabban található zárt kertje szintén egy különleges hely, de sajnos olyan előjegyzési rendszere van, hogy képtelenek voltunk bejutni (hiába akartunk, még előre, online sem engedte a foglalást – egyetlen szabad, handicap hely volt, szóval még az is megfordult a fejünkben, hogy szerzünk egy tolószéket, s valamelyikünk, mint nélkülözhetetlen kísérő betolja a másikat…). Sebaj, van miért visszamenni! Az M&M’s World és az Oxford Street, Regent Street, Victoria’s Secret kötelező felkeresése után nagyjából 13 kilométerrel a lábunkban úgy éreztük, hogy a nap fénypontja előtt mi bizony, ha törik, ha szakad most betoltunk egy pár cinnamon rollt (fahéjas csiga) a Cinnabonban. Jó döntés volt, hiszen bár nem túl fitt meg light meg bio meg öko meg trendi, eszméletlen finom volt és jól esett és időnként bizony ez sem elhanyagolható szempont.

     A Piccadilly téri Cinnabonból átsétáltunk a szó szerint egy köpésre lévő West Endre, a Londonban tartózkodásom legkülönlegesebb eseményének helyszínére. Az én drága barátnőm ugyanis színházjegyekkel lepett meg és megnéztük a Michael Jackson Thriller Live Showt a Lyric Theatre-ben. Nos ez az, amire tényleg nincsenek szavak, hiszen olyan fantasztikus, tökéletes, lenyűgöző és lélegzetelállító show, amit átélni, megélni kell(ene mindenkinek). A zenék, a látvány, a fenomenális tánc, na meg amikor a több száz fős nézőtér feláll és énekel, táncol, tombol – még most is mosolygok és tiszta libabőr vagyok! Aki valami különleges és felejthetetlen élményre vágyik, annak szívből tanácsolom, hogy spóroljon össze kb. 50 000.- forintot, repüljön ki egy fapados repülővel és nézzen meg egy ilyen showt. Tényleg érdemes, sőt ahogy mondani szoktam, ha lehetne, receptre írnám fel mindenkinek!

     Utolsó vacsorának Paul francia pékségébe ültünk be a Covent Gardennél, ami egy újabb antifitnesz hely, ám annál inkább lélekbarát. Bár furán néztek, hogy tej nélkül, de elkortyolgattam egy igenis finom angol teát (enélkül nem akartam Londonból hazamenni vagy ne adj Isten meghalni) meg bevittünk nagyjából annyi kalóriát egy ültőhelyünkben, mint 2017-ben odáig összesen. De imádtuk!

     Este még hosszasan vackoltunk a nappaliban, hiszen másnap már indulnom kellett haza. Jól kibeszélgettük magunkat (meg másokat :-)))) és igyekeztünk úgy feltöltődni ezekben az értékes percekben-órákban, hogy az kitartson a következő, remélhetőleg nem újabb 37 év múlva bekövetkező kimenőmig.

     Hipp-hopp elrepült ez az értékes hétvége és eljött a hétfő reggel, amikor is együttérzésből úgy ömlött az eső, hogy a ház előtt álló kocsiig is komoly kihívás volt eljutni. A repülőtérre gyakorlatilag lépésben autózva még megvitattuk, kire milyen „szürke” hétköznapok várnak, majd egy gyors búcsúzkodást követően magam mögött hagytam az én különleges barátnőmet (várlak haza nagyon! vágyok vissza nagyon!).

     Becsekkolás után megvettem az utolsó szuveníreket, majd leültem egy Starbucksba (ahol a nevem mindig komoly kihívás az eladóknak...) és egy forró csokival ittam áldomást Szandira, a mögöttem álló különleges napokra és az előttem álló saját életem tartogatta kihívásokra.

     Bár késve indult a gép, zavartalan és kifejezetten szép hazautam volt.

     Amikor kinyílt a Ferihegy érkezőit magából kiengedő fotocellás ajtó, három mindennél szebb kincs várt haza. Ott állt a férjem egy csokor virággal és ünneplőbe öltözve a két szép gyermekem egy-egy éremmel a nyakukban, hiszen anya távolléte alatt ők bizony még egy nemzetközi judoversenyre is elutaztak és ott is helyt álltak. Az elbúcsúzásunk az én döntésem folytán nem volt filmbeillő, de a megérkezésem az ő döntésükből kifolyólag annál jobban!

