A világ bármelyik nagyvárosában ébredni annak a fényeire, illataira, lüktetésére mindig egyfajta mesébe, de legalábbis filmbe illő dolog. Az ember kidugja a lábát a hónál is fehérebb, kényelmesre keményített ágyneműből, lemászik a hatalmas és gigamagas szállodai ágyból, félrehúzza a nehéz sötétítőfüggönyt, majd egy mély belégzés után egy gyermekien őszinte mosollyal nyugtázza: nem csak álmodtam – valóban itt vagyok.

    Barcelonában ébredni pont ilyen volt. A mediterrán őszben csak álltam jól esően, a homlokomat a padlótól a plafonig tartó üvegablaknak döntve és lestem néhány percig, hogyan ébredezik a város. Miután kigyönyörködtem magam az épületek közt előbújó nap fényeinek tanulmányozásában, visszaléptem a valóságba és siettem edzeni, hogy mire a család felébred, ismét velük legyek, illetve legyünk, hiszen az edzőterembe a kisebbik fiam is velem tartott. A bőséges szállodai reggelit követően ismét a nyakunkba vettük a várost, bár nem is tudom, milyen program kellett volna ahhoz, hogy ne az esti meccs miatt legyen egész nap izgalom…

"Egy kicsi mozgás mindenkinek kell..."

Buenos días!

      Elsőként a 192 méter magas Montjuic hegyre buszoztunk fel. Menetközben láttuk többek közt Barcelona diadalívét, majd azt az arénát, ami egykor bikaviadalok helyszínéül szolgált (még mi is jártunk itt - nem voltam rest és elő is kerestem!), azok betiltásával azonban átépítésre került és mára már bevásárlóközpontként funkcionál (Las Arenas), illetve a Font Mágicát, azaz a Táncoló/Mágikus szökőkutat, mely ott létünk egyik estéjén sem üzemelt (erről az interneten lehet és érdemes mindig előre tájékozódni).

Barcelonai bikaviadalért a múltba kell utazni (1999)  

     A kikötőre néző és egész Barcelonára csodálatos rálátással kecsegtető Monjuic hegyre (ami valójában egy domb) sok mindenért érdemes ellátogatni. 

Monjuic hegy

     Mi két versenyszerűen sportoló gyerekkel már-már kötelező programnak éreztük az olimpiai falu, létesítmények meglátogatását. Bevallom őszintén, hogy kissé lehangoló volt látni, hogy a nem is olyan régen, 1992-ben itt megrendezett nyári játékok központi stadionja és terei mintha át lennének adva az elenyészetnek. Sehol senki, teljesen ingyenesen szabad a ki-bejárás s az ember a szó szoros értelmében érzi, hogy itt bizony megállt az idő. Az olimpiai láng hatalmas tartója mellett nekem egy fa tetszett a legjobban, mégpedig az olimpia fája. Ezt az ötkarikás játékokkor ültették és hát remekül mutatja, hogy 1992 bizony nem tegnap volt. Eszembe is jutott, hogy hogyan ért engem a barcelonai olimpia: kislányként az egyik legjobb gyerekkori barátnőmmel, Krajcsival és a szüleivel nyaraltunk a Balatonnál és ott szurkoltunk a nyaraló csöpp tévéje előtt Egérkének. Hát tényleg nem most volt…

Olimpiai stadion

Olimpiai falu és fáklyatartó

A jelenleg 24 éves olimpiai fa

       26-27 fok lévén egy újabb kihagyhatatlan program következett, mégpedig a tengerpart, amit nem is akárhogy céloztunk meg: lelibegőztünk. A libegő a Monjuic hegy és Barcelonata, a legnépszerűbb barcelonai partszakasz között közlekedik és a kisebb sor, azaz várakozási idő, illetve meggyőződésem szerint izgalmasabb elénk táruló kilátás miatt ajánlott a hegy irányából a tengerpartra érkezni – pontosan így is tettük. A tengeröböl felett átlibegni igazán klassz program, az út és a kilátás különleges és maradandó élmény mindenkinek, tényleg csak ajánlani tudom.

