Nem tudom, ki hogy van vele, de én imádtam a hagyományos postát. Volt annak valami varázsa, amikor az iskolából hazaérkező gondtalan Dórika első dolga volt az ujjai közt morzsolgatott apró postaládakulccsal meglesni, hogy hozott-e neki aznap valamit a posta. Mindig voltak levelezőtársaim (létezik ez a szó még egyáltalán??), s ha írtak, azonnal feltéptem, hogy a tartalmát a szobámig vezető úton mohón falhassam. Egy-egy ünnep közeledtével szebbnél-szebb képeslapok jöttek, a kamaszkorral pedig az igazán izgalmas szerelmes levelek. Nem volt internet, nem volt mobiltelefon, voltak viszont olyan érzések, melyek azóta sajnos már csak az emlékeim közt léteznek. A karácsony volt az egyetlen, ami évekig kitartott és az egész évi számlalevelek és reklámújságok után az immáron nagyra nőtt Dórika a postaládánál ilyenkor ismét mosolygott. Azonban évről-évre egyre kevesebb hagyományos karácsonyi üdvözlet jött, ami idén már mindössze egyetlen egyre fogyott (Mónika, Isten áldjon és tartsa meg a jó szokásod!)…

Az idei egyetlen, ám annál gyönyörűbb karácsonyi lapunk

     Amerikában él egy kedves szokás – egyszer talán már meséltem róla. Az év végéhez közeledve az emberek leülnek és papírra vetik a múló esztendő számukra legfontosabb eseményeit. Egyfajta beszámoló ez, melyet aztán postán küldenek el a szeretteiknek, illetve nem utolsó sorban maguknak is eltesznek emlékbe egyet. Azt gondolom, hogy a rohanó világunkban ez egy olyan szép dolog, hogy ezt a szokást évekkel ezelőtt én is átvettem és bizony minden decemberben leülök egy csendes estén, végignézegetem az év közben készült fényképeinket, átlapozgatom a határidőnaplómat és megírom a saját évértékelőnket. Rádöbbenek, hogy ismét mennyi minden történt velünk és mennyi minden van, amiért boldogak, büszkék és hálásak lehetünk. Ha soha senki nem olvasná el ezeket, akkor is megérné ez a pár óra, de minden évben jönnek a kedves visszajelzések, hogy mennyire örültek a levelünknek (meghiszi azt Dórika), hogy még órákig olvastak volna rólunk, s hogy máris várják a jövő karácsonyt, hogy akkor mi mindent mesélünk majd.  S ha soha senki nem olvasná el ezeket, akkor is ott leszünk mi öregkorunkban – a gondosan gyűjtögetett, egy-egy évet elmesélő levelekben biztos vagyok, hogy sok öröm(könny)ünk lesz.

Szeretettel

     Szóval érdemes-e írni? Meghiszem. Örömet okozni? Természetesen. Postára battyogni, bélyeget nyalni? Ha ráérsz, mindenképpen. S érj rá! Érj rá boldoggá tenni és boldognak lenni, szeretni és szeretve lenni. Élvezd az életedet, hiszen egy van belőle. Úgy éld, ahogy az neked kedves, s kimondom: légy önző bizonyos tekintetben. Legyenek céljaid, amelyek felé kitartóan haladsz, hisz tudod: amit meg tudsz álmodni, azt meg is tudod valósítani! Én például írni akartam, hát blogot indítottam, vagy formálni a testemet, ezért életmódot váltottam, vagy épp 2016-ban lefutni az első 10 kilométeremet – ma ezt is elértem. Merj élni, megélni és a néhány bosszúság helyett a jóra koncentrálni. Mindenkinek megvan a maga keresztje (nekem is, hidd el), de a vele bejárt út már a magunk döntése. Akárcsak az, hogy eközben a boldogságot keressük vagy a boldogtalanságot. Ha ez elméletben nem kérdés, akkor a gyakorlatban se legyen! Várjuk hát így az újévet! Hiszen annak még minden lapja üres és mi magunk írjuk majd tele...  

Nincs lehetetlen, csak tehetetlen

     2016, azt kértem, légy jó és megtetted. Boldog év voltál, ezért köszönet és hála illet; bevallom töredelmesen, hogy nehezen engedlek el. Ha visszagondolok rád, mosolyog a szívem, hiszen tele voltál jó élménnyel. Búcsúzóul kérhetek egyet? Abban a röpke pillanatban, amikor váltjátok egymást a helyedre érkező újévvel, megsúgod neki a receptet? Hogy legyen ő is legalább ilyen! Köszönöm. A mindent…

PhD

Köszönöm, köszönjük!