Három a magyar igazság, ahogy mondani szokás, bár bevallom még csak álmodni sem mertem soha, hogy ez az Egyesült Államokba tett látogatásaim számára is igaz lehet valaha (amerikai álom special edition). Először 1994-ben volt egymáshoz szerencsénk – akkor, a gimi előtti nyáron magát nagylánynak képzelő kislányként Minnesotában, Dél-Dakotában és Wisconsinban jártam, azaz nagyjából az ország középső északi részén. Az Így jártam anyátokkal című sorozatban megismert Minnesota, azon belül is Minneapolis volt a bázis, ami tulajdonképpen Saint Paullal összeépülve egy ikerváros a Mississippi partján s nem kisebb dolgokat köszönhetek neki, mint életem első plázaélményét (Mall of America), fejjel lefelé lógós hullámvasútját (Valleyfair) vagy épp baseballmeccsét (Go Minnesota Twins!). Hogy a sorozatoknál maradjunk, az Egyről a kettőre címűben megismert Wisconsint leginkább az öt nagy tóból fellelhető kettő, a Michigan és a Felső miatt vettük célkeresztbe, Dél-Dakotában pedig a négy hatalmas kifaragott elnökfej, azaz a Mount Rushmore Memorial mellett az indiánok és Kevin Costner nyomába eredtünk, hiszen itt, a mai napig emlékszem milyen gyönyörű Badlands Nemzeti Parkban forgatták a Farkasokkal táncoló című filmet. A környéket egyébként egy a Trabantokon és kis Polskikon szocializálódott szemnek elképesztően hatalmas lakóautóval jártuk be - mondanom sem kell, Amerika azonnal nagy szerelem lett, a viszontlátásig azonban várnom kellett még jó pár évet… Legközelebb immáron kétgyermekes családanyaként és a családom társaságában tértem vissza 2015-ben – ekkor a nyugati partot, egészen pontosan California, Arizona, Utah és Nevada államokat jártuk be, erről azonban már nagyon sokat és részletesen meséltem (http://phdazeletrol.blog.hu/2015/08/05/amerikai_vakacio és a folytatásai). Az idei, 2017-es évben a keleti part került sorra, mely során, hogy is mondjam, az eddigi szerelemből végzet lett…
Június 19-én hajnalban indultunk meg Ferihegyre (újkori névén: Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér), ahonnan egy párizsi átszállással máris a világ legnagyobb utasszállítóján, a lenyűgöző, kétemeletes Airbus A380-n találtuk magunkat testben és lélekben is szárnyalva az Újvilág, ez alkalommal egészen pontosan New York felé.
Goodbye, Hungary!
A világ legnagyobb utasszállítója, az Airbus A380
Párizs -> New York
A fellegekben
Köszönhetően Földünk forgásának és az időzónáknak helyi idő szerint már aznap délután meg is érkeztünk New Yorkba és sorakozhattunk volna az országba bebocsátásra várók hosszú sorába, ám miután nemmel válaszoltuk meg azt az egyszerű kérdést, hogy először járunk-e az USÁ-ban, azonnal egy szimpatikusan rövid sorba lettünk átirányítva. Itt egy számítógépnél pikk-pakk megcsináltuk a self check-int, azaz beolvastuk az okmányainkat, megválaszoltuk a „mindenre nemet kell felelni” kérdéseket, lefotóztuk magunkat, sőt még a saját ujjlenyomatainkat is levettük, majd vártuk, hogy szólítson a hús-vér és az országába engedésünk tekintetében teljhatalmú határ/rendőr. Újabb kérdések és ellenőrzés után intett: mehetünk. Yessss! Igen ám, de a velünk utazó és másik határőrhöz kerülő szüleimet sehol sem találtuk. Ők nem voltak ilyen szerencsések, hiszen a mai napig nem tudjuk miért, de a filmekből ismert kivizsgáló szobához vezették őket, ahol néhány drogcsempésznek látszó embertársuk közt ülve várták, hogy na most mi lesz. Szóval nincs itt kérem semmiféle mende-monda, tényleg van ilyen… A papírjaik és a nyilvántartási rendszer relatíve gyors tanulmányozása után végül is minden további nélkül el-, illetve az országba beengedték őket, de ami azalatt a néhány perc alatt lejátszódott bennük, azt nem kívánom senkinek (a Bangkok Hilton megvan mindenkinek?).