     Körbeölelgettem őket, HAZAindultunk és boldogan élünk tovább, amíg meg nem halunk (na jó, előfordulhat, hogy néha egy-egy hosszú hétvégére azért még szabadságolom majd magam…)!

PhD

     Nem tudom, ki hogy van vele, de én imádtam a hagyományos postát. Volt annak valami varázsa, amikor az iskolából hazaérkező gondtalan Dórika első dolga volt az ujjai közt morzsolgatott apró postaládakulccsal meglesni, hogy hozott-e neki aznap valamit a posta. Mindig voltak levelezőtársaim (létezik ez a szó még egyáltalán??), s ha írtak, azonnal feltéptem, hogy a tartalmát a szobámig vezető úton mohón falhassam. Egy-egy ünnep közeledtével szebbnél-szebb képeslapok jöttek, a kamaszkorral pedig az igazán izgalmas szerelmes levelek. Nem volt internet, nem volt mobiltelefon, voltak viszont olyan érzések, melyek azóta sajnos már csak az emlékeim közt léteznek. A karácsony volt az egyetlen, ami évekig kitartott és az egész évi számlalevelek és reklámújságok után az immáron nagyra nőtt Dórika a postaládánál ilyenkor ismét mosolygott. Azonban évről-évre egyre kevesebb hagyományos karácsonyi üdvözlet jött, ami idén már mindössze egyetlen egyre fogyott (Mónika, Isten áldjon és tartsa meg a jó szokásod!)…

Az idei egyetlen, ám annál gyönyörűbb karácsonyi lapunk

     Amerikában él egy kedves szokás – egyszer talán már meséltem róla. Az év végéhez közeledve az emberek leülnek és papírra vetik a múló esztendő számukra legfontosabb eseményeit. Egyfajta beszámoló ez, melyet aztán postán küldenek el a szeretteiknek, illetve nem utolsó sorban maguknak is eltesznek emlékbe egyet. Azt gondolom, hogy a rohanó világunkban ez egy olyan szép dolog, hogy ezt a szokást évekkel ezelőtt én is átvettem és bizony minden decemberben leülök egy csendes estén, végignézegetem az év közben készült fényképeinket, átlapozgatom a határidőnaplómat és megírom a saját évértékelőnket. Rádöbbenek, hogy ismét mennyi minden történt velünk és mennyi minden van, amiért boldogak, büszkék és hálásak lehetünk. Ha soha senki nem olvasná el ezeket, akkor is megérné ez a pár óra, de minden évben jönnek a kedves visszajelzések, hogy mennyire örültek a levelünknek (meghiszi azt Dórika), hogy még órákig olvastak volna rólunk, s hogy máris várják a jövő karácsonyt, hogy akkor mi mindent mesélünk majd.  S ha soha senki nem olvasná el ezeket, akkor is ott leszünk mi öregkorunkban – a gondosan gyűjtögetett, egy-egy évet elmesélő levelekben biztos vagyok, hogy sok öröm(könny)ünk lesz.

Szeretettel

     Szóval érdemes-e írni? Meghiszem. Örömet okozni? Természetesen. Postára battyogni, bélyeget nyalni? Ha ráérsz, mindenképpen. S érj rá! Érj rá boldoggá tenni és boldognak lenni, szeretni és szeretve lenni. Élvezd az életedet, hiszen egy van belőle. Úgy éld, ahogy az neked kedves, s kimondom: légy önző bizonyos tekintetben. Legyenek céljaid, amelyek felé kitartóan haladsz, hisz tudod: amit meg tudsz álmodni, azt meg is tudod valósítani! Én például írni akartam, hát blogot indítottam, vagy formálni a testemet, ezért életmódot váltottam, vagy épp 2016-ban lefutni az első 10 kilométeremet – ma ezt is elértem. Merj élni, megélni és a néhány bosszúság helyett a jóra koncentrálni. Mindenkinek megvan a maga keresztje (nekem is, hidd el), de a vele bejárt út már a magunk döntése. Akárcsak az, hogy eközben a boldogságot keressük vagy a boldogtalanságot. Ha ez elméletben nem kérdés, akkor a gyakorlatban se legyen! Várjuk hát így az újévet! Hiszen annak még minden lapja üres és mi magunk írjuk majd tele...  