Funiculare

Kilátás a tengerpart felé libegve

       Barcelonata hamisítatlan beach-hangulattal fogadott: lágyan hullámzó tenger, aranyhomokos part, pálmafák és ősz lévén turista light. A hatalmasnak tűnő Desigual bolt (hatalmasnak hatalmas, csak épp túlnyomórészt irodaház) és a híres W hotel felé véve a parton az irányt gyorsan egy nudista partszakaszon találtuk magunkat (lógó ez-az, ameddig a szem ellát), ami valahogy nem nagyon akart véget érni. Aztán egyszer csak megkegyelmeztek nekünk és végre feltűntek a szemérmesebb, néhány színes ruhadarabbal takargatott emberek. Megérkeztünk hát. Letelepedtünk, fürdőruhára vedlettünk és megmártóztunk a 22 fokos Földközi-tengerben. A pancsikolásnak az vetett véget, amikor felfedeztük, hogy mekkora medúzák élvezik velünk együtt az egészen addig kellemesnek mondható vizet, amit ekkor rekordidő alatt hagytunk el (de legalábbis új országos rekordot biztosan beállítva).

Barcelonata

Őszi nyár

Tenyérnyi mezúdák 

     Rövid napozás-szárítkozás után visszaöltöztünk turistákká és bebarangoltuk a környéket. Átsétáltunk egészen a kikötő Ramblák felőli részén található Maremagnum bevásárlóközponthoz, ahol mindenki kapott egy kis kimenőt, hogy a másikhoz való alkalmazkodás helyett szabadon nézelődhessen-vásárolhasson (éltem is a lehetőséggel…). Visszaérve Barcelonata tengerpartjára a számos büfé, étterem közül kiválasztottuk a legszimpatikusabbat, hogy azért Spanyolországban járva legalább egyszer együnk-igyunk igazán tipikus spanyol dolgokat. Arra előzetesen felhívták a figyelmünket, hogy ha nincs 2-3 szabad óránk, még véletlenül se próbáljunk meg beülni sehova, mert a spanyolok mentalitása és a tempós munkavégzés, ne adj isten, kapkodás még csak köszönő viszonyban sincsenek egymással. Felkészült turistaként tehát mielőtt leültünk volna a nekünk kínált asztalhoz, feltettük a kérdést, hogy a rendelkezésünkre álló szabadidőnk elég lesz-e az evésre, mire hevesen sí-sí-ztek. Körülbelül negyedórába telt, mire sikerült az italainkat megrendelni, majd újabb negyedbe, mire azokat kihozták (dobozos üdítőkről és sörről beszélünk), de még ekkor sem álltak készen arra, hogy ételt is rendeljünk, és azokat esetleg már el kezdjék készíteni. Aztán eljött végre az ételrendelés várva-várt pillanata, majd a paella hallatán közölte a pincér, hogy ja, azt igen sok idő lesz elkészíteni. Magyarországon a leülés pillanatától számítva ekkor már roppanna a késem alatt a rántott szelet bundája, de itt max az idegeink roppantak össze, szóval megköszöntük az italainkat és ott hagytunk csapot-papot, hogy a hátralévő legfeljebb egy hot-dogra elég időnkben végül éppen azt együnk az elegáns étterem helyett egy padon ülve, de legalább ehessünk és nem utolsó sorban jóízűen.    

W Hotel

Desigual

Barcelona Eye

Maremagnum bevásárlóközpont (és én - ha megtalálsz, nincs szükséged szemüvegre)

      A szállodába visszaérkezve egy kis pihenő után összekészültünk a barcelonai kirándulásunk csúcspontját jelentő, 22 órakor kezdődő FC Barcelona – Atletico Madrid focimeccsre, majd teljes harci díszben hömpölyögtünk a Camp Nou környékére érkező tömeggel együtt és vártuk izgatottan a játékosok érkezését a szokott útvonaluk mellett.