A szóban forgó John Fitzgerald Kennedy reptéren az egyes terminálokat, illetve az „F” metró végállomását az ún. Airtrain köti össze; vannak buszok is meg nyilván taxizni is lehet, de miután a mi szállodánk pontosan az „F” metró vonala mellett volt, hatunknak mindenképpen a metrózás tűnt a legésszerűbbnek. Az Airtrainre is kell jegyet venni, ám furcsamód az utazás után, viszont e nélkül a kapukon egész egyszerűen nem lehet továbbmenni, tehát a dolog nem opcionális (=nem lehet elcsalni). A metrójegy tekintetében érdemes mindenféle előzetes számításokat végezni, mert könnyen lehet, hogy rövidebb New Yorkban tartózkodás esetén is megéri a 7 napos „unlimited” jegy – mi is már rögtön erre tettünk szert. Ezzel 32 dollárért (plusz 1 dollár a kártya díja) 168 órán át utazhat(t)unk éjjel-nappal kedvünkre a világ legnagyobb városi földalatti vasúti hálózatán - ami konkrétan 368 kilométer hosszú, 28 vonal és 490 megálló - anélkül, hogy a jegy miatt kellett volna/kellene aggódni. Not bad! Hozzáteszem, az egyik metróalkalmazott minden áron rá akart minket venni, hogy a kisebbik fiamnak eszünk ágába se jusson jegyet/bérletet venni : „This is New York”, majd átbújik a korlát alatt. De nem hagytuk magunkat bűnbe vinni.
Viszonylag rövid metrózás után meg is érkeztünk a szállodánkhoz közeli megállóhoz, ahonnan a hátralévő kis sétát igazán filmbe illő látványt nyújtva tettük meg: szakadó esőben húztuk-vontuk magunk után a gyerekeket, a nagyszülőket na és az egy tucat bőröndünket… A szobáink elfoglalása után mindenki kidőlt kivéve engem, s ha már egyszer edzőtermes szállodát akartam, naná hogy mentem és mocorogtam egyet. Utána már engem sem kellett ringatni –na nem mintha lett volna, aki megtegye… Persze éjjel felébredtem a nagy panorámaablakon beszűrődő, vagyis betóduló fényekre, de kifejezetten hálás voltam érte, hogy csipkedés nélkül is meggyőződhettem: valóban New Yorkban vagyok és nem csak álmodom.
New York, New York
Másnap reggel a szállodai svédasztal felhozatalával megkezdtük az amerikai alakformálást (khm), de hát kellett is az energia (jó duma…). Nyilván nem mondok azzal újat, hogy New York hatalmas, s talán azzal sem, hogy hónapokig készítettem (95%), készítettük (maradék 5%) a felfedezéséhez a tökéletes tervet. Nem volt kérdés, hogy elsőként mit szeretnénk megpillantani, úgyhogy a reggeli után már metróztunk-hajóztunk is - na vajon hova?? – természetesen a Szabadság-szoborhoz. Mielőtt azonban odaérnénk, kitérnék a hétköznap reggeli metrózásra, mert az bizony nem egy egyszerű történet. Beletelt egy kis időbe, mire rájöttünk, hogy hiába engedjük el a heringes dobozt lazán verő metrót azzal, hogy a következőre talán majd felférünk, a következőn sem lesznek kevesebben, szóval New Yorkban bizony a nem lévő helyekre kell felszállni (ideális esetben mindannyiunknak egyszerre). S ha ez nem lenne elég, a következő megálló(k)nál hiába bízunk benne, hogy hátha leszállnak páran, nemhogy le nem szállnak, de fel újabb jó néhányan. És működik! This is New York…
A New Yorki metró egy átlagos hétköznap reggelen...
...ja mégsem egy átlagos reggel, hisz itt vagyunk!!!