Nincs lehetetlen, csak tehetetlen

     2016, azt kértem, légy jó és megtetted. Boldog év voltál, ezért köszönet és hála illet; bevallom töredelmesen, hogy nehezen engedlek el. Ha visszagondolok rád, mosolyog a szívem, hiszen tele voltál jó élménnyel. Búcsúzóul kérhetek egyet? Abban a röpke pillanatban, amikor váltjátok egymást a helyedre érkező újévvel, megsúgod neki a receptet? Hogy legyen ő is legalább ilyen! Köszönöm. A mindent…

PhD

Köszönöm, köszönjük!       

     A világ bármelyik nagyvárosában ébredni annak a fényeire, illataira, lüktetésére mindig egyfajta mesébe, de legalábbis filmbe illő dolog. Az ember kidugja a lábát a hónál is fehérebb, kényelmesre keményített ágyneműből, lemászik a hatalmas és gigamagas szállodai ágyból, félrehúzza a nehéz sötétítőfüggönyt, majd egy mély belégzés után egy gyermekien őszinte mosollyal nyugtázza: nem csak álmodtam – valóban itt vagyok.

    Barcelonában ébredni pont ilyen volt. A mediterrán őszben csak álltam jól esően, a homlokomat a padlótól a plafonig tartó üvegablaknak döntve és lestem néhány percig, hogyan ébredezik a város. Miután kigyönyörködtem magam az épületek közt előbújó nap fényeinek tanulmányozásában, visszaléptem a valóságba és siettem edzeni, hogy mire a család felébred, ismét velük legyek, illetve legyünk, hiszen az edzőterembe a kisebbik fiam is velem tartott. A bőséges szállodai reggelit követően ismét a nyakunkba vettük a várost, bár nem is tudom, milyen program kellett volna ahhoz, hogy ne az esti meccs miatt legyen egész nap izgalom…

"Egy kicsi mozgás mindenkinek kell..."

Buenos días!

      Elsőként a 192 méter magas Montjuic hegyre buszoztunk fel. Menetközben láttuk többek közt Barcelona diadalívét, majd azt az arénát, ami egykor bikaviadalok helyszínéül szolgált (még mi is jártunk itt - nem voltam rest és elő is kerestem!), azok betiltásával azonban átépítésre került és mára már bevásárlóközpontként funkcionál (Las Arenas), illetve a Font Mágicát, azaz a Táncoló/Mágikus szökőkutat, mely ott létünk egyik estéjén sem üzemelt (erről az interneten lehet és érdemes mindig előre tájékozódni).

Barcelonai bikaviadalért a múltba kell utazni (1999)  

     A kikötőre néző és egész Barcelonára csodálatos rálátással kecsegtető Monjuic hegyre (ami valójában egy domb) sok mindenért érdemes ellátogatni. 

Monjuic hegy

     Mi két versenyszerűen sportoló gyerekkel már-már kötelező programnak éreztük az olimpiai falu, létesítmények meglátogatását. Bevallom őszintén, hogy kissé lehangoló volt látni, hogy a nem is olyan régen, 1992-ben itt megrendezett nyári játékok központi stadionja és terei mintha át lennének adva az elenyészetnek. Sehol senki, teljesen ingyenesen szabad a ki-bejárás s az ember a szó szoros értelmében érzi, hogy itt bizony megállt az idő. Az olimpiai láng hatalmas tartója mellett nekem egy fa tetszett a legjobban, mégpedig az olimpia fája. Ezt az ötkarikás játékokkor ültették és hát remekül mutatja, hogy 1992 bizony nem tegnap volt. Eszembe is jutott, hogy hogyan ért engem a barcelonai olimpia: kislányként az egyik legjobb gyerekkori barátnőmmel, Krajcsival és a szüleivel nyaraltunk a Balatonnál és ott szurkoltunk a nyaraló csöpp tévéje előtt Egérkének. Hát tényleg nem most volt…

Olimpiai stadion

Olimpiai falu és fáklyatartó

A jelenleg 24 éves olimpiai fa

       26-27 fok lévén egy újabb kihagyhatatlan program következett, mégpedig a tengerpart, amit nem is akárhogy céloztunk meg: lelibegőztünk. A libegő a Monjuic hegy és Barcelonata, a legnépszerűbb barcelonai partszakasz között közlekedik és a kisebb sor, azaz várakozási idő, illetve meggyőződésem szerint izgalmasabb elénk táruló kilátás miatt ajánlott a hegy irányából a tengerpartra érkezni – pontosan így is tettük. A tengeröböl felett átlibegni igazán klassz program, az út és a kilátás különleges és maradandó élmény mindenkinek, tényleg csak ajánlani tudom.