A játékosok érkezésére várva

     Miután Jordi Albához és Arda Turanhoz volt szerencsénk, úgy döntöttünk, hogy bemegyünk a stadionba, hiszen annak a megtelése és a játékosok bemelegítése legalább ilyen izgalmasnak ígérkezett, arról nem is beszélve, hogy hogyan fogunk ülni, hiszen hatunk jegye hat külön helyre szólt, azaz a 10 és 12 éves gyerek sem kapott a szülei mellé jegyet… Tudni kell ugyanis, hogy Barcelonában alapból több a bérletesek száma, mint a férőhelyeké (sokan pártoló tagok), ezért van az, hogy sosem könnyű jegyhez jutni, egymás mellé szólóakat venni pedig szinte lehetetlenség (bérletet meg szinte csak kihalásos rendszerben – egy ismerősünk 6 éve van a várólistán, s a 6 év alatt a 38 ezredik helyről a 12 ezredikre lépett előre). A saját szektorunkba felérve aztán meg is indult a csere-bere, s elmondanám, hogy a spanyol, aki nyilván szokva van a turisták kéréséhez, nem engedett, bezzeg az amerikai meg a japán szívesen segített és ült inkább ő messzebb a párjától, sőt akár a pályától is, csak hogy a mi családunk együtt lehessen (ezúton is Thank you & Arigatou). Magáról a meccsről nyilván egy külön beszámolót lehetne írni, de mivel egyrészt nem vagyok szakkommentátor, másrészt azt a hangulatot úgyse tudnám visszaadni, amit bármilyen közhely is, de valóban átélni és érezni kell, így nem teszem. Természetesen fantasztikus volt a majdnem teltházat jelentő 94 000 ember közül egynek lenni, akik átélhetik a Barca-csodát, ugyanakkor érdekes volt az a fajta nyugodt szurkolás is, ami számunkra szokatlan, sőt elképzelhetetlen. A lelátó minden túlzás nélkül leginkább egy színházi előadás nézőteréhez hasonlított, elegánsan öltözött és nyugodtan ücsörgő emberekkel, akik a heves szurkolás helyett eleve késve érkeztek, inkább egymással beszélgettek és a vége előtt már haza is mentek. Persze a Barca-gólnál egy emberként zúgott a stadion, mint ahogy egy-egy szép helyzetnél is együtt tapsolt a közel százezres tömeg, de semmi elégedetlenség, mutogatás, szitkozódás vagy épp repkedő szotyi-hegyek. Ha már itt tartunk, jót mosolyogtam, hogy a Camp Nou büfében bizony még a chips is Barca, s naná, hogy a családunk is azt falta… A meccs végül 1-1-re végződött, de Messi, Neymar, Suárez, Rakitic, Iniesta, Piqué vagy épp ter Stegen játékát élőben látni eredménytől függetlenül maga volt az eufória, a csoda, s ha engem ez nem is hozna lázba (de igen), akkor megtenné a gyermekeim leírhatatlan boldogságot sugárzó tekintete.

Amikor az álmok valóra válnak...

Forca Barca!

A boldogság maga!

Egyszer minden véget ér...

     Másnap reggel eljött a búcsú ideje. Utoljára húztam félre a barcelonai napsugarakért a függönyt, melyek fényében immáron csomagolni kellett. Nem mondom, hogy nem maradtam volna még szívesen, sőt programötletem is lett volna még néhány napra biztosan (akár a Tibidabo vidámpark a gyerekekkel, akár a Picasso múzeum csak nekem), mégis tartom magam ahhoz, amit korábban írtam, hogy nem maradt hiányérzetem. Nagyon szép és boldog napok álltak mögöttünk és azt hiszem telhetetlenség lenne ezek méltatása helyett elégedetlenkednem. Barcelona gyönyörű város, gondtalan turistaként persze hogy vég nélkül lehetne élvezni, de a gondtalan turistaság mindig csak egy átmeneti állapot, amiért bizony haza kell menni és újra megdolgozni. Közben pedig szépen lassan el lehet kezdeni a következő útról álmodozni…

<3

PhD