A metró egészen a kikötőig vitt minket, ahol váratlan gyorsasággal át is éltük a Szabadság-szobor megpillantásának különleges élményét. Innen persze még aprócska, de egyértelműen ő az, bár nekem személy szerint sosem tűnt fel a képeken-filmeken, hogy a momentán 141 éves fáklyás hölgy ZÖLD (valahogy szürkésfehér volt a gondolataimban). A közelebb jutásra természetesen van számos alternatíva, de miután mi a Liberty Islanden kiszállni semmiképpen sem akartunk, tökéletes választásnak tűnt a teljesen ingyenes Staten Island Ferry, azaz a Manhattant Staten Islanddel összekötő komp, ami félóránként közlekedik folyamatosan oda-vissza. Odafele úton a komp jobb oldalán, visszafele a balon állva kifogástalan a rálátás a Szabadság-szoborra és dacolva az elég erős széllel, elkészülhetnek a hőn áhított, „must have” fotók is (ingyen!), no meg a távolodó, majd közeledő Manhattan (felhőkarcolók) sem egy rossz látvány.
Staten Island Ferry - a kulcsszó: ingyen!
A zoomnak köszönhetően ennyire közeli a kép, nem a kompnak :)
Manhattan
A Whitehall Terminal monumentális üvegépületébe visszaérve megkezdtük a környék, tulajdonképpen Alsó-Manhattan, bebarangolását. Rögtön a komp épülete mellett található a Battery Park, amin szerintem kellemes és érdemes átsétálni mielőtt belevetnénk magunkat a felhőkarcolórengetegbe. Itt léptek először Amerika földjére az európai bevándorlók, mielőtt az Ellis Islandi bevándorlóközpont megnyílt volna, és ebben a parkban található többek között az a megindító bronzszobor, „The Sphere”, ami túlélte a World Trade Center elleni merényletet. A hozzá tartozó táblácska elolvasása után továbbindulva gyakorlatilag azonnal megpillantani a távolban tornyosuló 1776 láb (=Függetlenségi Nyilatkozat aláírásának az éve) magas új One World Trade Centert - libabőrhegyek...
Battery Park - előtte az öböl, mögötte a felhőkarcolórengeteg
A lerombolt WTC romjai alatt megtalált Gömb - aki érti (és látja), annak érdemes a táblát végigolvasni :(
One World Trade Center & one happy family
Utunk innen a Bowling Green Park elé vezetett tovább, ahol a híres Charging Bull, azaz a Wall Street bronz bikaszobra áll, ami a valóságban tulajdonképpen egy járdaszigetszerűség zsúfolásig tömve turistákkal, akik között szemszögtől függően villan ki a bikából ez-az. Én kérek elnézést, de jelentősége igazán a tőzsdebika tökének van, hiszen állítólag szerencsét hoz a megsimogatása - ezen ne múljék, kivártam a soromat és továbbfényeztem azt.
A Wall Street bikái
A négylevelű lóhere helyett itt ez a fajta hoz szerencsét állítólag:)))
Maga a Wall Street, ha jól emlékszem, kéttömbnyire volt innen (apropó, minden útbaigazítást tömbökben magyaráznak el!), ami természetesen egy valóban létező utca, de a környék elnevezése is egyben. Nevét onnan kapta, hogy egykor itt volt a város északi határa és annak a védőfala (egy mai New York térkép felett ülve megmosolyogtató a nagyváros akkori mérete). Elsőként a tőzsde gigantikus épületét csodáltuk meg, amelynek a bejárata igazából nem is a Wall Street-en van, majd a Federal Hallt, ahol (egész pontosan aminek a helyén lévő egykori várásházán) az ország első elnöke, George Washington 1789-ben letette a hivatali esküjét, aztán vetettünk egy pillantást a csak nemrég turistalátványossággá vált Trump Buildingre, végül tettünk egy sétát a Trinity Churchben és annak sírkertjében. A hatalmas, modern felhőkarcolók között megbújó régi templom egykor a város legmagasabb épülete volt, mára pedig épp ettől a beépüléstől és eltörpüléstől válik vonzóvá, érdekessé. A múltja egészen 1696-ig nyúlik vissza és a sírok közt olyanokat lehet felfedezni, mint például a gőzhajót megalkotó Fultonét. Bár nem egy felkapott New York-i látnivaló (ezért is írtam róla picit többet), a „kötelező” Wall Street látogatáskor szinte belebotlunk, s ha már így van, érdemes rászánni egy kis időt, pláne hogy remek helyszín egy hálaimára is...