Funiculare

Kilátás a tengerpart felé libegve

       Barcelonata hamisítatlan beach-hangulattal fogadott: lágyan hullámzó tenger, aranyhomokos part, pálmafák és ősz lévén turista light. A hatalmasnak tűnő Desigual bolt (hatalmasnak hatalmas, csak épp túlnyomórészt irodaház) és a híres W hotel felé véve a parton az irányt gyorsan egy nudista partszakaszon találtuk magunkat (lógó ez-az, ameddig a szem ellát), ami valahogy nem nagyon akart véget érni. Aztán egyszer csak megkegyelmeztek nekünk és végre feltűntek a szemérmesebb, néhány színes ruhadarabbal takargatott emberek. Megérkeztünk hát. Letelepedtünk, fürdőruhára vedlettünk és megmártóztunk a 22 fokos Földközi-tengerben. A pancsikolásnak az vetett véget, amikor felfedeztük, hogy mekkora medúzák élvezik velünk együtt az egészen addig kellemesnek mondható vizet, amit ekkor rekordidő alatt hagytunk el (de legalábbis új országos rekordot biztosan beállítva).

Barcelonata

Őszi nyár

Tenyérnyi mezúdák 

     Rövid napozás-szárítkozás után visszaöltöztünk turistákká és bebarangoltuk a környéket. Átsétáltunk egészen a kikötő Ramblák felőli részén található Maremagnum bevásárlóközponthoz, ahol mindenki kapott egy kis kimenőt, hogy a másikhoz való alkalmazkodás helyett szabadon nézelődhessen-vásárolhasson (éltem is a lehetőséggel…). Visszaérve Barcelonata tengerpartjára a számos büfé, étterem közül kiválasztottuk a legszimpatikusabbat, hogy azért Spanyolországban járva legalább egyszer együnk-igyunk igazán tipikus spanyol dolgokat. Arra előzetesen felhívták a figyelmünket, hogy ha nincs 2-3 szabad óránk, még véletlenül se próbáljunk meg beülni sehova, mert a spanyolok mentalitása és a tempós munkavégzés, ne adj isten, kapkodás még csak köszönő viszonyban sincsenek egymással. Felkészült turistaként tehát mielőtt leültünk volna a nekünk kínált asztalhoz, feltettük a kérdést, hogy a rendelkezésünkre álló szabadidőnk elég lesz-e az evésre, mire hevesen sí-sí-ztek. Körülbelül negyedórába telt, mire sikerült az italainkat megrendelni, majd újabb negyedbe, mire azokat kihozták (dobozos üdítőkről és sörről beszélünk), de még ekkor sem álltak készen arra, hogy ételt is rendeljünk, és azokat esetleg már el kezdjék készíteni. Aztán eljött végre az ételrendelés várva-várt pillanata, majd a paella hallatán közölte a pincér, hogy ja, azt igen sok idő lesz elkészíteni. Magyarországon a leülés pillanatától számítva ekkor már roppanna a késem alatt a rántott szelet bundája, de itt max az idegeink roppantak össze, szóval megköszöntük az italainkat és ott hagytunk csapot-papot, hogy a hátralévő legfeljebb egy hot-dogra elég időnkben végül éppen azt együnk az elegáns étterem helyett egy padon ülve, de legalább ehessünk és nem utolsó sorban jóízűen.    

W Hotel

Desigual

Barcelona Eye

Maremagnum bevásárlóközpont (és én - ha megtalálsz, nincs szükséged szemüvegre)

      A szállodába visszaérkezve egy kis pihenő után összekészültünk a barcelonai kirándulásunk csúcspontját jelentő, 22 órakor kezdődő FC Barcelona – Atletico Madrid focimeccsre, majd teljes harci díszben hömpölyögtünk a Camp Nou környékére érkező tömeggel együtt és vártuk izgatottan a játékosok érkezését a szokott útvonaluk mellett.

A játékosok érkezésére várva

     Miután Jordi Albához és Arda Turanhoz volt szerencsénk, úgy döntöttünk, hogy bemegyünk a stadionba, hiszen annak a megtelése és a játékosok bemelegítése legalább ilyen izgalmasnak ígérkezett, arról nem is beszélve, hogy hogyan fogunk ülni, hiszen hatunk jegye hat külön helyre szólt, azaz a 10 és 12 éves gyerek sem kapott a szülei mellé jegyet… Tudni kell ugyanis, hogy Barcelonában alapból több a bérletesek száma, mint a férőhelyeké (sokan pártoló tagok), ezért van az, hogy sosem könnyű jegyhez jutni, egymás mellé szólóakat venni pedig szinte lehetetlenség (bérletet meg szinte csak kihalásos rendszerben – egy ismerősünk 6 éve van a várólistán, s a 6 év alatt a 38 ezredik helyről a 12 ezredikre lépett előre). A saját szektorunkba felérve aztán meg is indult a csere-bere, s elmondanám, hogy a spanyol, aki nyilván szokva van a turisták kéréséhez, nem engedett, bezzeg az amerikai meg a japán szívesen segített és ült inkább ő messzebb a párjától, sőt akár a pályától is, csak hogy a mi családunk együtt lehessen (ezúton is Thank you & Arigatou). Magáról a meccsről nyilván egy külön beszámolót lehetne írni, de mivel egyrészt nem vagyok szakkommentátor, másrészt azt a hangulatot úgyse tudnám visszaadni, amit bármilyen közhely is, de valóban átélni és érezni kell, így nem teszem. Természetesen fantasztikus volt a majdnem teltházat jelentő 94 000 ember közül egynek lenni, akik átélhetik a Barca-csodát, ugyanakkor érdekes volt az a fajta nyugodt szurkolás is, ami számunkra szokatlan, sőt elképzelhetetlen. A lelátó minden túlzás nélkül leginkább egy színházi előadás nézőteréhez hasonlított, elegánsan öltözött és nyugodtan ücsörgő emberekkel, akik a heves szurkolás helyett eleve késve érkeztek, inkább egymással beszélgettek és a vége előtt már haza is mentek. Persze a Barca-gólnál egy emberként zúgott a stadion, mint ahogy egy-egy szép helyzetnél is együtt tapsolt a közel százezres tömeg, de semmi elégedetlenség, mutogatás, szitkozódás vagy épp repkedő szotyi-hegyek. Ha már itt tartunk, jót mosolyogtam, hogy a Camp Nou büfében bizony még a chips is Barca, s naná, hogy a családunk is azt falta… A meccs végül 1-1-re végződött, de Messi, Neymar, Suárez, Rakitic, Iniesta, Piqué vagy épp ter Stegen játékát élőben látni eredménytől függetlenül maga volt az eufória, a csoda, s ha engem ez nem is hozna lázba (de igen), akkor megtenné a gyermekeim leírhatatlan boldogságot sugárzó tekintete.

Amikor az álmok valóra válnak...

Forca Barca!

A boldogság maga!

Egyszer minden véget ér...

     Másnap reggel eljött a búcsú ideje. Utoljára húztam félre a barcelonai napsugarakért a függönyt, melyek fényében immáron csomagolni kellett. Nem mondom, hogy nem maradtam volna még szívesen, sőt programötletem is lett volna még néhány napra biztosan (akár a Tibidabo vidámpark a gyerekekkel, akár a Picasso múzeum csak nekem), mégis tartom magam ahhoz, amit korábban írtam, hogy nem maradt hiányérzetem. Nagyon szép és boldog napok álltak mögöttünk és azt hiszem telhetetlenség lenne ezek méltatása helyett elégedetlenkednem. Barcelona gyönyörű város, gondtalan turistaként persze hogy vég nélkül lehetne élvezni, de a gondtalan turistaság mindig csak egy átmeneti állapot, amiért bizony haza kell menni és újra megdolgozni. Közben pedig szépen lassan el lehet kezdeni a következő útról álmodozni…

<3

PhD