New York Stock Exchange, azaz a híres Wall Street-i tőzsde
A Federal Hall George Washingtonnal (az eredeti eskübiblia odabent van)
The Trump Building - igen, az a Trump...
Keresd a "hibát"... Trinity Church
A Trinity Church a sírkertjének a szemszögéből
A Szabadság-szobor után, sőt szinte holtversenyben vele vágytam látni a Ground Zerot, azaz a World Trade Center ikertornyainak helyén kialakított emlékművet, ami a maga után hagyott űr szimbolizálására tulajdonképpen két hatalmas lyuk a tornyok egykori pontos helyén. A tátongó mélységbe márványfalakon ömlik a víz s körös-körül olvasható a rengeteg, több ezer ártatlan áldozat neve. A mai napig emlékszem a pillanatra, amikor a szokásomhoz híven a bekapcsolt tv mellett tanultam a szobámban 2001. szeptember 11-én és az adást megszakították a rendkívüli hírek… Ember legyen a talpán, aki akkor nem döbbent meg, illetve itt állva nem érzékenyül el és nem morzsol el egy-két könnycseppet...
Ground Zero, az egykori World Trade Center ikertornyainak megrázó helye :(
Az új, immáron One World Trade Center, amin még a Nap is ragyog...
A nap utolsó programja az East River folyó felett ívelő, New York városképéhez méltán hozzátartozó Brooklyn-híd meghódítása volt. Az 1833 méter hosszú acélkábeles függőhídon végigsétálni nem mindennapi élmény, még ha picit fárasztó is: alattunk a hatsávnyi forgalom, körülöttünk New York lüktet, és minden lépésnél akad valami, amit feltétlenül le kell fényképezni. A híd történetében is akadnak érdekességek, például hogy az építkezést részben egy nő vezényelte le, ami az 1800-as években azért meglehetősen szokatlan volt, vagy hogy az átadása után pár nappal már nem mertek rámenni az emberek, mert elterjedt az a rémhír, hogy össze fog omlani (végül egy cirkuszi produkció győzte meg a népet, melynek során elefántok vonultak át a hídon).
A megunhatatlan Brooklyn Bridge
A kedvenc Brooklyn Bridge képem <3
Egy újabb szemszög - mondom, hogy megunhatatlan
És egy újabb kedvenc :)))
Kora este volt, amikor átértünk Brooklynba és a legnagyobb meglepetésünkre, a manhattani nemhogy minden sarkon, de minden épületben és/vagy előtt megtalálható evési lehetőséggel szemben alig találtunk vacsorahelyet (meg úgy ámblokk elég kihalt volt minden).
Manhattani utcarészlet éhes szemmel...
Brooklyni utcarészlet és kilátások minden tekintetben...
Végül egy helyi srác ajánlására találtuk meg a Shake Shacket, ami gyorsan kárpótolt minket, hiszen mennyei finom hamburgereket ettünk a Brooklyn-híd panorámájában gyönyörködve, bár a gyermekeimet már az a kis kütyü is meggyőzte, amit a rendelés leadása után kaptunk, hogy majd az rezeg, ha elkészül, amit kértünk és akkor mehetünk érte.
Rezgő kütyü, ha kész a megrendelt étel - milyen jól jön most, hogy még le is fotózta a gyerek
A nyugalom megzavarására alkalmas felvétel...
Vacsora után lesétáltunk a Brooklyn Promenádra, leültünk egy padra és a nap zárásaként végignéztük a naplementét, azaz ahogy a Manhattan Skyline nappaliról éjszakaira vált. Közben tanulmányoztuk a világot velünk együtt csodáló turistákat és beszélgettünk az emberek, kultúrák, szokások sokféleségéről. Azt hiszem, ezek azok a pillanatok, amikért érdemes élni!
Alkonyat
Folyt. köv.
PhD
